Képzőművészet

Interjú Tőkés Rékával és Karsai Dániellel

2012. január 10. kedd

Műterem-interjú sorozatunk első állomásaként Nagy Zsófi látogatott el az Elnök utcába, ahol friss diplomás festők dolgoznak egy térben. Karsai Dániel és Tőkés Réka 2011-ben, Hámori Anett és Gazdik Péter 2010-ben, míg Nagy Sára 2009-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. A jelenlegi felállás 2011 őszén alakult ki. A műterem tagjai közül Tőkés Rékával és Karsai Dániellel beszélgetett Nagy Zsófi.

N. Zs.: Az egyetem falai után fontos számotokra a közösségben maradás? Miben látjátok ennek fontosságát, mit jelent ez számotokra?

K. D.: Annyiban, hogy tudjuk: itt olyan emberek dolgoznak, akikkel jól megvagyunk.

T. R.: Igen, ezért fontos.

K. D.: Az biztos, hogy nagyon jó, ha az ember mindennap alkotó művészekkel találkozik, együtt dolgozik velük, és ez a hét majdnem minden napjára igaz. Ez nagyon sokat számít a munkában. Mert ha egy olyan helyre menne be, ahol csak ő van, akkor más fórumon kellene keresnie azt a pezsgőbb gondolkodást, amit sokszor az egyetemi műteremben megtalált. Bement, és az elsőssel, az ötödévessel meg a harmadikossal el tudott beszélgetni a dolgokról, amik foglalkoztatták, vagy megtudta, hogy őket mi foglalkoztatja. Az együtt gondolkodás elég jó volt ott. Ha egy műteremben ez folytatódik, az király.

N. Zs.: Itt folytatódik?

K. D.: Igen. El tudunk beszélgetni a dolgokról. Nem azt mondom, hogy mindenki ugyanabba az irányba néz előre, de valahogy mindenki próbálja fellelni, hogy mi következik számára. És ha egymást tudjuk ebben segíteni, hogy mit lát, mit látunk, akkor az már jó. Az egymásra hatás nem jellemző annyira, mert már egyetem után vagyunk, és gyökeres változáson már nem fog átmenni az, amit csinálunk, csak „nagyon magunktól”. Szóval szerintem vagyunk annyira önállóak, hogy a munkánkat ne befolyásolja annyira az, hogy…

T. R.: …hogy ki dolgozik mellettünk. Szerintem ez olyan, hogy simán kinövi az ember.

K. D.: Lehet, hogy valamilyen mértékben hatással lesz, de tudjuk, hogy a munkánál nem nyom annyit a latba, mert ott más a fontosabb. Attól függetlenül lehet, hogy tudat alatt együtt dolgozunk Petivel vagy Anettel.

N. Zs.: Mennyire befolyásolják az embert a környezetében lévő dolgok (nem feltétlenül az, hogy ki dolgozik mellette)?

K. D.: Sokszor kísérleteztem ezzel, próbálgattam, hogy mi hogy befolyásol, és rájöttem, hogy nagyjából minden. Egy szinten minden ugyanúgy. Talán a legjobban az, ha valamiben határozatlan vagyok.

N. Zs.: Mennyire tekintitek ezt a műtermet átmenetinek? El tudjátok képzelni, hogy ez hosszútávon így marad?

T. R.: Nekem még nincsenek konkrét elképzeléseim. Hogyha a másik életet is belevesszük, mármint a magánéletet, akkor valószínűleg itt maradunk még öt évig. De hogy utána mi lesz, azt még nem tudom, az is lehet, hogy kimegyünk külföldre egy évre.

N. Zs.: Hosszútávon Magyarországon képzelitek el az életeteket?

T. R.: Igen.

K. D.: Én a Plútón.

T. R.: A Napon! Menj a Napra!

K. D.: Én kimegyek a napra…

Ez annyiban átmeneti, hogy egyelőre teljesen ideális. Lehet, hogy ha húsz év múlva kerültem volna egy ilyen helyre, akkor azt mondtam volna, hogy végre! Ideális arra, hogy az ember fessen. Igazából nem tudom, miért!

T. R.: Hogy nem egy pincét kell bérelni, ahol nincsen semmi.

K. D.: Szóval ez nagy mázli. Elég jó, ha hátra tudsz menni húsz métert, megnézni a képet, onnan meg biciklivel kell elmenni a kávéfőzőig.

N. Zs.: Milyen a helyzet a diploma után?

K. D.: Én nagyon örülök, hogy vége.

T. R.: Én is, határozottan.

K. D.: Sokkal jobb így dolgozni. Nekem ez a hely már megvolt egy évvel a diploma előtt – ettől függetlenül még az iskolában szerettem volna a diplomaképeimet megfesteni. Szerintem az még úgy volt valós. Egy ottani problémának a lezárása volt, és utána jöttem ide. Jó festeni diploma után, nem azért, mintha eddig nem csináltam volna azt, amit akarok – hiszen az egyetemen is ez volt a feladat –, de most mintha jóval legálisabban lehetne. A száz lehetőségből még több lett. Az egész alatt a munkát értem, mint lehetőséget. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jön ez a kiállítás az egyetem után… (2011 novemberében Gestalt címmel a Dovin Galériában volt csoportos kiállítása Jagicza Patríciával és Takács Szilviával – N. Zs.) Mintha saját magamnak csinálnám, nem a saját magam élvezetére, örömére, hanem a saját elvárásaimnak, igényeimnek megfelelően. Ezt lehet az iskolában is csinálni, csak akkor az ember mindig érzi, hogy intézményben van. Az a jó, ha az ember fel tudja fogni már az iskolában, hogy saját magának dolgozik.

