Archívum

A szobrászat szobrászembere

Gvárdián Ferenc művészetéről
Novotny Tihamér
2012. február

Átszemélyesített, bővített címszavak az első Kortárs Magyar Művészeti Lexikonból

Gvárdián Ferenc szobrászművész, a megszerzett, kivívott és öntudatosan vállalt titulus szerint szobrászember – már a személynév is milyen tekintélyparancsoló, titokzatosságot és szakrális ízű elkötelezettséget sejtető, hiszen a gvárdián ferences vagy kapucinus rendházfőnököt vagy őrt jelent –, azaz önnön lélekrendházának teremtett testi temploma (s csak később mint szobrászember), teremtő őre, főnöke animált anyagokba formált teremtményeinek, 1950. november 21-én született Budapesten.

„Az első voltam a családban, aki kórházban született. Két idősebb testvéremet a budaörsi bába, Kati néni segítette a világra. A kitelepített svábok helyére költöztünk. Először a nagynénénk jött Budaörsre a férjével, majd maga köré gyűjtötte a háborúból visszatért testvéreket. Nemrég beszéltem egy budafoki emberrel. Említettem, hogy budaörsi vagyok. Ő helyesbített: telepes. Lehet, hogy ez a címke öröklődik?”1

A jó néhány természeti izgalmaktól bódult és boldog budaörsi, majd sashalmi gyermekév után azonban lassan, de biztosan jött a felnőtté válás tanulságokban bővelkedő időszaka…

„Szerettem a kalandot. Sashalom – ’55-ben költöztünk oda – állandóan a határban csavarogtam. Bolgárkertek, Rákos-patak, bombatölcsérek, nádas, sás, bíbicek, fácánok, snecik. Egyszóval nagyon izgalmas világ volt. Még Kőbányára is átmentünk gyalog, a kertek alatt. Üstököst láttam az égen, Szent Miklóst szarvas húzta szánon, de csak egy pillanatra – hullócsillag lehetett. Hajnalban felriadtam, mert a sárgabarackfa ága letörött, és rázuhant a tetőre. Földrengés volt. Az Újszász utcán szünet nélkül jöttek a tankok. Este volt, kijárási tilalom. Anyám védőpajzsként vitt magával – egy hatéves gyerekkel nem lőheti le senki! Fogtam a kezét, és biztonságban éreztem magam, talán akkor utoljára. [...] Vendégség? Esetleg apám nővérénél, »Anyinál«, Budaörsön, de az nem számított annak, hiszen ott otthon voltunk. Egyszer a József körúton, Pesten! Pest! – Mi is ott laktunk a XVI. kerületben, de nekünk az Sashalom volt. Anyám ritkán énekelt. A napi gondok ellopták a hangját, itt azonban feloldódott. Sok ember, lemezjátszó, bor, jókedv. Felettünk, a harmadik emeleti lakásban egy kislány szaladgált. Nem törődött a hármas társbérlettel, mit sem tudott édesanyja betegségéről, arról, hogy fél év múlva félárva lesz – »én mondom nektek, az élet szép!« – jelentette ki Karácsonykor. Ő a Böbe.2 [...] Apám ritkán beszélt velem. Fontos dolgokról – ami egy fiúgyerek számára az – soha. Az általa hagyott űrt Gyula bátyám pótolta, hogy ő miből vagy kitől épült lelkileg, annak az Isten a megmondhatója…”3

Középiskoláit a Roth Gyula Erdészeti Technikumban végezte, Sopronban.

„Bukolikus séták az erdőben, őzikék, mókusok, madárcsicsergés… helyett: »Iskola a határon«. Fegyelem, szigor, teljesítményorientált kényszermunkaszerű tanulmányi gyakorlatok; gyomlálás áprilisi hózáporban, vég nélküli sarlózások kánikulában, utána sör a MÁVAUT-pályaudvaron. Sopron, erdészeti technikum, diákélet… Osztályfőnökünk, Firbás Oszkár tanár úr a szó szoros értelmében az »apánk« volt. Politikai nézeteit sem rejtette véka alá. Messze álltunk a vonalas iskola fogalmától. Az osztály nagy része művelt ember lett. Kloss Andor tanár úr tanított meg bennünket másodszor, immár végérvényesen olvasni. Az étlap nagyon vegyes volt: Gogol, Tolsztoj, Csehov, Kafka, Hemingway és az egzisztencialisták…”4

1970-ben első díjat kapott a Kisfaludy Napok diákoknak meghirdetett képzőművészeti pályázatán, Győrben, ez inspirálta arra, hogy később rendszeres képzőművészeti tanulmányokat folytasson. Egy 25 hónapra szabott sorkatonai penzum után – mely időszaknak két nagy pozitívuma volt: a „narkózis mértékéig fokozott olvasás és egy máig is tartó barátság Kárpáti Lászlóval”5 –, 1982–88-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára járt.

