Archívum

Haza és haladás – kultúra és innováció

2012. március

Klasszikusainkat nemcsak a múlt felidézése végett érdemes forgatni, hanem azért is, mert hasznos útmutatással szolgálhatnak jövőbeli feladatainkra nézve. Ez történt velem is, amikor a Haza és haladás című konferenciára készülve fellapoztam a sok használatban már-már elkopni látszó szállóige forrását, Kölcsey Ferenc Búcsú az országos rendektől című beszédét. Mondandómhoz keresve sem találhattam volna jobb kiindulási pontot az eredeti szövegkörnyezetnél; de mivel biztos voltam benne, hogy nem én leszek az egyetlen, aki erre utal majd vissza, végül mégiscsak kerestem. Ezért mielőtt Kölcseyre rátérnék, egy másik 19. századi szerzőtől idézek egy szintén közismert szöveghelyet, aki abban az évben született, amikor Kölcseyt országgyűlési követté választották.

„– Gyerünk! Gyerünk! – kiáltotta a Királynő. – Gyorsabban! Gyorsabban! – és már olyan sebesen futottak, hogy szinte úsztak a levegőben, a lábuk alig érintette a talajt, míg végül, épp amikor Alice teljesen kimerült, hirtelen megálltak. [...]

– A mi országunkban – mondta Alice még mindig lihegve –, ha az ember ilyen sokáig ilyen gyorsan szalad, mint mi az előbb, akkor rend­szerint egy másik helyre jut.

– Lassú egy ország lehet – mondta a Királynő. – Minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj.”*

Bár az Alice Tükörországban szerzőjét, Lewis Carrollt meglehetősen nagy távolság választja el Kölcseytől – s itt nem csupán földrajzi távolságra gondolok –, a Vörös királynő országának sajátos térviszonyai jól rímelnek Kölcseynek a haladásról és annak szükségességéről vallott felfogására. Ahogy országgyűlési búcsúbeszédében írja:

„Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

Az utóbbi idézet egy fontos különbségre világít rá, amit érdemes szem előtt tartani a nemzeti kultúráról és a nemzeti identitásról folytatott eszmecsere során. Különösen indokolt ez a konzervatív gondolkodó esetében, aki eleve fenntartásokkal viseltet a haladás – a nagybetűs Progresszió – eszméje iránt. Ez az óvatosság persze teljességgel érthető, kiváltképp a közép-európai történelmi tapasztalatok tükrében. A hazai konzervatívnak vagy inkább jobboldalinak nevezhető közgondolkodás azonban hajlamos összemosni a kettőt, és a magyar kultúra „épen maradását”, megőrzését mintha a Kölcsey-féle értelemben vett „veszteg maradástól”, vagyis egy korábbi – általában idealizált – állapot konzerválásától remélné.

A kultúra területén azonban fokozottan érvényesnek tűnik az a megfigyelés, amely szerint az „épen maradás”, jelen esetben kulturális hagyományaink és értékeink megőrzése aligha lehetséges anélkül, amit Kölcsey „korszerinti haladásnak” nevez. Ahhoz, hogy egy nemzeti közösség, Lewis Carroll-­lal szólva, egy helyben maradhasson a világ változó kulturális térképén, jelentős erőfeszítésre van szükség: folytonos innovatív megújulásra. Az innováció fogalmának bevezetése azért bizonyulhat szerencsésnek, mert teoretikus szempontból jóval kevésbé terhelt, mint a haladás fogalma. Míg a későmodern, illetve posztmodern korban a modernség klasszikus haladáseszménye nehezen tartható, addig a nyugati kultúráról alkotott fogalmunktól – legyen szó akár magas-, akár populáris kultúráról – ma is elválaszthatatlannak tűnik az innovativitás általános igénye. Mindebből az következik, hogy amennyiben célunk a magyar nemzeti kultúra megőrzése és gazdagítása, nem elég annak puszta konzerválására törekednünk, hanem a kulturális innováció terén kell élen járnunk.

