Színház

Emlékmorzsák álomképben

Muta Imago: Madeleine
Kovács Natália
2012. március 23. péntek

A nézőtér nem telik meg teljesen. Jónéhány szék marad üresen március 2-án, amikor a Trafóban bemutatják a Muta Imago Madeleine című előadását. Ez sajnálatos, hiszen az egyik legjelentősebb olasz alternatív társulat produkciójáról van szó. S ha nem lenne elég, hogy a közönség amúgy is foghíjas, van, aki még a negyvenöt perces előadás közben is feláll és kimegy.

Ez valahol érthető is. Valóban nem az operetteken, kőszínházi előadásokon szocializálódott közönség számára készült az előadás, s aki szórakozni szeretne, amikor színházba megy, annak nem is ez a megfelelő program.

A Madeleine-t megnézni nem kellemes élmény, de alkotói – feltehetőleg – nem is szánták annak. Nyomasztó, bizarr, erőteljes koncentrációt igényel, s bár a játékidő kifejezetten rövid, mégis fárasztó. Ráadásul a végén talán azzal az érzéssel hagyjuk el a termet, hogy az egészből nem értettünk semmit.

A színlap a prousti madeleine-élmény és Hitchcock Vertigo (Zuhanás) című filmjének említése révén irányítja – s egyben segíti is – a befogadást. A fentieken túl azonban még számos elméleti írást is fel lehetne sorolni, amelyek a háttérben nagy valószínűséggel közrejátszanak egy ilyen jellegű alkotás létrehozásában (mint például Freud, Lacan vagy Foucault műveit). Az előadás ugyanis a vizualitásra épül, képekben létezik, akár egy álom. S logikailag is teljesen álomszerűen épül fel. Éppen ettől válik nehezen értelmezhetővé.

Madeleine élményében osztozunk. Rémálomban, amely az övé, s amelybe ezúttal mi is bebocsátást nyerünk. A fent említett prousti vonatkozás utalhat arra, hogy ebbe a Madeleine-be belekóstolva saját emlékeink árjába keveredünk. Vagy talán csak arra, hogy töredékes emlékképeket látunk, melyek mögött egy teljes történet rejtezik.

Az előadás első néhány percében a teljesen sötét teremben mindössze két meztelen test mozgását látjuk egy tükörben. Hol egymásba gabalyodnak, hol eltávolodnak, szerelmük inkább küzdelem, mint gyönyör. Ez folytatódik később, amikor Madeleine (Chiara Caimmi) és a férfi (Glen Blackhall) egy papírfal két oldalán keresik, hajszolják egymást. Küzdenek. Azt, hogy egymással vagy egymásért, nem lehet eldönteni, s még akkor sem válik egyértelművé, amikor küzdelmük tragikus véget ér, hiszen a férfi erejét hirtelen Madeleine ellen fordítja.

Kettejük küzdelmének frontvonalában állunk végig, majd pedig fülsiketítő zaj, mindent ellepő füst, baljós félhomály jelzi a tragédia bekövetkeztét. Madeleine halála a felébredés pillanata, ezzel ér véget ugyanis az álom (s egyben az előadás).

A bravúros látványvilág, melyet a fény és a tükrök használatával hoztak létre, elsősorban Claudia Sorace nevét dicséri, de a díszlet (Luca Giovagnoli, Massimo Troncanetti) és a jelmezek (Fiamma Benvignati) egységét és magas színvonalát sem kérdőjelezhetjük meg. A hang- (Riccardo Fazi) és látványelemek uralkodnak a teljes előadáson, mondhatni irányításuk alatt áll a két szereplő, akik alkalmazkodva a körülményekhez és egymáshoz, kizárólag testük használatával teszik élővé a történetet.

Hogy mennyire zavarba ejtő és nehezen befogadható darabról van szó, azt az is mutatja, hogy a végén milyen félszegen indult a taps. Ez részint a kiszámíthatatlanságnak is betudható. Több hosszú perc eltelt csendben és sötétben az előadás közben is, s így egy ideig bizonytalanul várt mindenki, vajon tényleg elérkezett-e az előadás vége.

Bizonyos értelemben a válasz az, hogy nem, hiszen valami olyasmit láthattunk ebben a háromnegyed órában, ami még egy jó darabig nem enged el.

Muta Imago: Madeleine, Budapest, Trafó, 2012. 03. 02.
Rendezés és fény: Claudia Sorace; színdarab és hang: Riccardo Fazi; díszlet: Luca Giovagnoli, Massimo Troncanetti; jelmez: Fiamma Benvignati; színpadkép: Luigi Angelucci, Laura Arlotti; előadó: Glen Blackhall, Chiara Caimmi

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.