„Megtanultam a kőfaragást és sok más egyebet is. Horrorisztikus nyolc hónapot töltöttem a Ládagyárban mint művezető. Rémálom! Visszamenekültem a kőfaragáshoz. Végül… felvettek a Képzőművészeti Főiskolára… 32 évesen. Szlávik Lajos töltögette belém a képzőművészet mesterségét. Ő volt a »MŰVÉSZ«. Azelőtt nem kerültem ilyenforma emberek közelébe, és ezzel az élménnyel nem voltam egyedül. Felnéztünk rá. Összetartó társaságot formált belőlünk. Volt rá mód, a köröket, amiket vezetett, kisüzemileg működtek, egyszóval nem voltak rajzgyárak. Nem lettünk »kis víghtamások«. Beszélgetésekkel korrigált. Divat azt mondani a főiskolai évekről, »nem tanultam ott semmit«. Vígh Tamás úgy formálta látásmódunkat, hogy észre sem vettük…”6

A szobrászdiploma megszerzése után tagja lett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, majd a Magyar Szobrász Társaságnak és a REGIOART Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesületnek. Köztéri művei állnak a Kispesti temetőben (a Kárpáti család síremléke), az Illatos úti Jaschik Álmos Művészeti Szakképző Iskolában (Kondé László emlékmű-relief), Diszelben (a Harcosok sorozata), Kisújfaluban ([SK] Kossuth Lajos domborműve), Ácsteszéren (a Szelíd formák című, szabadtéri monumentuma) és Budaörsön (Szent Márton reliefje, és az Időoszlop című [amely másrész a REGIOART tagjainak kollektív műve] a Régészeti Gyűjtemény területén).

Művészetéről – tárgyilagos tömörséggel – a következő meghatározással kell élnünk: kedveli az átszemélyesített antik mitológiai és a krisztológiai témákat, valamint a prehistorikus (tehát az írott történelem előtti) formákat, illetve az olyan ősi kultúrák és hitvilágok jelképrendszereit, mint amilyen például a „folyamközi” sumér–akkád vagy más néven asszír–babiloni volt.

Gvárdián azonban a saját meghatározásában már vonzalmának miértjeire is válaszolni próbál: „Vonzódom az ősi kultúrákhoz. Alkotásaikban együtt él a kozmikus világ, az istenség és az ember. Ez egy harmonikus együttlét, szó sincs arról, hogy az ember mindenható. Tetten érhető az alázat, ami nélkül igazi alkotás nem születhet. Az ember része a világnak, és eszébe sem jutott, hogy felfuvalkodottan szembeköpje azt.”7

Kezdetben elsősorban kővel, kőkombinációkkal és körplasztikának számító, tömbszerű kőfaragványok mértéktartóan festett díszítésével foglalatoskodott, majd viaszveszejtéses technikával készítette kéttenyérnyinél alig kisebb vagy nagyobb bronzidoljait… S a dolgok mai állása szerint egyik legfőbb, már-már zsigeri példaképévé a svájci születésű Alberto Giacometti vált – roppant súlyú kihívás!

Leginkább fából, pálcikákból, nádból, spárgából, cérnából, vászondarabokból, valamint méhviaszból építi, rakja, kötözi, ragasztja össze kis- és nagyméretű, a kereszt vagy a spirál alaperővonalait felvevő, törékeny és impresszionisztikusan bonyolult szerkezetű szobrait. Az egyedi módon megformált kisebbekről mindig csak egyetlenegy bronzpéldányt öntet.

Jelenleg az Illatos úti Kézműipari Szakközép- és Szakiskola művésztanára.

Bár kisebb-nagyobb megszakításokkal gyerekkorától kezdve Budaörsön él, még sincs igazán jelentős köztéri szobra a városban, holott a meghirdetett Hunyadi János- és az ’56-os emlékműpályázatra igen jelentős, karizmatikus karakterrel bíró művekkel jelentkezett.