Az innováció elsősorban ipari-technológiai kontextusban használt fogalma további két termékeny párhuzammal szolgál a kultúra vonatkozásában. Az elsőt legegyszerűbben úgy szemléltethetjük, ha felidézünk egy közismert anekdotát a technológiai innováció kortárs prófétájaként tisztelt, nemrégiben elhunyt Steve Jobsról. Az Apple vezérigazgatója, amikor megkérdezték, hogy miért költenek olyan keveset piackutatásra, állítólag azt válaszolta: azért, mert nem a fogyasztók dolga, hogy tudják, mit akarnak. Ezt a kijelentést könnyű volna a fogyasztói társadalom természetéről árulkodó, cinikus helyzetértékelésként kezelni, ebben az esetben viszont éppen a lényegét vétenénk el. A valóban innovatív tevékenység, kötődjék bármely területhez, nem pusztán a meglévő igényeket elégíti ki, hanem új igényeket generál a fogyasztók, felhasználók vagy – kultúráról lévén szó – a befogadók részéről. Richard Rorty amerikai filozófus megállapítását kölcsönvéve úgy fogalmazhatunk, hogy az igazán jelentős alkotó nem a közízlést szolgálja ki, hanem maga hozza létre azt az ízlést, amelynek alapján művét értékelni fogják. A magaskultúra támogatása melletti érvelésnek ma is fontos – bár meghallgatásra egyre ritkábban találó – premisszája az a gondolat, hogy a kultúra valami olyasmi iránt teremt igényt, ami túlmutat az ember elemi, materiális vágyain.

Az ipari-technológiai innovációval vont párhuzam másik fontos eleme az a tényező, amit az osztrák származású közgazdász, Joseph Schumpeter nyomán kreatív rombolásnak nevezhetünk. Egy új termék vagy technológia megjelenése gyakran könyörtelenül kiszorítja a piacról a korábbiakat: gondoljunk csak az analóg hangrögzítésről a digitálisra való átállásra, amely napjainkban a fizikai hordozó meghaladásához vezet – a legújabb hírek szerint a nagy zenei kiadók egy-két éven belül felhagyhatnak a CD-forgalmazással, legfeljebb az exkluzív kiadások számára tartják fenn ezt a formátumot (csak zárójelben teszem hozzá: ahogy a vájtfülűek egy szűk köre még ma is hallgat bakelitlemezeket). A kreatív rombolás jelensége a művészetben sem ismeretlen. Egy-egy új művészi irányzat vagy kifejezésmód felbukka­nása, ha nem is érvényteleníti a korábbi műveket, gyakorlatilag folytathatatlanná teheti a korábbi művészeti hagyományt. Hiába tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, ma nem lehet a 19. századi irányzatok modorában hangversenyt írni vagy történelmi tablót festeni úgy, hogy az ne bizonyuljon anakronisztikusnak. Az, hogy a kulturális termékek éppúgy ki vannak téve a kreatív rombolás viharainak, mint bármely más termék, talán riasztóan hangzik, de ez nem más, mint az előző érem másik oldala: ha a kultúra új igényeket szül, akkor ezeket az igényeket előbb-utóbb csak újszerű módokon lehet kielégíteni.

A kulturális innovációról eddig elmondottak természetesen több dilemmát is felvetnek, melyeket konkrét példákon keresztül volna célszerű vizsgálni. A továbbiakban mégsem a kultúra egy specifikus szeletére, hanem egy átfogóbb területre, a magyar nyelv kérdésére fogok fokuszálni. Ennek oka kettős. Egyfelől több mai társadalomtudományi megközelítés szerint a nyelv és annak használata jó modellje lehet egyéb összetett társas tevékenységeknek, ezért bízom benne, ebben az esetben is megfelelő illusztrációként szolgál majd. Másfelől a nyelv nem csupán a kultúra egy jelentős szegmensének, hanem a nemzeti identitásnak és közösségnek is meghatározó fundamentuma. Különösen így van ez a magyarság esetében, melyet sajnos a történelem tanított meg arra, hogy a nemzet vérségi-genetikai alapon történő meghatározása járhatatlan és vállalhatatlan út, a határon túli magyarság jelentős lélekszáma pedig arra, hogy a territoriális definíciókkal sem megyünk sokra. Számunkra tehát a nemzeti nyelv páratlanul fontos közösségi kötőerő, ami magyarázattal szolgál arra, miért kerül újra és újra a magyar nyelv védelmének kérdése a politika érdeklődési körébe.

