Irodalom

Versre magyar, hí a haza!

Vitaest a politikai költészetről
Pataky Adrienn
2012. március 26. hétfő

Ismét aktuálissá vált hazánkban a politika és a költészet kapcsolatáról beszélni, hiszen egyre több olyan mű születik a szépirodalomban, amely politikai hangvételű. Március elején egy irodalmi esten is ez volt a téma, az első körben költők és/vagy politikusok, majd irodalomkritikusok ültek egy asztalhoz.

A forradalmak havában rendhagyó irodalmi est részesei lehettek a budai Szatyor bár vendégei, kiknek magas létszáma jól jellemzi a téma iránti fokozott érdeklődést. A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) és a Szépirodalmi Figyelő (SZIF) szervezte est moderátorai Kollár Árpád és Mészáros Márton voltak. A vita indítéka az újfent megszaporodott „politikai versek”, főként Kemény István Búcsúlevél és Térey János erre írt válasza, a Magyar közöny voltak, illetve a politikai költészet körüli ÉS-béli levélváltás. A fő kérdés pedig az, hogy létezik-e egyáltalán politikai költészet a mai magyar irodalomban, és ha igen, miért épp most lehet (újra?) létjogosultsága. Miért írnak politikai jellegű szépirodalmat néhány éve azon szerzőink (pl. Kemény, Térey, Tóth Krisztina, Schein Gábor, Ferencz Győző, Erdős Virág vagy Nádasdy Ádám), akik korábban nem írtak ilyesmit?

A beszélgetés első körében szépírók szólaltak meg: Schein Gábor, Szálinger Balázs, Kukorelly Endre és L. Simon László (utóbbi kettő országgyűlési képviselő is). Schein Gábor szerint az irodalom szükségszerűen társadalmi és politikai képződmény is, így aki ír, annak természetes módon megjelennek a műveiben politikai allúziók is. Az esztétika felől közelítve azt is fontosnak tartja, hogy az nem definiálható önmagában, nem lehet róla leválasztani sem a politikumot, sem más területeket. Kukorelly máshonnan indult el, szerinte minden szöveg – mivel a valóságról referál – többek között a politikumban is értelmeződik, ám a politikum szó nemcsak hétköznapi használatban való értelmét jelenti, hiszen a társadalmi kérdések ügye is ide tartozik. Szálinger Balázs költő határozottabban fogalmazott: szerinte elsősorban vers van, felesleges címkézgetni: tehát nem az számít, hogy egy mű politikai-e vagy sem, kizárólag az, hogy értékes-e. L. Simon László úgy véli, hogy az elmúlt évek vitáinak nagy része sajnálatos módon hitvita volt, mert hiába szeretnénk csak az értékességről diskurálni, nem tudunk kilépni a politikai diskurzusból, így nem tudunk csupán esztétikai alapon ítélkezni. A beszélgetők egyetértettek abban, hogy nincsenek átjárható diskurzusközösségek, sajnos ma nem lehet pártállástól és nézetektől függetlenül érdemben beszélgetni a politikai tartalmú versekről, mert túl mélyen gyökerezik az ellentét. Kukorelly szerint az ÉS-vita is azért fordult kudarcba, mert a hazánkban működő általános, „bal- vagy jobboldali”-dichotómia erősen befolyásolja szinte mindenki esztétikai ítéletét: a két oldal közönsége és költészete, valamint a párhuzamos kánonok között áthidalhatatlannak tűnik a szakadás.

Az is szóba került, hogy fontos-e az írók, költők politikai szerepvállalása. Szemben L. Simon Lászlóval, aki büszkén vállalja politikai tevékenységét, Kukorelly Endre nem tekinti magát politikusnak, hiszen ő másképp értelmezi a közéleti szerepvállalást, a megoldások érdekében a pártpreferenciák meghaladását tartaná ideálisnak. A költészet és a kultúra aktuális helyzetével kapcsolatban borúlátó: „Olyan kis közösséget érint az irodalom és a költészet, hogy az aggasztó”, emiatt (is) „nem tudunk elég érdekesek, fontosak lenni a végrehajtó hatalom számára, amely az ügyeket viszi.” Talán ezért is kaphat egyre kevesebb író politikusi szerepet. Tény, hogy kevés író vagy bölcsész van ma a parlamentben (a rendszerváltás után az MDF körül sokkal több volt, ám Schein Gábor szerint ez eredhetett káderhiányból is). Kérdés, hogy milyen felelőssége van az értelmiségi rétegnek abban, hogy a szellemi elit teljesítménye az utóbbi két évtizedben egyre gyengébb lett.