Cukor György költő és szépíró a következő summázatát adja a gvárdiáni léleknek: „ezek a formák, melyek a Kezdet vidékein hemzsegnek, s riogatják, falják, ölik, elviselik és szeretik egymást – meg amelyek egyedi magányosságukban bőrük fém-rovátkáit, görcseit feszítő szomorúságot, pöffeszkedést, árválkodást, űzöttséget, időtlen nyugalmat s korlátlan mivoltot mutatnak –, e formalények arról beszélnek, hogy fájdalmas és szép a mítoszban tartózkodni, s hogy a Kezdet a legszebb vidék.”8

De a Kezdet egy függőlegesen letűzött karó!

S ezt a karót táncolja körül folyvást a művész fantáziája, mely a teremtés szédületében isteni szimmetriáról és tökéletes arányrendszerről álmodik, s örömében azt kiáltja, hogy Nagy csont (1987–88) meg Angyal (1987) és Vénusz (1987)! Aztán játékos kedvében megfeszül, s egy hirtelen mozdulattal ránehezedik az égre mutató dárdájára, és márványtejszínű Görbe szivárványt (1987), majd meg bukfencet vető Csigaházat (1987) hajlít belőle.

De újra kiegyenesedik a szent bot, s most szakrális halmot gyűjt maga köré, amelynek összeboruló kifaragott, kiszeletelt tömbjei Fekvő akt-asszonysírt (1988) rejtenek, és az Árpádkor (1988) romtemplomairól vagy tumulusairól regélnek. A múltidéző elvont merengésből azonban az Öröm forrása (1989) kerekedik, s mímel ágaskodó vessző által csiszolt vájatos tikmonyt, melynek tojásdad testéből duzzadó tikszem nyesett meggyvirága domborodik ki fehéren. S egy másik elliptikus világszülő forma hasán egy széttárt női láb sejtelme rajzolódik elő, akárha vízből emelkedne fel a lágy csípő puha Y-ja, s a mű azt sóhajtja, Feltámadás! (1991), nyílegyenes útját jelölve ki a függőlegesen érkező égi bibének, a teremtés örömének…

Ám a karó (a szellemi és eszmei mérték) Gvárdián Ferenc esetében ma is a zenitre mutat.

Nem is olyan régen még szent csípővé csiszolt, hókristályfényű márványtömbökből faragott, történelem előtti időket idéző, tükörszimmetrikus női Idolok (1991–92) és Vénusz-szerű Ősanyák (1990) meg e szakrális tengely mentén ülő és álló, kardot, dárdát és íjat tartó Harcosok (1993) keltek életre a keze nyomán. De a függőleges irányultság és a tengelyszimmetriára épülő síkszerűen frontális nézet továbbra is maradt a Hajnalváró, felemelt karú kőpapok és szakállas tömbpróféták napimádatában (1996), a neolitikum végét s a kora bronzkort idéző alakok eget villázó Fohászában (1996), az Égi zene hangharang-szoknyát formázó „gyülekezésében” (1996), az ostyaszerű Hold (1997) és a Nap (1997) preeucharisztikus kultuszában, a befelé figyelő „O” betűs kézkulcsolású és a felfelé néző „V” betűs kéztartású, lapos jel-figurák szertartásos Meditációiban (1997).

Azután egyszer csak önálló biológiai organizmussá, saját entitással bíró pálcikalénnyé, zoomorf alakváltó jövevénnyé alakult át ez a bűnbeesések és megkísértések által próbára tett képzeletbeli bot.

És húst és bőrt, csontot és idegszálakat növesztett. És képessé vált burjánozni, kunkorodni, csavarodni meg spirálmozgásokat lejteni, sőt önmagából képkeretet formálni, hogy kiállíthassa vizionált burokból született homunculusait, univerzális ősembrióit és kötözött lényeit. Majd jött a kereszt. Mintha gondolatban többször egymásután keresztet vetett volna ez a függőlegesen zoogén, vízszintesen biomorf növekedési törvényeket követő élő egyenes… és a szent karó… szétvetett karú (megváltást kereső?), emberszerű lénnyé lett… annak teremtetett…

No, ekkor született meg a szobrászember!

