Képzőművészet

Egy biztos pont

Az egri Kepes György Nemzetközi Művészeti Központ
Kosinsky Richárd
2012. március 19. hétfő

A tél folyamán már újra felfedeztem a szobámat, és ráuntam annak összes zegzugára, ezért – örülve a tavaszias napsütésnek – kirándulásra adtam a fejem: irány Eger, a márciusban nyílt Kepes György Nemzetközi Művészeti Központ! Mindjárt a végén kezdve a dolgot: ritkán találkozik az ember ilyen élvezetes és egyben jó kiállítással.

Rendhagyó módon nem az egyes kiállítások anyagát helyezem fókuszba: Kepes érdemei elvitathatatlanok, most azonban nem akarom ezt részletezni, sem a számos kiállító minden egyes alkotását végigtárgyalni annak ellenére, hogy nem szokásom ilyen szubjektív recenziót adni – épp ezért nehezen fogom vissza magam a művek ébresztette gondolatok leírásától és méltatásától. Ezzel el is érkeztünk a múzeum talán egyik legnagyobb erényét jelentő, egyszerre megvalósuló diverzitásához és egységéhez, amiről tulajdonképpen írni akarok. A kiállított anyag ugyanis „felhasználóbarát”, szórakoztató, miközben a tudományos, vizsgálódó tekintetnek is elébe áll. A trükk pedig ennek mikéntjében lelhető.

A múzeum a Kepes által a városnak adományozott gyűjteményre épülve három emeleten három részre oszlik: egy állandó kiállításra, ahol a már említett Kepes-munkák kerülnek bemutatásra; és két időszaki kiállításra, amik nagyon erősre sikerültek.

A bejáratnál kapott jó tanács nyomán a nézelődést a legfelső emeleten, a kortárs munkákat felvonultató termekben kezdtem. Jó érzés volt a már innen-onnan ismerős alkotásokkal egy térben találkozni, és újra felfedezni azokat. A fény-, hang-, média- és kinetikus művészet nagyrészt itthoni képviselőinek krémjétől összeválogatott munkák sora vár a látogatóra – őszintén szólva nem is tudom, hány termen keresztül. Gyermeki örömmel kaptam bele Komlovszky-Szvet Tamás illúzióiba, állítottam Garami Richárd többrétegű, transzparens diavetítőjének fókuszát – miközben az alkotások kapcsán a látás mikéntjéről gondolkodtam. Néztem a szoba felső sarkában Eike (videón) fonó pókját és átellenben Bolygó Bálint halkan kattogó „fény-gépét” (aminek alakját, mozgását és árnyait fejben már össze is kötöttem a pókéval); Petko Dourmana videóinstallációján a marslakóvá átlényegülő Obama elnök beszédét, illetve a mai napig töröm a fejem Mengyán András lézeranimációjának működésén – és a sort még hosszan folytathatnám.

A Kepes-terem fotókat, fotogramokat és elsősorban festményeket vonultat fel. A terem az első emeleten található, anyagát tekintve „pont elég”: letisztult és higgadt, egészen meditatív, de körbejárva még szívesen látna az ember további műveket. A terem klasszikus múzeum jellege megnyugtató szünetet jelent a felajzott látogató számára a kortársak interaktív alkotásaiban való tobzódás után.

Végül az időszaki kiállításoknak fenntartott földszinten Molnár Vera Egy százalék rendetlenség című, átfogó, majdhogynem retrospektív tárlatát láthatjuk (május végéig). A komputerművészet legkorábbi képviselői között számon tartott művésznek a formák lehetséges variációival foglalkozó munkáival találkozhatunk: képekről és jelekről sokat tanít ez a kiállítás – művészettörténészként Molnár hommage-képei, kiváltképpen Cézanne Mont Sainte-Victoire sorozatának redukciós olvasata különösen megejtők. Molnár Vera repetitív eszközökkel generált formái szépen válaszolgatnak a felsőbb emeletek anyagára – vagy fordítva, ha tartjuk a vertikális és kronológiai sorrendet. De az a jó érzésem volt, hogy ebben az esetben ez mindegy.

De most visszatérek írásom elejére, hogy miért mondtam azt, hogy élvezetes és jó kiállításokról van szó. Hogy miért élvezetes, azt hiszem, könnyen kiolvasható az eddigiekből: mozgalmas, változatos, de nem árasztanak el bennünket a kiállított műalkotások; interaktívak, és mindegyik másként vonja be a szemlélőt a saját világába úgy, hogy nincs szükség különösebb magyarázatra – röviden: a kiállítások játékosak, ezért élvezetesek. És a kiállítások jók, mert… ugyanezen okok miatt, de más szempontból. A műtárgyak éppen közvetlenségükkel kényszerítik ki az arra hajlamosakból azokat a kérdéseket, amelyek létre hívták az alkotásokat. Teret hagynak az elmélkedésre és a művészet élvezésére, intellektuálisan is megszólítják a nézőt. (Ahogy korábban is írtam, pontosan ez az oka annak, hogy nehezen állom meg, hogy ne fogjak bele a munkák részletes elemzésébe, talán majd csak egy következő alkalommal). Egyszóval szakmailag is majdhogynem minden a helyén van.

Mindez pedig nemcsak az alkotók, hanem a kurátorok érdeme is: a koncepció nagyon koherens, a tematika ritmusos. Felüdülést jelentett, hogy az egyes termeket nem kísérte a falra applikált ilyen-olyan, informatívnak szánt leírás. Ezeknek a szövegeknek a megírása borzasztó nehéz, éppen rövidségük miatt, ezért esetenként zavaróak lehetnek. Ezt itt egy huszárvágással megoldották, és szerintem remekül sikerült – az alkotásokat éppen ezzel tudták a legjobban aláhúzni. Még egy apróság a technikai dolgokról: a képek jól világítottak – aki járt már kiállításon, tudja, hogy ez nem kis szó.

Az egyetlen kivetnivalót abban találtam, amivel sajnos nem találkoztam, a kiállításokhoz kapcsolódó kiadványokkal. Egy ilyen fontos múzeum esetében, amely a magyar porondon hiánypótlónak számít, ez elengedhetetlen lenne – reméljük, hogy ami késik, nem múlik. Ahogy azt is, hogy a múzeum megtartja jó szokását, és az erős felütés után tudja tartani a maga szabta színvonalat, valamint képes betölteni a szakmai élet számára tervezett közösség- és műhelyteremtő funkcióját. A hely adott, és hatalmas potenciál van a kezdeményezésben – ezt csak üdvözölni lehet.

Eger ugyan messze van a gyalogjáróknak, és – nincs mit szépíteni – az utazás legalábbis kényelmetlen. Egy ilyen remek kiállítás azonban megéri a fáradalmakat, és önmaga jutalma, így nem tud csalódást okozni – megérte az utazást! Persze lehet, hogy tényleg csak a tavaszi napsütés miatt érzem így.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.