Film

Ismerős tetoválások

David Fincher: A tetovált lány
Szövényi-Lux Balázs
2012. február 17. péntek

A legfőbb kérdés, hogy megérte-e. Aztán meg az, hogy érdemes-e megnézni. Hogy kapunk-e valamit. Hogy egy eredeti filmet nézünk, vagy egy átlagos krimit. Feltesszük ezeket a kérdéseket, mert A tetovált lány című regény nemzetközi sikernek és elismertségnek örvend, és pár éve már készült belőle filmadaptáció szülőhazájában, Svédországban. Most a sajátos látásmódú és tehetséges David Fincher kezei közé került az anyag, hogy ismét mozgóképet varázsoljon belőle – hollywoodi keretek között.

Sok esetben egy amerikai adaptáció egyszerű ipari-gazdasági törvények miatt készül el, hiszen nem terhelik a tengerentúli nézőt furcsa hangzású filmek feliratos verziójával, inkább elkészítik a fülének és szemének ismerős változatot. Azonban jelen esetben volt miért várni az új adaptációt, és remélni, hogy Fincher kezei között egy mesteri thriller születik. De rendezőnknek nem voltak különösebb ambíciói. Annyi sem, mint az előző alkotásánál (Social Network – A közösségi háló). Csak dolgozott, ahogy mindig is tudott: jól.

A Stieg Larsson által írt Millennium-trilógia az elmúlt évek egyik legizgalmasabb és legkiemelkedőbb irodalmi teljesítménye. Olvasmányos, gördülékeny és meghökkentő írás, mégsem csupán szórakoztatni akar. Kérdéseket tesz fel, melyek aktuálisak, és a mai világ fájó pontjaira tapint rá. Olyan témákat érint, mint a nőkereskedelem, a neonácik, a korrupció. Eközben egyfajta romantikus légkört teremt az újságírói hivatás köré, a foglalkozás felelősségét és fontosságát emeli ki. Ez nem véletlen, hiszen Stieg Larsson maga is újságíró volt, és azokkal a témákkal foglakozott, melyről regényei szólnak. De talán legnagyobb erőssége az autentikus és kidolgozott figurák megteremtése volt. Nincs könnyű dolga se színésznek, se rendezőnek, amikor a regényhez nyúl.

A trilógia remek első részének svéd adaptációját sokan elismerték, és az biztos, hogy tisztességesen elkészített krimi lett belőle, de nem volt képes elérni a regény magasságáig. A könyv olvasása nélkül egy erőszakos és feszült „északi” filmnek hatott. Épp az írás varázsa, a karakterek vibrálása maradt ki belőle. Ebből a szempontból jogosnak tűnt egy második adaptáció, hiszen lehetőség nyílt a hibák kijavítására, egy teljesebb élmény létrehozására. És Fincher jelen alkotásával ebbe az irányba mozdult el. Vagyis elsődlegesen a karakterekre figyelt, és őket próbálta kellő arányérzékkel megrajzolni. Ez lett alkotása legnagyobb erőssége.

A történet kétpólusú, két főszereplő határozza meg. Az egyik újságíró – Blomkvist – , a másik egy nehéz természetű, deviáns viselkedésű (tetovált) lány – Salander –, aki hackerként tevékenykedik. Az újságíró a könnyebben megragadható szereplő, így színészére nem hárul teljesíthetetlen feladat. Daniel Craig pedig megfelelően találta meg a figura fő vonásait, szépen eljátssza szerepét, még ha nem is válik eggyé vele. Kár, hogy láthattuk James Bondként, mert így elsőre nehéz megszokni új szerepkörében, de becsületesen tesz azért, hogy a végén úgy érezzük, Blomkvist talán közelebb is áll hozzá, mint Bond. De az igazi teljesítményt a fiatal Rooney Mara nyújtja Lisbeth Salander szerepében. Közel sikerül a lehetetlen: megtestesíti a nagyon összetett, hideg, zárkózott lányt, de úgy, hogy a maga módján szerethetővé váljon, és eredeti főhősként köszönjön el a film végén. Képes őrültnek és zavarodottnak hatni, máskor meg sebzettsége és törékenysége jön elő. Nem tökéletes, amit csinál, de mindenképp szép teljesítmény, és közelebb áll a figurához, mint a svéd megfelelője. A mellékszerepekben remek színészek végeztek nagyszerű munkát, így egy vibráló és élő környezetet teremtenek a főszereplők köré. Ez az, amiben az alkotás a svéd fölé nő, de ezzel be is fejeződik az igazi érdemek felsorolása.

Ugyanis korszakalkotó thrillerről egyáltalán nem érdemes beszélni. Messze vagyunk A bárányok hallgatnak, vagy akár Fincher Hetedikjének színvonalától. Nincs mindent átható feszültség, nincs egyedi mozgóképes megoldás vagy sajátos atmoszféra. Rendezőnk minden eredetiségét száműzte, sablonos képekkel és biztonságos ütemben meséli el a történetet. Bizonyos jelenetek szinte egy az egyben a svéd filmre rímelnek, de a hangulat is sokszor hasonló. Az, amit vártunk, elmarad. Ráadásul a letehetetlen írás filmen kissé hosszúnak tűnik. Keménynek kemény, amikor kell, meghökkent – szerencsére csak annyira, hogy ne váljon hatásvadásszá. A regénybeli befejezést ezúttal megtartották, de olyan jellegtelen lett, mintha egy tévéfilmet látnánk. Nem katartikus, nincs kirobbanó indulat, pedig erre lett volna szükség.

Mégis, ha megkérdezik, melyik filmet ajánlanám önálló alkotásként, akkor ezt, a Fincher-féle változatot. Mert ne legyünk igazságtalanok: szórakoztató és jól elkészített thrillert kapunk, olyan 150 percet, mely megéri a jegy árát. Tehát nem ártott a második feldolgozás, érdemes megnézni, de ne várjunk csodát. Nem érdemel díjakat, de nem sikertelen próbálkozás, és valószínűleg felkelti a regény iránti érdeklődést. Sajnos ez egy Fincher-filmnél nem dicséret, hanem a létező legnagyobb sértés.

Utóirat: a magyar szinkron kivételesen jó lett, igényes munka, jót tesz a filmnek.

A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo)
Rendezte: David Fincher
Színes, szinkronizált, amerikai-svéd-angol-német thriller, 158 perc, 2011.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.