Az, hogy a magyar nyelv védelemre szorul, látszólag magától értetődő felvetés, és a politika az utóbbi időben így is kezeli. Magyarország új Alaptörvényének Alapvetés című része – a H) cikk (2) bekezdésében – egyértelműen deklarálja, hogy „Magyarország védi a magyar nyelvet”. A 2011. szeptember 29-én kihirdetett 66/2011. számú országgyűlési határozat pedig nem csupán arról rendelkezik, hogy november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja, hanem egyúttal „felkéri a Kormányt, hogy [...] vizsgálja meg nemzeti nyelvünk használatának helyzetét, ennek alapján készítsen elő intézkedési tervet nyelvünk értékeinek védelme, korszerű továbbfejlesztése és népszerűsítése céljából”. Politikusi nyilatkozatokban, valamint a jobboldalhoz közel álló lapok publicisztikáiban rendre felbukkan az a gondolat, amely szerint a magyar nyelvet és annak használatát hatékonyabban védő jogi szabályozásra volna szükség. Mindezek a szándékok természetesen tiszteletre méltóak, jobban belegondolva azonban már korántsem olyan egyértelmű, pontosan mitől is kellene védeni a magyar nyelvet, illetve hogy védelmezésének mi volna a leginkább adekvát formája.

Kezdjük a „mitől” kérdésével. Nyilvánvaló, hogy a globalizáció korában felmerülhet a nyelvek homogenizációjának veszélye, kérdéses azonban, mennyire indokolt ez az aggály egy olyan országban, ahol továbbra is inkább az jelent problémát, hogy még mindig túl kevesen beszélnek angolul vagy bármilyen egyéb idegen nyelven. Aki látott már német kereskedelmi televíziót, az tudja, mit jelent az angol nyelv – pontosabban egyfajta pidgin angol – valóban túlzottnak mondható térhódítása, és hogy milyen messze állunk mi ettől. Valószínű, hogy az aggodalom valódi tárgya sokkal inkább a magyar nyelv úgynevezett „romlása”, amit általában az új médiumok – sms, internetes kommunikációs formák – rovására szokás írni. Ebben az esetben sem egyértelmű azonban, pontosan mit is kell érteni a feltételezett nyelvromláson: a nyelvi igénytelenség terjedését – ami kétségkívül bosszantó jelenség, de túl lehet élni – vagy valami olyasmit, ami a nyelv funkcionális működését veszélyezteti?

Ha már a „mitől” kérdésre sem könnyű választ találni, nem meglepő, ha a „hogyan” kérdése is nyitott marad. Időről időre felmerül a szigorúbb jogi szabályozás igénye, méghozzá nem is teljesen alaptalanul, hiszen a világ számos országában létezik a nyelvet, illetve annak használatát védő törvény. Ezek azonban többnyire a kisebbségi nyelvi jogok megfelelő érvényesülését szolgálják; a többségi nyelvet restriktív jelleggel védő törvények ritkábbak, és – a viszonylag sikeres franciaországi Toubon-törvényt leszámítva – leginkább a nemzeti önértékelés súlyos problémáiról árulkodnak. A többségi nyelv törvényi védelmének igénye persze nem jelenti automatikusan egy rossz értelemben vett „nyelvtörvény” szorgalmazását, s jogosan merülhet fel, hogy a Magyarországon jelenleg hatályos, a reklámok és üzletfeliratok magyar nyelvű közzétételéről szóló 2001. évi XCVI. törvény végrehajtása lehetne valamivel következetesebb. Számomra azonban kérdéses, milyen mélységű az a probléma, amire az kínál megnyugtató megoldást, ha például a benzinkút boltjára nem elég annyit kiírni, hogy „shop”, hanem ennek magyar megfelelőjét is fel kell tüntetni.

Az általam elővezetett kételyek nem azt kívánják demonstrálni, hogy semmiféle értelemben ne volna szükség a magyar nyelv védelmére. A jobb híján liberálisnak nevezhető nyelvészekkel szemben, akik szerint az egyéni nyelvhasználatot nem minősíthetjük helyesnek vagy helytelennek, úgy vélem, hogy a hasonló normatív kategóriák igenis értelmesek, még ha nem is magából a nyelvből következnek, hanem az azt használó közösség aktuális – és idővel változó – elvárásrendszeréből. A nyelvápolás konzervatív hívei ellenben rendszerint ott követnek el hibát, hogy szem elől tévesztik az említett változékonyságot, és a magyar nyelv megőrzésének igényét egy adott nyelvállapot konzerválásával mossák össze. Ez azonban nem mást eredményezne a gyakorlatban, mint a Kölcsey-féle értelemben vett „veszteg maradást”, aminek – mint tudjuk – „következése a senyvedés”. A nyelv „épen maradását” ezzel szemben éppen az szolgálja, ha biztosítjuk a „korszerinti haladás” lehetőségét, vagyis – a korábban bevezetett terminológiával élve – innovatív potenciáljának megőrzését.

