Képzőművészet

Kérdésekből építkezni

Andreas Fogarasi: Vasarely Go Home
Frank Márta Éva
2012. április 23. hétfő

A Trafó Galéria tárlata már első látásra erősen absztrakt benyomást kelt a nézőben. Azonnal érezzük: valami feltárásra vár… Andreas Fogarasi kiállításának a művész saját kutatása szolgál alapjául, melynek tárgya Major János képzőművész 1969-es megmozdulása. Major apró, „VASARELY GO HOME” feliratú táblácskával tiltakozott Victor Vasarely kiállítása ellen a Műcsarnokban. Látszólag. Ez ugyanis sokkal inkább a hazai kultúrpolitika igazságtalanságainak jogos visszautasításaként értelmezhető, semmint Victor Vasarely kicsinyes ellenhadjárataként.

Abban az esetben, ha dokumentálták volna Major megmozdulását, feltehetően a fotópapír töltené be a médium szerepét, de mivel semmilyen vizuális dokumentum nem maradt fenn az esetről, kézzelfogható (vagyis szemmel látható) módon nem örökítette meg azt semmi, így Major megmozdulása csupán gondolati síkon, néhány szemtanú emlékezetében, illetve sokunk képzeletében élhet tovább. Figyelemre méltó, hogy a dokumentálatlanság következtében létrejövő láthatatlanság milyen hűen tükrözi a korabeli viszonyokat. A rendszer nem tűrt semmilyen tiltakozást, így Major kénytelen volt hangtalanul hangot adni véleményének, s ezt is csupán saját beavatott körén belül „villantotta fel” pár másodpercre, egy-egy kacsintás vagy fejbiccentés erejéig. A rejtély, illetve a rejtettség problematikája áll Fogarasi kiállításának középpontjában, s nemcsak a közlés tárgya, hanem maga a közlésmód is felettébb sejtelmes.

Mindennemű leplezettsége ellenére Major megmozdulása mégsem maradt médium nélkül. Andreas Fogarasi dokumentumfilmje az egyetlen fennmaradt, médiumként funkcionáló elemet mutatja be: a visszaemlékező szemtanút – művészt és művészettörténészt, aki jelen volt a Műcsarnok vernisszázsán, vagy jelentős információval rendelkezik Majorról (aki maga is roppant rejtélyes karaktere a magyar képzőművészetnek), Vasarelyről, a kor viszonyairól. A Vasarely Go Home mégsem tekinthető pusztán ismeretterjesztő jellegű tényközlésnek, mivel nem csupán az emlékek nyers közvetítéséből áll. Az események misztikusságának érzetét sokszorosára nagyítja Fogarasi feldolgozása: az egyéni visszaemlékezések az alkotó szintén szubjektív és erősen elvonatkoztatott művészi reflexióival egészülnek ki, így a tárlat összhatása – minden bizonnyal szándékosan – roppant rejtélyes marad. Miközben a kiállítás alapját száraznak nevezhető kultúrpolitikai probléma illetve művészettörténeti kutatás adja, a Vasarely Go Home összességében mégis felettébb impresszionisztikus és elvont képzőművészeti jelenség.

Fogarasi dokumentumfilmjét installáció egészíti ki: a kiállítótérben pajzsokként sorakozó márványparavánok állnak. Egyik részük a Vasarely kiállításának megnyitóján készült fotók bemutatási felületeként szolgál. A paravánok feltűnően alacsonyak, így a képek szemrevételezéséhez a nézőnek kissé le kell hajolnia. Ezzel Fogarasi zavart kelt, mivel a megszokott múzeumi testtartás megváltoztatására kényszerít. A képek látszólag elérhetők, szabadon megtekinthetők, ugyanakkor mégis azt érezzük: a fotókat csak meglesni lehet. Ez a finom eltávolítás a hatvanas-hetvenes évek körülményeinek talányosságára, kettősségére mutat rá, melyet a dokumentumfilmben talán Passuth Krisztina szavai érzékeltetnek a legjobban. A művészettörténész felidézte a Pécsett megrendezett Mozgás ’70 című kiállítást, melyet bezárattak ugyan, mégis bárki megnézhetett, aki elkérte a terem kulcsát. „Volt is diktatúra, de azért ki is lehetett bújni valamilyen módon a diktatúrából” – mondja Passuth.