Végül (végre) kortárs versek is megemlítésre kerültek: Schein úttörőnek tartja például Tóth Krisztina és Erdős Virág politikai verseit (főleg az utóbbiét, aki szereplírával jeleníti meg a hazát), mert egy olyan beszédmódot teremtettek meg, amely korábban nem létezett, nők nem írtak eddig politikával kapcsolatos verseket.

A vitaest második részére kevesebben maradtak. A vitázó négyes inkább teoretikusan, de irodalomközelien próbált beszélgetést kezdeményezni a fenti témáról, sokkal higgadtabban, mint az előző blokk tagjai. Bazsányi Sándor, Bene Sándor, Horkay Hörcher Ferenc és Vári György beszélgetése azzal kezdődött, hogy megpróbálták meghatározni a politikai költészetet. Kiindulópontként előkerült Bazsányi Sándor korábban írt (munka)definíciója: „A politikai költészet a mindenkori közösség számára az éppen itt és most adott helyzetet teszi szóvá, minél közvetlenebb eszközökkel, minél kevésbé elvontan, minél pontosabban, akár minél indulatosabban néven nevezve azt, amiről beszél” (elhangzott az is, hogy jobbára minden definíció kirekesztő, valamihez képest fogalmazódik meg). Kukorelly – még az előző eszmecserében – azt mondta, hogy a „politikai költészet” mint műfaj-meghatározás eleve fosztóképző jellegű, mert a verseket kiemeli a természetes közegükből.

Vári György szerint minden művészi megszólalás az „itt és most” keretében körvonalazódik, minden művészet aktuális, időbeli és részleges, így kár erről úgy beszélni, mintha ez a „politikai költészet” meghatározásának kritériuma lenne, ráadásul ilyen értelemben minden költészet lehet politikai, mert a politika mindig ott van a háttérben. Bene Sándor ezzel szemben Petrit emlegeti, aki utolsó éveiben már nem tudott olyan „politikai verseket” írni, mint korábban, hiszen „túl bonyolulttá vált a világ” – a rendszerváltással letűnt egy korszak, véget ért a Kádár-éra.

Most viszont ismét aktuális a téma, megtört a rendszerváltás óta állandó hagyomány, miszerint nincs politikai költészetünk: Térey János, Kemény István és a többiek feltámasztják azt. Vári György szerint egyszerűen arról van szó, hogy a világ normál állapota kizökkent (Hegelt idézve), erre reagálnak a költők azzal, hogy csatába mennek, azaz írnak. Bár Vári hozzáteszi azt is, hogy eleve kérdéses, hogy a történelemnek, a világnak van-e normál állapota, vagy éppen az a normál állapota, hogy nincs normál állapota? Hörcher Ferenc szerint 2006-ban zökkent ki a normál állapot, amelyre Kemény és Bartis beszélgetőkönyve adott egy irodalmi választ. Vári szerint már jóval korábban elromlott valami. Petri György egy interjúban hasonló hozzáállást fogalmazott meg: „…amíg szükségesnek tartottam, fejtettem ki politikai aktivitást, de politikai költő soha nem voltam. […] Egy érett polgári társadalomban […] nincs politikai költészet […]. Úgy gondolom, hogy az irodalom politizáltsága és a politika mint szenvedély fordítottan arányos a társadalomban meglévő szabadságmennyiséggel.”

Ha az volt a szervezők célja, hogy megteremtsék az alapokat egy viszonylag higgadt hangnemű és kulturált légkörben zajló beszélgetéshez, megvalósult. Talán kimondásra került egy-két fontos gondolat is. Szálinger Balázs ezzel fejezte be az első blokkot: „aki egyéb referenciát vagy szempontot az esztétikán és a saját mondandóján túl figyelembe vesz, az máris nem költészetet csinál.” Vagy Bazsányié, aki ezzel zárta a második beszélgetést: „Aki a nyelvvel dolgozik, annak elsősorban a nyelvvel van dolga, nem a mögé képzelhető ideológiával.”

Vitaest a politikai költészetről, Budapest, Szatyor bár, 2012. március 8.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.