A nyelvromlástól való félelem bizonyos szempontból teljességgel érthető, hiszen a nyelvi innováció, mint minden más innováció, szükségképpen együtt jár a kreatív rombolás lehetőségével. A leglátványosabb példa erre a többek között éppen Kölcsey nevéhez kötődő nyelvújítás, amit ma egyszerű nyelvtörténeti tényként kezelünk, pedig az adott kor horizontján felmérhetetlen változásokat idézett elő a magyar nyelvben. Ahogy a nyelvújítók munkájának sikerét is csak az utókor igazolhatta, úgy a napjainkban zajló, az új kommunikációs formák által indukált – bár az említett példánál jóval szerényebb – változásokról is csak az idő fogja eldönteni, vajon a nyelvhasználó közösség javát szolgálják-e. Ez a bizonytalansági tényező magyarázza ugyan, de nem teszi indokolttá a változással kapcsolatos félelmeket. A nyelvnek, mint bármely más komplex rendszernek, nyitottnak kell maradnia a változásra a változó körülményekhez való alkalmazkodás érdekében. Míg egyes új nyelvhasználati jelenségekről valóban nem könnyű eldönteni, hogy előremutatóak-e, addig magát a tényt, hogy nyelvünk képes a megújulásra, a legnagyobb megelégedéssel vehetjük tudomásul.

Nézetem szerint tehát a magyar nyelv megfelelő védelmét a benne rejlő innovatív potenciál megőrzése jelenti. Ennek mikéntjét viszonylag könnyű meghatározni, még ha a megvalósítása már korántsem ilyen egyszerű. A nyelvi innovációért értelemszerűen nem a nyelvhasználat törvényi szabályozásával lehet érdemben tenni, hanem annak a szférának a támogatásával, amely szinte hivatásszerűen gyakorolja a nyelvi „normasértést”, pontosabban az újszerű nyelvhasználati módok kikísérletezését. A nyelvi alapú kultúrára, és főként a szépirodalomra gondolok, amely a nyelvi innováció elsődleges terepe. Érdekes módon amikor a magyar nyelv védelmének kérdése kerül napirendre a nyilvánosságban, a legritkább esetben esik szó a kortárs irodalomról. Ez bizonyos szempontból persze érthető, hiszen a mai magyar irodalom kevesek ügyének, afféle „úri huncutságnak” tűnik. Ez azonban korábban sem volt másként; az irodalom által generált nyelvi innováció mindig egy szűkebb körből indul, és onnan szivárog le a hétköznapi nyelvhasználatba. Ezzel nem egy elitista felfogást kívánok sugallni, hiszen a nyelvi innováció iránya nemcsak top–down, hanem buttom–up, vagyis alulról építkező, köznyelvi eredetű is lehet. Azonban míg az utóbbi lényegileg spontán folyamat, addig az előbbi bizonyos mértékig ösztönözhető a nyelvi alapú kultúra, valamint a rá épülő értelmezői-kritikai tevékenység végiggondolt támogatása révén.

Mint említettem, az irodalom a nyelv kísérleti terepének tekinthető, ezért példaszerű, bár korántsem egyedüli eszköze a nyelvi megújulásra való képesség megőrzésének. Legalább ilyen fontos, hogy nyelvünk alkalmas maradjon a tudományok művelésére, a gazdasági és technoló­giai fejlődés leképezésére, vagyis világunk meghatározó, de egyúttal dinamikusan változó szegmenseinek nyomon követésére. Már a nyelvújítás korában is világos volt, hogy egy, a magyarhoz hasonló, szigetszerű nyelvi közeg az ehhez szükséges alkalmazkodókészség híján óhatatlanul sorvadásra van ítélve. Ennek a célkitűzésnek a megvalósításához pedig többé-kevésbé egyértelmű, mire van szükség: színvonalas felsőoktatásra, minőségi szak- és tankönyvekre, a hazai fordításkultúra erősítésére és támogatására. A lista nyilván ennél tovább is bővíthető, de ha a felsoroltakra sem jut elegendő forrás, akkor nem remélhetünk csodát ezen a területen. Fontos hangsúlyozni, hogy megint csak nem valamiféle elitizmus beszél belőlem, amikor éppen a felsőoktatást emelem ki. Természetesen a közoktatásnak is megvan a maga szerepe és felelőssége a magyar nyelvet illetően, ez azonban sokkal inkább a közösség által elvárt nyelvhasználati minták közvetítésében áll, mintsem az ezen mintákat részben felülíró és megújító innovatív nyelvi teljesítmény ösztönzésében.

