Irodalom

A fejlődés természete

Gazdag László: A fejlődés természete
2012. február 13. hétfő

Gazdag László a fejlődés természetét járja körül a könyvében, például olyan kérdésekre keresi a választ, hogy valójában mi indukálja a történelemben a fejlődést: a termelés technikája, vagy valami más? Van-e az embernek kutatóösztöne, és ha van, levezethető-e belőle az emberi fejlődés?

„Szeresd, aki az igazságot keresi. De óvakodj attól, aki már megtalálta!” Az André Gide-idézet („Croyez ceux qui cherchent la vérité, doutez de ceux qui la trouvent”) egyben Gazdag László gyakran használt mottója. A szerző e könyvében is ezt tekinti egyik vezérfonalának, többek között a már-már közhelyessé váló József Attila-sor – „fecseg a felszín, hallgat a mély” – mellett, azonban sajnos kevéssé tud megfelelni az általa hangoztatott alapelveknek. A tények közlése helyett tanítani kíván, megtanítani máshogy gondolkodni – épp ezért érthetetlen, hogy mi szükség van a könyvében az olyan felszínes, tényeket évszámokhoz párosító felsorolásokra, mint például India története dióhéjban, vagy a görög mitológia keletkezésmítoszának fázisokra bontott, tényszerű felsorolása? A válasz talán abban keresendő, hogy Gazdag László egy olyan fejlődéstörténeti művet kívánt létrehozni, amely átfogóan lefedi az egész világot térben és időben. Nagy történelmi panelekben gondolkodik, amihez van hozzáfűznivalója, arról oldalakon át ír, amihez nincs, azt felsorolással, tankönyvszagúan közli – természetesen az utóbbi részek csupán a hézagok kitöltésére alkalmasak. Összességében a szerző célja az volt, hogy olyan művet tegyen le az asztalra, amely után olvasója másként szemléli majd a kultúrát, gazdaságot, társadalmat, és talán összefüggéseket, fejlődést fedez fel ott, ahol korábban nem. A kötet valódi erénye ebben rejlik: olyan gondolkodásmódot kínál fel, amely mindig kérdez, és bátran mer akár kételkedni, akár új területekre evezni. A szerző ezzel együtt megengedi magának (és bárkinek) a hibázás lehetőségét, ahogy ezt az előszóban meg is jegyzi, a sokszor idézett szólást használva: „Csak az nem téved, aki nem gondolkodik!”

A sokrétű könyv sokrétű tudást is feltételez: írója széles spektrumú és bőséges irodalmat vonultat fel, s noha könyve alapvetően a történettudományhoz tartozik, nem szakirodalom jellegű. Gazdag Lászlónak a közgazdaságtudomány kanditátusaként kutatási területei az agrárgazdaságtan, a történetfilozófia és a gazdasági fejlődés-növekedés – ezeket a diszciplínákat összegezni próbálja könyvében, némi magyarázat és bevezető után az őskortól a hellén-latin, a zsidó-keresztény és a keleti világon keresztül vezeti olvasóját a huszadik századig. Vállalkozása azonban túl nagy, mind az időintervallum, mind a tér szempontjából. Az egész emberi fejlődést, a civilizációt más szemmel akarja láttatni – talán hitelesebb lett volna, ha az általa négypillérűnek emlegetett európai civilizációról írt volna csupán: a zsidó-keresztény hagyományok, a hellén-latin kultúra, a római jog és a nyugati racionalitás egysége mentén, bár ez is rendkívül széles kutatási terület. Persze minden téma mentén akadnak érintkezési pontok: az sem utolsó szempont például, hogy az öt nagy világvallás mind Ázsiában született, a kereszténység is csak később került Európába.

