Archívum

Esti Kornél hátrahagyott Énekeiből; Az ideális könyv; Patkányok könyve

2012. április

Esti Kornél hátrahagyott Énekeiből

most régi újságokat olvasgatok gondos
kezek idetették kezem ügyébe
mindig újrakezdem nem érek el a ponthoz
ha mégis meg se látom nem hiszem el vége
úgy teszek mint ők mintha mi se történne
hadd higgyék halálom csak én nem veszem észre
mosolygok magamban mindenen csak én látom
mert már itt járt nyomát vizespoháron
szája elmaszatolva poharam peremén
mellém fekszik s mint tócsába úgy iszik belém
fogmosó poharakban kövül ürüléke
örültök van étvágyam megettem ebédre
a töltöttkáposztát szám ette de nem én
elette előlem mikor lesz már vége

egykori híreket olvasok nem emlékszem
egyikre sem mi történt itt történt valami
hiszen itt éltem valaha lehet hogy mégsem
szóközök csak a papírzizegést hallani
tettem-vettem ezt-azt semmihez se volt közöm
a hullafehér papír átüt a szóközön
reggelente megérintem magam élek-e
kérdezik hogy’ aludtam köszönöm jól köszön
a főorvos is mi kell még alszom felébredek
így nézem végig ágyból az életet a halálmozit
a lepattogzott éjjeliszekrény csendélete
időtlen idők óta nem változik
gyümölcslé pohár kistányér bontatlan kefir
markomban megíratlan összegyűrt papír

lázat mérnek gyógyszert adnak zajlik az élet
nem érdekel nem nézek oda egész nap
behunyt szemmel fekszem ne nézzenek hülyének
a rokonokat megnyugtatják ez még él csak
alszik
a nővér szólongat aztán otthagy
jön a főorvos úr mit játssza itt a halottat?
a rokonság döbbenten áll legalább jelezd
hagyjuk itt vagy most eszed meg a tyúkhúslevest
most látom a halál is köztük van mit akarsz itt
a főorvos úr mikor üzennek neki
nem is akar jönni még mindig haragszik
rám aki a halált csak tetteti
döbbent rokonság  ki se hűlt még meleg
most vihetik vissza a tyúkhúslevest

kint zajlik az élet azt hiszitek kómába
estem pedig érzékelek minden mozdulást ahogy
tapintatosan rám se néztek hisz már itt se vagyok
azt hiszitek most már így maradok magamra zárva
a halál vasajtaját már ott vagyok odaát
de tisztán hallom az élet földöntúli moraját
mint amikor elmegy egy metró és én mindenkit személyesen
ismerek egész életét rám se néz rezzenéstelen
arccal bámul a semmibe ahol majd észrevesz
aki most olvassa az élet könyvéből
fölnéz kiejti és a könyv mellé dől
aztán nem lesz semmi különös akkor
valahol döngve örökre becsapódik a földbe egy vasajtó
de meghalni se lehet a szüntelen zajló morajtól

Az ideális könyv

(A’sziszi, szentferenc remete lesz és magában beszél Istennel)
– részlet –

„Az ideális könyv, amely a világot tartalmazza,

és vég nélkül lapozza önmagát.”

(Mallarmé)

Ha kimegyek hajnalonta a barlang elé
fogat mosni a forrásban
mert van fogkefém fogkrémem
nincs fogmosó poharam
számba lögybölöm a vizet nézem elúszik a fehér köpet
így szennyezem tiszta vized Uram
ha fölnézek forrásból fogmosásból
és figyelek
mint a vad
hallom az alapzajt Uram
a Teremtő alapzaját
a Teremtés alapzaját
forrás csörgedez fák suhognak gallyak ropognak
madarak hangolnak levelek levegőznek
szellő helyet csinál a fénynek
az avarban vajon mi motoz giliszta utolsókat vonaglik
vaddisznó csörtet hova ki elől
ez az alapzaj Uram
ez a szemem láttára fülem hallatára itt és most zajló Teremtés
ebbe az ideges minden zajra összerezzenő ágtörékeny mégis
mozdulatlan és rezzenéstelen csendbe
köpök bele minden napi fogmosással
minden napi foglalatossággal
elfoglalom magam
elfoglalom az erdőt
egyik szemem a földön
egész nap a Föld TV-t nézem
másik szemem az égen
egész nap fönn vagyok az Istenneten
ezt csináljátok utánam
ijesztő vagyok ahogy kancsalítok
bal szemem lefelé
jobb szemem felfelé néz
aztán megcserélem
rémüldöznek a kirándulók
uram sokszor eszembe jut a cseh rablóvezér
barlanglakótársam
csak úgy tudott élni megvakítva
hogy ő is hallotta az alapzajt
ez vezette a forrásig fától fáig levéltől levélig ki a fényre
és fürdött a forrásban és a fényben Uram
ment a hangjuk után és látta a madarak röpülését
látta Egedet Uram
ő a boldogtalan és mégis legboldogabb
én nézem a Föld TV-t
a hangyákat bogarakat az avart gyökereket köveket kavicsokat
ismerek már minden forrást csurgót csurranást cseppenést
cseppben Tengered nem látom
pedig megcsillan benne a fény
kagylóban igazgyöngy
nézem és nem tudom mit látok
látom és nem tudom mit nézek
bámulom bambán a földet
csurog a nyálam mint a hülyének
nyálfonalat húzok magam után mint a csigák
de nem azért hogy visszataláljak
ismerem minden ösvényem
azért Uram hogy megtaláljalak
de nem látlak a Föld TV-n
forrásban fákban füvekben gyökerekben kövekben kavicsokban
ha vízbe dobom nem hallom hogy csobban
a siketek csendje ez Uram
a vakok tévéje
lehet hogy nincs is benne adás
szemcsés a kép sötétben kell tapogatózni
tapogatni fákat füveket köveket kavicsokat
pedig nappal van
egész nap követem a felhők vonulását az Istenneten
tudom mindnek a nevét az Altostratustól a Virgáig
de nem tudom honnan jönnek hova tartanak
lemegy a Nap elúszik az utolsó Vesperalis is
és éjjel fölragyog az Istennet
ismerem csillagaid az Andromedától a Zsiráfig
lélegzetelállító pornó csillagokban mutogatod hát nem szégyelled
Magad
ilyen közel még sohasem engedtél Magadhoz
Fényedben bebotorkálok a barlangomba mint a vak cseh
rablóvezér
megtérek hűséges bogaraimhoz
ma sem láttam semmit
ma sem láttalak
ma sem találtam célját és okát semminek
célját és okát mindennek
kint tovább zizeg a Föld TV
világít az Istennet