Fogarasi a paravánok általános iskolai jellegével a Kádár-korszak didaktikus módszereit érzékelteti, s arra a kulturális díszletre utal, melyet a legvidámabb barakk látszatának fenntartása céljából teremtett meg a korabeli kultúrpolitika. Hogy fenntartsák a nyitottság látszatát, külföldön élő magyar művészeket igyekeztek hazahívni, s Vasarely is ennek köszönhetően állíthatta ki műveit olyan korban, melyben a hazai művészek absztrakt törekvéseit még egyáltalán nem fogadták el. Fogarasi paravánjai anyagukban nemesek – a márvány mindennek legitimációját, intézményesülését szimbolizálja. A paravánok hátoldala azonban „meztelen”, itt a művész által felfirkált számok, jelek láthatók, melyek a plasztikák előállításakor kerültek fel a márványra. Ezek talán a kutatás feltáró jellegére, valamint a külsőségek szintetikusságára, a megrendezettségre utalnak – ha a paraván mögé lépünk, a felszín mögé látunk, s megismerhetjük annak összefüggéseit, létrejöttét. Bármily nemes a márvány (azaz az intézmény), mégis pusztán gyakorlati funkciót tölt be, s a megjátszás eszközeként szolgál.

A paravánok másik csoportján nem szerepelnek fotók. Sőt, tulajdonképpen azt is hiányként tüntetik fel, amit ábrázolnak: Fogarasi különböző kulturális intézetek (a Danish Arts Council, a British Council, a Goethe Intézet és a Japán Alapítvány) emblémáit vágta ki a márványból. A logók leegyszerűsített, absztrakt geometrikus formavilága a hatvanas-hetvenes évek jellemző képzőművészeti irányzatait idézik. A paravánok említett csoportja azonban nem csak formailag köthető Fogarasi kutatásához, ugyanis az idézett intézetek célja, hogy országuk kultúráját külföldön közvetítsék. Fogarasi úgy jeleníti meg ezeket, hogy mégsem láthatók, hiszen csupán hiányuk írja körül őket – ebből kiindulva talán a korabeli magyarországi kultúr-export és -import problematikájának leképezéseként értelmezhetők.

Egy biztos: a kutató művész – ha kis mértékben is, de – szintén kutatást vár el a nézőtől. (Az abszolút befogadás érdekében számomra legalábbis feltétlenül szükséges volt a téma részletesebb tanulmányozása.) Olvassuk el a kiállítás mellékletét, nézzük végig a dokumentumfilmet, de ha lehet, egyéb helyeken is nézzünk utána Major Jánosnak, Victor Vasarelynek és a korabeli kultúrpolitikai relációknak. Csupán érdeklődő, felderítő magatartás eredményeképp állhat össze bennünk a kép, mely aztán számtalan további kérdést vet fel, s erősen kétséges, hogy ezekre a kérdésekre létezik-e helyes válasz… Andreas Fogarasi nem ad konkrét választ, és egyáltalán nem célja, hogy igazságot tegyen. Mindössze saját benyomásaira reflektál, s ezzel a finom, indirekt módszerrel tereli a nézőt újabb kérdések felé.

A Vasarely Go Home páratlansága abban rejlik, hogy egyszerre impulzív és konstruktív: a művész az önmaga által feltárt tényeket rendkívüli érzékenységgel képes átírni autonóm képzőművészeti alkotássá, de a pillanatnyi érzéki befogadáson túl hosszabb távú szellemi aktivitást is elvár, és felettébb építő módon interdiszciplináris gondolkodásra készteti a befogadót.

Trafó Galéria, Budapest, 2012. március 10. – április 29.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.