Adott egy lerobbant falu valahol messze eldugva, tele fura figurákkal, lerongyolódottak, de mókásak, néha még részegek is. Hrabal? Hát nagyon nem…

A Bodor Ádám teremtette világban az egyik legjobb dolog, hogy nem ott élünk. A Sinistra körzet és Az Érsek látogatása után szinte már otthonos ez a világ, és a helyzet az, hogy kicsit hiányzik is az utolsó oldal elolvasása utáni napokban. Pedig szinte semmi sincs abban a világban, amit egy nagyvárosi, magát civilizáltnak gondoló ember elfogadna, amitől ne próbálna azonnal menekülni. Szegénység, misztika, első látásra teljes erkölcsi mélypont. De a szereplőket mindez nem érdekli, nekik ez a környezet, ez a mikrotársadalom az otthon, az élet természetes rendje. Hogy nincs még cipő sem, hogy az étel, ha van is, olyan, amilyen. Ezek nem szempontok ott, a világ eldugott sarkában. Rokona senkinek sincs, ha van is, azt eltaszítja magától, mindezt érzelmek nélkül. Persze ezt mi, innen a fűtött fővárosból, a vadiúj könyvet olvasva, pizsamába burkolózva nehezen emésztjük meg, de ettől még nem biztos, hogy a mi igazságunk a befutó. A verhovinai közösség (e szónak sincs sok értelme az ottaniak szemszögéből) éli a maga életét a maga erkölcsi rendje szerint, és ez a rend köszönő viszonyban sincs a miénkkel. Élet és halál, vallás, hivatás, nemiség, anyagcsere – mind a természet apró megnyilvánulása, mind valami nagy egész része, és ezt a nagy egészet ők értik, sejtik, érzik. Nekünk már fogalmunk sincs róla. Apró erkölcsi fenntartásokat fogalmazunk meg velük szemben, meg nagyokat is, hiszen ott, Verhovinán ölnek, ha szükségét érzik, s ezt a mi olvasatunkban érzelmek teljes hiányában teszik. De nem ok nélkül, legfeljebb az ok és az okozat nem a mi arányrendszerünk szerint való. Van valami szelíd vadság, valami buja alázat, valami féktelen nyugalom, valami csavar az értelem–érzelem tengelyén. Valami kegyetlen, néma szeretet. Ha el is borzadunk, egyfajta logikát, organikus eszmerendszert megsejtünk e társadalomban, tetteikben, gondolataikban, viselkedésükben. Van saját hierarchiájuk, még ha nem is állandó. Bár legfelül Isten áll, lejjebb folyamatosan változik a szereposztás. Bolond, okos, ügyes, szerencsés, szép, öreg, férfi, nő, állat – mintha mindez csak időleges, pusztán relatív állapot lenne. És mindeközben mindenki teszi a dolgát, még ha nem is egyértelmű a feladatkör, ha a szerepeket újra is osztják. Ma mindenes, holnap gátőr, harmadnap halott.

Városi ficsúrként nagyon mellbe vágott a Sinistra. Még szerencse, hogy az első Bodor-élményem, a Vissza a fülesbagolyhoz némileg felkészített. Ács Margit írta valahol, hogy a Sinistrában semmiről sem mondatik ítélet, semmi sem jó vagy rossz, minden csak megtörténik. Pontos meglátás. De ne gondoljuk, hogy a közöny az, amiben elmerül a Bodor-világ, a megszokott fogalmaink itt egyébként is csődöt mondanak. A jó és a rossz halmazába az ottaniak ugyanúgy számos dolgot sorolnak, csak éppen nem azokat, és nem olyan csoportosításban, mint mi. És hogy kinek van igaza? Ezt eldönteni nem emberi kompetencia.

Tengerimalac vacsorára, temetés egy forrás vízmosásába, ahol kéken konzerválódik a test, gyilkosság láncfűrésszel – a frászt kapjuk. Megjegyzem, a Sinistra ennél is durvábbnak tűnt, ahhoz képest a Verhovina egy kedélyes könyvecske. Noha itt is hullanak a szereplők, az aktus, a gyilkosság, a halál pillanatában nem vagyunk jelen. De az indítékok és módszerek szinte matematikai pontosságával szembesülünk, a tettek és az érzelmek elválása sokkolja az olvasót. A modern világ olvasóját, aki szembesül saját értékrendjének relatív mivoltával. Az igazi üzenet talán pontosan az, hogy hiába merevedünk meg egy eszmerendszerben, egy értékrendben, hiába érezzük örökségnek, hagyománynak, ezeken keresztül igazságnak, dogmának, egyetlen üdvözítő útnak, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban megtaláltuk a helyes gondolkodás kulcsát. Pláne, hogy a helyes érzés kulcsát kellene keresnünk. Ők ott, az Isten háta mögött megéreztek valamiféle rendszert, még ha az nem is kedvező az egyénre nézve, de működteti az egészet, kiválaszt és kitaszít, a jelent a jövő szolgálatába igyekszik állítani. Munkálkodik, és el is képes bukni, ha a körülmények úgy hozzák. És ezen körülmények között nemegyszer maga az ember, a magát gyakran nagybetűsnek vélő modern ember a legkiszámíthatatlanabb. Aki nemsokára el is pusztítja ezt az Isten háta mögötti világot. De hogy Isten valójában kinek mutatja a hátát…

Bodor Ádám: Verhovina madarai, Magvető, Budapest, 2011.