Patkányok könyve

11Mert mi vagyunk a simogatás, a tömött sorokban vonulás, a magányos surrogás mi magunk. 2Mi vagyunk az utolsó odú, a lélek mentsvára, az élet, 3az örökös sötétben szőrünkön csillant meg először a fény, és odalent csak szemünk világít, a szemünkbe néz először, ki fölpillant a halálból. 4Mert mi vagyunk a feltámadás ígérete, a kikecmergés a halál mocskából, 5mi vagyunk a halál torka, 6bennünket öklendez, ki utoljára nyúl vizespohárért. 7Mert mellére ejti, összetöri csontjain, és már csak mi halljuk szívdobogását. 8Mert mi vagyunk a szívdobogás, a mélyről jövő tompa zaj, földmoraj, körmök kivájta véres járatokban osonunk, az élet kétségbeesett jeladása mi vagyunk, a haldokló alig hallható ka­parászása a halál durva pokróca alól mi vagyunk. 9Bizony mondom néktek, mi vagyunk az élet. 2 1Mi vagyunk a remény, hogy utánunk csak jobb jöhet. 2Ám vonulásunk végeláthatatlan sosem látott járatokon, nem is sejtett alagutakon, rejtekhelyeken, útjavesztett földön, titkos, magunk taposta ösvényeken. 3Mi vagyunk a hétpecsétes titok: a hétfő, a kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. 4Nap mint nap iszkolunk látszólag céltalan, csak mi ismerjük utunk végét, 5mert a legelső patkány már célba ért. 6És tudja útját mindenki a végtelen hosszú sorban, farkunk összeér, egymásba gabalyodunk, mozdulni se tudunk, így pusztulunk. 7De jönnek mindig újak, jönnek sehonnan, esznek testvéreikből és indulnak, farkuk összeér, csavarodik kibogozhatatlan gubanc, görcs, hordjuk magunkkal, s nem enged a patkánygombolyag, bolygónk. 3 1Mert mi vagyunk, egyedül nem vagyunk, egy példányt agyonvertek szeneslapáttal, megmérgezitek, egy patkány csapdába esik. 2Egy patkány nem patkány, 3verődünk tömegbe, átjutunk minden akadályon, gáton, hiába emeltétek elénk, átbukunk a hegyeken, 4hömpölygünk megszámlálhatatlan, utcákon, zegzugokban, patkányözön, átcsorgunk szellőzőrácson, vízaknába, csatornába, fölbukkanunk 5szeméttelepen, pincében, szemétledobóban, padláson, púposodik padlószőnyeg, szobákban szaladgálunk, gyerekszobákban elrágjuk a kiságy rácsát – 6ne féljetek! 4 1Mert nem mi vagyunk a halálra rettenet, 2de mi vagyunk a jó meleg, mi vagyunk a simogatás. 3Mint megannyi plüssállatot, szorítsatok minket szívetekhez, 4hiszen a legelső patkány már régen odaért. 5Mert mi vagyunk az út, férkőzünk hozzátok egyre közelebb. 6Mert mi vagyunk a szeretet. 7Élve akarunk bennetek, szívetek, lelketek, testetek, és nem mikor minden már rohad. 5 1Emberek, szeressétek a patkányokat.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.