Az előbbiekben csupán vázlatszerűen utaltam arra, miként is kell elgondolni a nyelv innovatív potenciáljának megőrzését. Ennyiből is jól látható azonban, hogy ez a megközelítés, bár ugyancsak a nemzeti nyelv védelmének konzervatív igényéből indul ki, gyökeresen különbözik a közkeletű és kissé talán kényelmes jogszabályközpontú felfogástól. Eszerint ugyanis a nyelv védelméhez nem elegendő néhány, annak használatát szabályozó normatív rendelkezés, hanem egy összetett, ad­minisztratív eszközökkel nehezebben kontrollálható tevékenységi szféra fenntartására és működtetésére van szükség. Ez pedig nemcsak a nyelvi, hanem általában a kulturális innovációról is elmondható. A valóban innovatív teljesítmény, mint bármely más területen, itt is elképzelhetetlen a megfelelő intézményi és pénzügyi feltételek biztosítása nélkül. Ezzel eljutottunk a legalapvetőbb, megkerülhetetlen  kérdéshez: a hazai kulturális intézményrendszer finanszírozásának kérdéséhez, hiszen fiskális szemléletű korunkban az ultima ratiót mindig a gazdasági megfontolások jelentik.

Bár luxusadót még nem vetettek ki a kultúrára, általános magyarországi tapasztalat, hogy a mindenkori kormányzat az efféle „luxusokon” spórol először. Különösen mivel a kulturális inno­váció közvetlen politikai haszna – mintegy annak természeténél fogva – kiszámíthatatlan és előre jelezhetetlen. A demokrácia logikájából következően voltaképpen nem is könnyű felróni egy négy évre választott kormánynak, hogy nem hosszú, hanem rövid távú politikai befektetésekben gondolkodik. A kultúra és a humán szféra képviselőinek mégis arra kell törekedniük, hogy megtalálják azokat az érveket, amelyek a hosszú távú befektetéseket ösztönzik. Mint arról korábban szó esett, innovatív teljesítmény híján nem könnyű fennmaradni a világ kulturális térképén. Ez pedig nem csupán a nemzeti büszkeség szempontjából érdekes, hanem gazdasági szempontból is. Az innovatív kultúra nemzetközi versenyelőnyt jelent: elismertséget növel, népszerűsít, turizmust generál, szolgáltatásokat értékesít, szerzői jogdíjbevételeket eredményez, és még sorolhatnánk. Ilyen és ehhez hasonló, egyébként nem is alaptalan érvekkel kell operálnunk, ha az a megfontolás önmagában már keveset nyom a latban, hogy a kultúra – és különösen a nyelvi alapú kultúra – pótolhatatlan identitás- és közösségképző, mondhatni, nemzetmegtartó erőt jelent.

Végezetül a tárgyilagosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a kulturális innovációt középpontba állító nézőpont óhatatlanul kissé egyoldalú. Aki jár cukrászdába, az tudhatja, hogy a vonatkozó uniós ÁFA-irányelv értelmében ugyanaz a sütemény egyszerre lehet termék vagy szolgáltatás – attól függően, hogy elvisszük, vagy helyben fogyasztjuk. Hasonlóképpen a kultúra is értelmezhető termékként vagy szolgáltatásként. Elvitelre, a nemzetközi porondon való megmérettetésre szánva a kultúra inkább termék, amelyen joggal kérjük számon az innovatív jelleget. Helyben fogyasztva, a lokális közösségben viszont inkább szolgáltatás, amellyel szemben nem feltétlenül az újszerűség a legfontosabb követelmény. A szolgáltató jellegű helyi kultúra, vagyis a hazai közművelődési intézményrendszer és a közgyűjteményi szféra derékhada jóval csekélyebb figyelemben részesül a közvetlenül kevesebbeket érintő magaskultúránál, mind a nyilvánosságban, mind a politikai döntéshozatal során. Pedig ha a Kölcsey által megfogalmazott jelszavak közül nemcsak a haladásra, hanem a hazára is tekintettel kívánunk lenni, akkor nem feledkezhetünk meg az innovatív kultúrának erről a fontos hátországáról. De ez már egy másik előadás témája lehetne.

* Révbíró Tamás fordítása.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.