És az élővé varázsolt drámai és „szolárikus” anyag újra és újra kinyújtotta szárnynak, kéznek, csápnak, farknyúlványnak nevezhető végtagjait, és itt-ott lábszerű lábakat is eresztett. Majd alakoskodni kezdett. És a merőleges keresztek mentén képződő virtuális síkok magnetikus erővel delejezték a teret. A meghatározhatatlan ember-állatok meghatározható állat-emberekké változtak. S a meghatározható állat-emberek szfinxei sejtelmes lélekmadarakká, a sejtelmes lélekmadarak pedig emberszékszerű unikornissá egyesületek. Az emberszékszerű unikornis pedig tudományos fantasztikumba illő kozmikus madárcsontvázzá kristályosodott. Azután a kozmikus madárcsontváz-kristály tétova Minótaurosszá, a tétova Minótaurosz imádkozó alakká, az imádkozó alak Illés pró­fétává, Illés próféta repülő sámánná, a Repülő sámán oszlopos bikává, az oszlopos bika ragyás kentaurrá, a ragyás Kentaur töpörödött griffé, s a töpörödött Griff szárny nélküli lénnyé változott, kötözött világkeréken

Egy „asszír herceg pokoljárása során katalógust készített a pokolbeli hatalmakról – írja Rákos Sándor az Emberek, démonok, istenek Mezopotámia költészetében című tanulmányában, majd így folytatja –, a rendszerezés olyan szigorú igénnyel írja le őket, hogy óhatatlanul az évezredekkel későbbi pokoljárót, Dantét juttatja eszünkbe”.9 A szerző idéz is saját műfordításából:  „Egy vicsorgó oroszlán-isten / két hátulsó lábán bőszen megült. / Namerim kecskefarú, kecskeképű, / ám keze, lába embermódra nőtt. / Nédu, a föld kapusa, oroszlánsörényű, / Keze emberé és lába madáré. / A Min­den­gonosz két fejjel riaszt: / ha eléd ugrik félelmetesen, / saskeselyű és oroszlán tekint rád.  / Lugalurra háromlábú szörny: / elülső két lába madárláb,  / az egy hátulsó éjszínű bikáé –  / iszonyú fénysugárzás védi testét.”10

„Mutasd meg a világot, amelyben élsz – abból már tudni lehet, milyen eget és poklot teremtesz magadnak.”11

Ám ha egy kicsit részletezőbb és tárgyilagosabb körültekintéssel közelítjük meg Gvárdián Ferenc formáit, felületeit, témáit és szimbólumait, a következő meghatározással élhetünk művészetével kapcsolatban.

Metaforikus és allegorikus jellegű, meglehetősen szubjektív karakterű, leginkább áldozati szerepkörű torz lényeiben az emberiség kultúrtörténetének meghatározó mitológiai vagy hitbéli alakjai keverednek és kereszteződnek a modern élet mindennapjainak szinte kibírhatatlan drámáival és elviselhetetlen jelenségeivel, az elkárhozás vagy a megváltódás jegyében, a küzdelem végkifejletének negatív sejtelmével, a bizonytalan remény kétségével, az igazán emberi és emberséges lét, valamint az élhető világ fenyegetettségének árnyékában.

Világa tehát nem túl szívderítő látvány, de egy mélységesen igaz, a lelki hiányainkat feltáró, atavisztikus érzéseinket megszólaltató, őszinte és markáns vélemény korunk hitbéli, környezeti, szellemi és morális állapotáról, álságos és válságos helyzetéről. Megdöbbentő magányú figuráiban, rögeszmés jelfelmutatásaiban, gyötrődő lénytorzulataiban mély gondolati felvetések keverednek az anyagszerűségbe gyúrt felületi jajkiáltásokkal.

Wehner Tibor írja Gvárdiánról, hogy „sfumatós mintázással” alakítja ki kompozícióit. Magyarán, a kontúrok nélküli, „mintha a térbe oldódó, a terükkel eggyé váló bronztestek úgy játszadoznának az alaktalanságok esélyeivel, hogy aztán mégis valami konkrét alakot öltsenek”.12

