Színház

Az ember helye

Természetes Vészek Kollektíva: Végtelenbe zárva
Kovács Natália
2012. április 23. hétfő

A Végtelenbe zárva, Árvai György legújabb rendezése harmadikként illeszkedik egy sorozatba, amelynek első darabja az Eleven tér (1986), a második pedig az Ötödik elem (1997) volt. Nem önmagában létező alkotásról van szó tehát, már csak azért sem, mert tartozik hozzá egy kiállítás, amely Manipulált terek címen minden előadás után megtekinthető a nézőtéren.

A közönség ezúttal két oldalsó emelvényen kap helyet, innen követheti nyomon Góbi Rita mozdulatait, aki végig egy zárt üvegdobozban van. Testéhez apró, világító csíptetők vezetékeket erősítenek, melyekre vélhetően nagy szüksége van az általa megtestesített személynek. Ugyanis – legalábbis kezdetben – a vezetékek tartják életben.

Nem lehetne pontosan megmondani, hogy ki az a nő, aki az üvegdobozban tartózkodik. Egyedül rabsága az, ami biztosnak tűnik. Már a cím is erre utal, s erre enged következtetni bezártságának látványa is. Ijesztő szemeivel olykor felénk, nézők felé tekint, egy darabig értetlenkedik, tapogatózik az üvegen, de képtelen áttörni azt.

Fölötte, kétoldalt képernyők vannak elhelyezve, melyeken többnyire ő látható más szögből, mint ahogyan a nézőtérről nyomon követhetjük, de néha egy filmrészletekből, képsorokból összevágott blokk is megjelenik. Ez így már egy picit más. Tehát figyelünk egy szűkös térbe zárt embert, aki csak a legszükségesebb tápanyagokat kapja meg, s ezeket a szemünk előtt fogyasztja el. Majd elővesz mindenféle tárgyakat, amelyeknek láthatóan nagyon örül, mintha érzelmi alapon kötődne hozzájuk: egy fél pár arany magassarkúhoz, egy művirághoz, egy darab húshoz, egy Barbie babához. Miért van ezekre szüksége odabent, abban a korlátozott térben, ahol nem is tud velük mit kezdeni, hiszen folyamatosan megfigyelés alatt áll?

Talán nem is az ő, hanem az előadás számára nélkülözhetetlenek ezek a tárgyak. Azért kellenek, hogy érzékelhetővé váljon a kötődés szorossága. Még egy teljesen elzárt és élhetetlen helyzetben is azt hiszi a nő, hogy kellenek neki e dolgok. Ez az anyagi világhoz való roppant ragaszkodást mutathatja, amely egyszerre megdöbbentő, ijesztő, fájdalmas és nevetséges.

De kik vagyunk mi tulajdonképpen, hogy mozdulatlanul ülve bámulunk egy bezárt nőt? És ő ki? Miért, kik zárták be oda? Mióta van ott, és mikor jöhet majd ki? Kijöhet egyáltalán?

Már csak a múltban előadott Ötödik elem miatt is elkerülhetetlen, hogy Luc Besson 1997-es filmjére asszociáljunk, és Góbi Rita öltözete – amelyet Szűcs Edit tervezett – ugyanolyan, mint Milla Jovoviché (bár haja ezúttal nincsen), de talán egy másik híres sci-fi is eszünkbe juthat ezenkívül, mégpedig a Mátrix (1999). Mindkét film esetében felmerül a mesterségesen előállított élet problematikája, s ezt idézhetik ezek az asszociációk. Egy ilyen élet, már mesterségességéből következően is, szükségszerűen, teljes mértékben az anyagi világhoz kötődik, ez az a világ ugyanis, amelyre az ember kiterjesztheti hatalmát, ennél többet soha sem birtokolhat.

Ezek szerint a nő, akit látunk, lehet emberek által, mesterségesen létrehozott kísérleti lény, vagy megfigyelés alatt tartott illető is, akit vélhetően erőszakkal kényszerítettek ebbe a helyzetbe. Mindkét esetben az anyagi világhoz tartozás és fokozott ragaszkodás jellemzi.

A mozgás, mely egész idő alatt a figyelem középpontjában van, tökéletes összhangban áll a Parabryo lidérces, olykor már-már fülsértő zenéjével. Ehhez a hátborzongató hangulathoz járul a többi látványelem is: a kevés, koncentrált fény, illetve félhomály, a füst és nem utolsó sorban Góbi Rita ijesztő, vörös szemei.

Miután az előadás véget ér, megtekinthető a már említett Manipulált terek című kiállítás, melyen videók, videóinstallációk láthatók kisebb televíziókon, laptopon, illetve egy nagyobb kivetítőn. Van itt Három nővér, énekel Zalatnai Sarolta, valamint láthatjuk ugyanazt a vágott képsort is, amelyet már az üvegdoboz feletti képernyőn is megtekinthettünk. Ezen túl – feltehetőleg szintén a kiállítás részét képezve – Góbi Rita is mozdulatlanul guggol a már félig nyitott üvegdobozban, melyből folyamatosan száll ki a füst. Olyan ez, mint egy korszak (a ’80-as évek) kultúrájának néhány önkényesen kiragadott mozzanatából felvázolt kép, melyben az ember is helyet kap valahol.

A kérdés, hogy hol, és miféle része ennek az itt láthatóvá tett kulturális képnek. Szabad, vagy pedig örökké a szabadságvágy és az uralkodni vágyás rabja?

Természetes Vészek Kollektíva: Végtelenbe Zárva, Trafó, Budapest, 2012. március 23.
Koreográfia, mozgás: Góbi Rita; Dramaturg: Imre Zoltán; Zene: Parabryo; Videó: Korai Zsolt, Lenz Tünde; Technika: Szirtes Attila; Jelmez: Szűcs Edit; Produkciós vezető: Kulcsár Viktória; Koncepció és rendezés: Árvai György.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.