Irodalom

Monoton maraton

Versmaraton a Thália Színházban
2012. április 13. péntek

Már öt órája tartott a Magyar Napló és a közrádió szervezésében megtartott költészetnapi Versmaraton, mire a Thália Színházhoz értem; a 12 órás rendezvényen közel száz költő olvasta fel Az év versei antológiában publikált műveit. A nagy volumenű program alapján komolyabb érdeklődésre számítottam, kígyózó sorok helyett azonban csak egy megviselt külsejű férfi állt a bejárat előtt, s ő is egy bőrövet próbált rám sózni.

A Mikroszkóp Színpad nézőterét hézagosan töltötte meg a főként idősebb nőkből álló közönség; a látogatók ugyanakkor gyakran váltották egymást – a mellettem álló szék például másfél óra alatt háromszor cserélt gazdát. Érkezésemkor Vlasics Sarolta, a Bartók Rádió riportere épp Tőzsér Árpádot kérdezte telefonon, s rövid hangulatjelentést követően a szlovákiai magyar költő egy verset olvasott fel. A Búcsú a természettől hozta a Tőzsértől megszokott historikus hangvételt, mitológiai utalásokat, s kiderült belőle, hogy mi köze a páni félelemnek a mámor istenéhez. Vlasics ezután a mellette ülő Varga Imrét szólította meg; mint felvetette, Varga indulásakor szokatlan formanyelvével tűnt ki az irodalmi szövegközegből, azonban úgy látszik, stílusa mára klasszicizálódott, s a tendencia jellemző nemzedékének más tagjaira is. „Igaz ez?” – szegezte a kérdést a költőnek Vlasics Sarolta, mire az menten szabadkozni kezdett: „Ha ezt mondják, biztosan.” Varga Imre szerint ugyanakkor a felülírás vágya, a versek elleni versek is kötődnek a versekhez, ami csapdahelyzet: „az ember annak is foglya lesz, ami ellen ír.” Okfejtése szintén verssel zárult – szonetteket olvasott fel, még a tavalyi termésből, élet és halál peremvidékéről (Halálom után).
Vargát Fenyvesi Ottó váltotta, aki szintén telefonon jelentkezett be – Veszprémből, ahol épp egy MTA-konferencián vett részt. Vlasics Saroltával az Új Symposion köréről, a költő bácskai gyerekkoráról és áttelepüléséről emlékeztek meg, s az est során először, de nem utoljára került szóba Sziveri János életműve is. Fenyvesi Maximum rock and roll című versét olvasta fel a hallgatóságnak, amiben az könnyedén magára ismerhetett: egy egész nemzedék, a ’60-as évek nagy generációjának fiatalsága élt a szövegben. „Láttuk Mao és Guevara plakátját, / mondtuk élet, mondtuk halál, / mondtuk, eper és vér, forradalom / Jöjjön el a te országod, oh yeah / Mondtuk, Helter Skelter/ […] Nyomtuk a basszust, téptük a húrokat / vadnak születtünk, Michelle-nek, zsötemnek” Az egykori lázadók – ma dauerolt hajú Ildik és Terikék – udvariasan megtapsolták az előadást, mintha saját életüket.
Zalán Tibor mindeközben merengve üldögélt a pódiumon, majd mikor sorra került, bejelentette, hogy nagyon álmos; korábban 24 órás felolvasáson szerepelt, s ne vegyék tőle zokon, ha elalszik beszélgetés közben. Mégsem aludt el, bár Vlasiccsal folytatott beszélgetése sem számított éppen adrenalinbombának: kiderült, hogy szereti a stilisztikai változatosságot, gyakran változtat a megszólalás módján, s nem hisz abban, hogy egy alkotónak mindig ugyanazt a történetet kell folytatnia, újraírnia. „Költészetemnek egy kételyekkel teli, magányos korszakát zártam le a közelmúltban, ennek eredménye ez az új, 15 ciklusos kötet” – ismertette friss könyvét, a Fáradt kadenciákat Zalán, melyből egy verset fel is olvasott. A beszélgetés során újra szóba került Sziveri, akiről mint barátról s a 20. század egyik legjelentősebb szerzőjéről emlékezett meg Zalán Tibor, s aki „a József Attila-i esztétizáló-politikai és filozófiai költészet továbbvivője volt.” Vlasics felvetésére – Petri György is tekinthető örökösnek – Zalán úgy vélekedett, hogy Sziveri jóval formaérzékenyebb és könnyedebb volt Petrinél, és személy szerint Sziveri költészete jóval közelebb áll hozzá.
A már megszokott ritmus szerint a személyes beszélgetést ismét telefon követte: Demény Péter költő, publicista és drámaíró jelentkezett be Kolozsvárról, aki magát leginkább költőként jellemezte, mondván, „most már neki is vannak mániái”. A határon túli költő a marosvásárhelyi Látó folyóiratról s ott szerzett tapasztalatairól mesélt, majd felolvasta Szalmakutyák című versét: újabb mű az öregedésről, az elvesztegetett álmokról, arról, hogy lassan mindennek vége – ha nyugdíjas lennék, egy ilyen, szívre mért nosztalgiasorozat biztosan elvenné kedvemet a versmaratonoktól, a hátralévő éveimre.
Az etap végén Vlasics Sarolta próbálta újra elérni Szőcs Gézát, aki április 11-én éppen Moszkvában tartózkodott – itt mutatták be Limpopo című kötetének orosz fordítását; a költő-államtitkár sokadik kísérletre is elérhetetlennek bizonyult, így a moderátor átadta a stafétát Sárik Lászlónak – ő folytatta később a beszélgetést.
A következő felvonásban már csak rövid ideig vehettem részt. Láttam még, ahogy Sárik rövid szünet után többek között Dobozi Esztert, Kürti Lászlót és Turczi Istvánt invitálta a színpadra. A moderátor erőltetett tempóban haladt, inkább csak bemutatkozásra és felolvasásra biztatva partnereit. Ettől a program igazi váltófutásra vagy a Maradj talpon! műveltségi vetélkedőre emlékeztetett: X.Y. vagyok, innen és onnan jöttem, egy verset hoztam – és zutty, már nyílik a süllyesztő. A nagy számú meghívott és a limitált időtartam talán indokolta ezt a sietséget, az élményen azonban rontott, teljesítménnyé silányítva a vers előadását és hallgatását is; így lesz az irodalomból tényleges, monoton maraton – éppen a Költészet Napján.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.