Képzőművészet

Kettős. Játék?

Natalia Lach-Lachowicz kiállítása
Barts Lívia
2012. március 8. csütörtök

Natalia Lach-Lachowicz a hetvenes évek lengyel művészetének nagyasszonyaként való aposztrofálása már szinte beleégett a tudatunkba. Nem véletlenül, és egyáltalában nem megalapozatlanul. De a közelmúltban ennek talán már több köze van a felvezetéshez és az Ernst Múzeum kiállítási marketingjéhez, mint bármilyen valós és közvetlen percepcióhoz. Bárhogy is, kettős és egyszerre kétes az a nyom, amit az Opus Magnum hagy bennünk.

Mint négy évtized munkásságát felölelő retrospektív kiállítás, megérdemli címét, bár tény, hogy az évtizedek telítettsége fejnehéz, minthogy a hetvenes és nyolcvanas évek termése egyrészt fajsúlyosabb, másrészt nagyobb számban is reprezentálódik, mint az elmúlt két évtizedé. De az opus töretlenül folytatódik, előadásmódja pedig szintén lankadatlanul grandiózus, méretét tekintve legalábbis biztosan. Viszont az, hogy mindez szükséges volt-e, illetve hogy miért most volt az, nem dönthető el egyértelműen. Ezt pedig nem könnyíti meg az sem, hogy a művésznő egyben a kiállítás kurátora is, hiszen ez egyrészt sok kétes pontot eredményez a projektben, másrészt éppen azt a határt mossa el, ami az alkotás és a feldolgozás közt húzódik, és amire talán szükség is lett volna.

A munkák nagy része – Natalia LL műveire egyébként is jellemzően – egy valamely tengely mentén jelentkező kettősséggel játszik, akár a szó legszorosabb képi értelmében, akár ennél komplexebben. A dupla vagy sokszoros expozíciókkal való kísérletezés újra és újra felbukkan, kezdve a Művi fotográfia (1975) sorozattól, ahol egy csupasz fotel ölén egy többnyire szintén csupasz nőalak egymásba mozdult pozíciókban tűnik fel és el, valami furcsa kifordítottságot, meghatározhatatlanságot, és egyben a meghatározás lehetségességének megkérdőjelezését hangsúlyozva; a 25 évvel későbbi Hús születéséig (2000), ahol egy – jóval elegánsabb – heverőn már lányegesen direktebben komponált, maszkokat is magába foglaló többszörös expozíciókat találunk. De nem pusztán a képek mélységi kettőződése, hanem sorozatba rendezése vagy ismétlése is mindig a játék elengedhetetlen kelléke. A már szinte klasszikus Fogyasztói művészet (1972) húsz képen sorolt finom babaarcú szőke hölgye banánt fogyaszt, illetve banánt izgat – az utalás nem igényel magyarázatot. Maga a téma és a különböző erotikus szimbólumok szintén újra és újra megjelennek: találunk még a banánon kívül furulyát, kálát, pudingot, valamint gondosan válogatott méretű és textúrájú kolbászokat, mindig a megfelelő hölgytársasággal.

A sorolás és kettőződés viszont nem áll meg a szekvenciák szintjén sem, hanem egész falnyi felületeket tölt be, mozaikszerűen, apró képek figyelő jelenlétével noszogatva tovább a látogatót. Mert vagy Natalia pár száz furulyás portréja nézeget kacéran egy installáció falain, vagy a művésznő és férjének aktus közbeni fotói írják ki a sokatmondó NATALIA IST SEX következtetést. Ez utóbbi munka sajnos talán nem az őt megillető falfelületet kapta meg. Pedig míg az egyértelmű, már-már didaktikus szexuális utalású óriásportrék tartalma mintha elveszni látszana, a konceptuálisan sokkal erősebben megalapozott Natalia ist sex (1974) a léptékváltás finom csavarjával kényszeríti ki a voyeurt a látogatóból, aki nem teheti meg, hogy ne nézzen az állított mondat mögé. Ez a típusú közelhajolás erősebb cinkosságot eredményez művész és nézője között, és a bevonódás folytán több feszültséget is szül, mint egy harcos óriásplakát.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy sem önkényes magamutogatásról, perverz exhibicionizmusról, sem szexuális fantáziák kiéléséről sincs szó. Szinte minden a fogyasztói társadalom alkotta női szerepekre való reflektálásról, illetve ezek klasszikus női archetípusokkal és mitologikus alakokkal való szembeállításáról, vagy épp a test fizikai természetére való (néha fájdalmas) emlékeztetésről szól – viszont a következtetés mégiscsak hiányzik. A Bársony terror (1970) dominájának képe, aki korbáccsal és vörös hátterével uralja a nagyterem két szemközti falát, mint egy oltárt keretező diptichon látszik megjelenni, viszont – újra – némileg didaktikussá válik az erőteljes (erőszakos?) figyelemfelhívás, hiszen mindig csak egy szélsőség felé mutat. Ellenpont nélkül pedig minden hangsúly elvész.

Mindez viszont nem a munkák, hanem sokkal inkább a kurátori döntések hibája. Mert bár felmerül bennünk a kérdés, hogy nem csak ma érezzük-e mindezt üres ismételgetésnek a 2010-es évek jócskán megemelkedett ingerküszöbével; és bár emlékeztetjük magunkat, hogy a hetvenes évek Lengyelországában mindez mennyire mást jelentett és mennyivel nagyobbat szólt, ebben maga a kiállítás nincs segítségünkre. Az átvezetés a hetvenes-nyolcvanas évek művei és a kilencvenes, illetve kétezres évek termése között hiányzik, sőt igen szorosan egyben van tartva a négy évtized annak ellenére, hogy egészen más jelentőségű és jelentésű alkotásokról van szó. Így pedig gyengítik egymást. A kezdeti tiltakozó, merész, vakmerő, fricskázó és általában véve igen erős munkák később tényleg mintha agyonismételt képi, forma- vagy gondolatjátékká váltak volna. Nem beszélve arról, hogy a performanszok szinte teljesen kimaradnak, vagy alig kapnak hangsúlyt, márpedig azok talán erősebb jelenlétet tudtak volna kölcsönözni a statikus képeknek.

A privát zóna publikussá tétele, óriási méretre nagyítása, vakuval való felvillantása, tolakodóan szűk képkivágásban való tálalása minden körülmények között provokatív, akár tanulságos, akár nem – egy reklám- vagy egy pornófilm is ugyanezzel játszik. A provokáció pedig izgatás. Így is, úgy is. De mintha hiányozna egy következtetés, jobban mondva, mintha a végkifejlet után még tovább folytatódna a történet, az opus, immáron játék formájában. Így ami a kör végén megmarad, az a „megtehetem, és meg is teszem” kijelentés: a hetvenes években azt, amit nem feltétlenül szabadott; ma pedig azt, amit a mitológiai Odin, hogy „játszhatok, és talán lehetek újra fiatal”. Mintha csak ez a maga kurálta kiállítás is ezt lenne hivatott közölni: megtehetem, játszhatok, még ha megint ugyanazzal is.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.