Szubjektív lényeinek birodalmában szinte már semmi sem emlékeztet az egykorvolt Aranykorra. Az anyagot és az anyagokat nem az örömök, hanem a fájdalomburjánzások gyötrik és hódoltatják, s viszik át a harmóniák és szimmetriák oldaláról a disszonanciák és formátlanságok démoni világába. Se a sámán, se a próféta, se a szfinx, se a kentaur, se a griff, se az unikornis, se a lélekmadár, se Jónás, se Rembrandt alakja nem hasonlít már egykorvolt önmagára. Rádöbbenünk arra, hogy Gvárdián művei úgy viselkednek, mintha legalábbis annak a bizonyos Vesonius Primus házában talált, lávahamuba sült pompeji kutyának a mumifikálódott tetemszobor-másolatai kívánnának lenni. Vagyis e kutya gipszöntvényének hosszú szekérre szerelt, megsokszorozott apró lenyomatai, az autókerék taposta országúti madártetem átkopírozott fiókavariációi, az elpusztított, kikapart embriók (alaktalan abortumok!) megtestesülésre és feltámadásra várakozó, számszeríjon üldögélő lélekmadár-hangjegyei, mintha önmaguk (önmagunk, ember voltunk) emlékműveivé kényszerülnének válni.

Ám ebben a meglehetősen pesszimista gvárdiáni világképben nem is olyan rég megjelent egy új szimbólum is, a méhé, amelynek a Joseph Beuys-i értelmezés szerint a felsőteste a szellemi ember jelképe, alsóteste és fullánkja a földi testé, s a kettő között a vékony „darázsderék” mintegy egyensúlyban tartja a testet és a lelket. S ez a szobrokba öntött ég és föld között zajló méhrajzás már okot ad a reménységre: jelzi „a napból jövő lélek” megújulásának elodázhatatlan fontosságát, az aranykori tökéletesség keresésének igényét és az átváltozáshoz szükséges muníció gyűjtögetésének szorgalmát. „Semmi volna a méhek dicsősége, ha nem változtatnák át másra, jobbra azt, amit találtak” – írja Petrarca A költői leleményről című levelében.13

Gvárdián Ferenc azonban az utóbbi néhány évben – anyagi feltételek híján – szinte kizárólag csak olyan terrakotta büsztöket készít, amelyeket az hommage műfaj témakörébe kell sorolnunk. Tudniillik a sík és a tér viszonyát egy egészen sajátos forma-anamorfózissal átértelmezve és összekapcsolva olyan ikonikus tömörségű és felfogású mellszobrokat gyúr samottos agyagból, amelyekben tiszteletét és hódolatát rója le a számára fontossá vált nagy művész elődök (Feofan Grek, Rembrandt, Giacometti, Vajda Lajos) és elhunyt alkotótársak (például Kovács László) előtt.

Gvárdián Ferenc művészete komoly, nehéz, markáns, mégis megkapó. Nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól. Személyes meggyőződésem szerint műveiben egy rendkívüli érzékenységű és képességű alkotó lakozik, aki rég megérett már a méltóbb elismerésre.

„…mint az éjszakai zivatarban, villámfénynél. Határozottan, élesen látszik a világ – egy pillanatra –, aztán megint és megint… Feszülten várok, hogy akkor, abban a pillanatban lássak meg mindent én is. Így mutatja meg magát az Igazság néha, így villan fel létünk is ebben a hatalmas kozmikus világban. Ezt akarom láttatni abban a tárgyiasult valóban, amit szobrászatnak nevezünk” – üzeni nekünk Gvárdián Ferenc, a szobrászember.

Jegyzetek

1 Részlet a művész önéletírásából. Gvárdián Ferenc szobrászember, katalógus, 1997, 6.

2 G. Horváth Erzsébet restaurátor, a művész felesége.

3 Uo., 7–8., 16–17.

4 Uo., 18–20.

5 Uo., 21.

6 Uo., 23–25. (Kárpáti László rendszeres műtárgyfotósa Gvárdián Ferencnek. E számunk reprodukcióit is ő készítette.)

7 Uo., 26.

8 Gvárdián Ferenc szobrászember, leporelló-katalógus, 2003.

9 Rákos Sándor, Gilgames – Agyagtáblák üzenete, Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2008, 306.

10 Egy asszír herceg pokoljárása = Uo., 306–307.

11 Uo., 305.

12 A „kezdet” újabb és újabb szobrai – Gvárdián Ferenc szobrászművész kisbronzai, katalógus-előszó, Galéria ’13, 2009.

13 Petrarca levelei – Szemelvények Petrarca leveleiből, szerk. Kardos Tibor, Gondolat, Budapest, 1962, 71.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.