Alapvető kérdés a fejlődés témájában, egy Civilizációk alcímen megírt könyv esetén, hogy szerzője szemében mik a civilizáltság kritériumai, és melyiket tekinti az első civilizált közösségnek. Gazdag szerint először a suméroknál jelent meg civilizáció, 5500 éve, mert ott már jelen volt a „szentháromság”, azaz a civilizáció három kritériuma: írás, város és állam. Később egy civilizáció fejlődéséhez nagyban hozzájárul a vallás. „A görög vallás nem kanonizált, és nem alakul ki dogmarendszere, azért nem gátolja a filozófiai gondolkodás fejlődését” – állítja a szerző, bár valószínűleg sokan nem tartják helytállónak e kijelentését: a vallás, a hit, az erkölcs és a filozófia mindenképpen hatnak egymásra egy kultúrában. Az már kevésbé egyértelmű, hogy lehet a különböző kultúrákat értékelni, rangsorolni. Nem feltétlen tudjuk megmagyarázni bármely kultúra szülötte számára hiteles érvekkel, hogy vajon melyik az erkölcstelenebb: embert ölni azért, hogy elfogyasszuk, vagy azért, hogy elföldeljük.

A szerző olykor igazolja magát könyvében, például Marx említésekor, akivel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a szakmabeliek olvassák, és meg tudják különböztetni történetfilozófiájának hasznos elemeit annak gyenge pontjaitól, eltekintve mindazon politikai áramlatoktól, amelyek Marx nevét kisajátítva, egyes elméleteit izolálva próbáltak előrébb jutni. Gazdag László reakciója minderre csak az alábbi kérdés: „Felelőssé tehetjük-e Jézust az inkvizícióért, Nietzschét a fasizmusért?” A néhány éve elhunyt nagy filozófus, Jacques Derrida is Marx rehabilitálásán fáradozott, vele együtt Gazdag is úgy véli, hogy korunk és múltunk nem érthető meg Marx nélkül. A szerző oda jut el – s ezzel kapcsolatban tanulmányt írt már a nyolcvanas években –, hogy a fasizmus és a sztálinizmus közös gyökérre vezethetők vissza. Mindkettő olyan retrográd forma, amelyek prekapitalista társadalmi, gazdasági elemeket újítanak fel oly módon, hogy a marxi ázsiai termelési mód reinkarnációinak tekinthetők. Hegelt is gyakran emlegeti a könyv, például az előbbiek kapcsán („A történelem legfőbb tanulsága, hogy a népek és a kormányok soha semmit nem tanultak belőle”), vagy az alábbi állítása nyomán: „Minden önmaga története” – tehát minden jelenséget történetiségében érdemes és kell vizsgálni. Eszerint minden dologról látnunk kell, honnan jön és milyen irányba halad, hogy igazán megismerjük jellegzetességeit – mégis el kell ismernünk, hogy lehetetlen vállalkozás a világ fejlődését négyszáz oldalba sűríteni.

A kötet olvasása nem megterhelő, nem(csak) történészeknek vagy közgazdászoknak szól: a laikus olvasót szólítja meg, koncepciója jól tagolt és érthető. Mindezt pedig olvasmányos, érdekfeszítő stílusban tálalja. Annak, aki nem tanult ilyesmit, sok érdekességgel szolgálhat a könyv akár az emberi fejlődés témájában is: megtudhatja például, hogy miért veszítettük el az evolúció során a szőrzetünket, vagy miért vagyunk (többnyire) jobbkezesek, és hogy nem is feltételeznénk, mekkora szerepe lehet ezekben a véletlennek. Egy helyütt a szerző hozzá is fűzi, hogy „a lényeg a könyv mondanivalója szempontjából az, hogy az emberré válás folyamata sem tűnik ma már olyan automatikus, magától értetődő, eleve determinált útnak, ahogy sokáig képzeltük Darwin nyomán. A különös, nem tipikus mozzanatok, a véletlenszerű, szerencsés fordulatok sokkal nagyobb szerepet játszottak az emberré fejlődésben, mint a »törvényszerű«  mechanizmusok.”

Gazdag László: A fejlődés természete, Szamárfül Kiadó, 2011.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.