T. R.: Nekem bejött egy ilyen fura szerephülyeség is, hogy főzni kell, mosni kell, takarítani kell, meglocsolni a virágokat… elmennek vele napok. Úgy érzem, hogy nekem ez most egy átmeneti időszak, így iskola után. Valahogy nehezebben dolgozom fel a dolgokat.

N. Zs.: Van privát szférátok a műtermen belül?

T. R.: Szerintem nincsen.

K. D.: Hallgatólagos megegyezés, hogy én tudom, hogy Rékának ott vannak a cuccai, Réka tudja, hogy körülbelül itt dolgozom én, Peti tudja, hogy… stb.

N. Zs.: Sokféle anyag megjelenik itt a műteremben. Hogyan jutottatok el saját anyaghasználatotokhoz, az adott festésminőséghez? Van ennek jelentősége?

K. D.: Igen, van. Én olajjal festek, ez jó alapanyag számomra, nagyon gazdagon tudok vele dolgozni, hihetetlenül jó lehetőségek vannak benne: mindig meglepő tud lenni. Lehet, hogy azért érzek így, mert ezzel dolgozom évek óta, és ha mással dolgoznék, akkor más tudná nekem ezt nyújtani. Az is befolyásolja a munkát, hogy milyen alapot készítek. Például az akril alap szívóbb lesz, fakóbbak tudnak lenni a színek, egy olaj alapnál meg jóval élénkebbek. Ezzel lehet élni. Általában mindig úgy kell egységet alkotnom, hogy alkalmazkodom a lehetőségeimhez, azokkal kell maximálisan olyan végterméket, eredményt, munkát létrehoznom, ami számomra elég, és jó minőségű. Az alapvető dolgok determinálják, hogy mi lesz a vége.

T. R.: Alapjában véve egy gyűjtögető embernek tartom magam, mint régen az ősasszonyok meg az óvodások. Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá dolgokhoz, vagy akár az utcáról is ne szedjek fel valamit, amit érdekesnek találok. Ezeket nagyon nagy szeretettel használom föl a képeimben. Vagy ha valamiről azt gondolom, hogy egyszer valakinek fontos volt, csak aztán érvényét vesztette számára, és kidobta, akkor az nekem megtetszik; ez lehet papír, lehet akár valami termés vagy egy földre dobott cetli, egy uzsonnás zacskó vagy celofán, vagy bármi, amiben találok valami értékeset. Amiről úgy gondolom, hogy ki lehet emelni önnön „vacakságából” és másra használni. Ilyen szempontból abszolút nyitottnak tartom magam, jöhet bármi, ami megtetszik.

N. Zs.: A képeiteken milyen viszonyban áll a narratív tartalom a képi tartalommal? Van sorrendiség?

T. R.: Ez változó. Valamikor úgy kezdem el a képet, hogy egyszer csak valamiért tetszik egy anyag, és akkor az az első lépés, hogy az fölkerül a papírra vagy a vászonra, és utána abból kerekedik valami, amihez tudok egy képi történetet alkotni. Olyan is van, hogy eszembe jut egy sztori, egy filmrészlet, vagy épp, ami megtetszik, és akkor azt ültetem át.

K. D.: Nálam ez képenként változik. A narratíva egy eszköz, egy festészeti lehetőség, amit vagy használok, vagy nem. Sokszor igazából csak idézőjelben van.

T. R.: Szerintem, Dani, nálad az van, hogy alapjában véve narratívak a képek, csak mindenkinek más jut róla eszébe, más történetek. Attól függ, hogy ki nézi meg.

K. D.: Kapaszkodókat hagyok, hogy ha tudja, az ember ki tudja tölteni azt a saját gazdagságával. Egy-két emblematikusabb képemnél van narratíva, mint az Elfogás című képen, de ott is inkább embléma, mert már majdnem szimbólum kezd lenni, de inkább még cselekvés. Nálam ez egy olyan eszköz, mint egy betű, egy folt, egy kompozíciós elem. Összetartó erőként talán jelen van egy-egy jelenetben, de az, hogy mi a konkrét, elmesélhető történet, az ritkán fontos, szinte egyáltalán nem. Általában mindig olyan elemekkel, eszközökkel dolgozom, melyeknek egyike lehet a narratíva. Ezeknek az egysége adja a képi egységet és a jelentést együtt. A narratíva annyira fontos, mint egy alak vagy egy folt.

N. Zs.: Más médiumokban is alkottok? Ezek hogyan kapcsolódnak a festészetetekhez? Egységként kezelitek, vagy külön kategóriákként vannak jelen a művészetetekben?

T. R.: Én egységként kezelem, hogyha csinálok valami mást. Például érdekel az installáció is. Volt, hogy őszi szünetben hazamentem, és apa éppen egy kukoricának való kast csinált, és csak a fa váza volt meg. Most harmadik éve ültetünk lopótököket meg mindenféle tököket, és abból majd egy nagy installációt szeretnék csinálni. Ott volt a váz, és már volt egy kétéves töktermésünk, így megkértem apát, hogy akasztgassuk föl őket, mert olyan szép maga ez a kicsi váz. Befelé menően növekvő tökök voltak egyre hosszabb madzagra kötve. Ahogy lóbálta őket a szél, és összekoccantak, elkezdett szólni a harang… az egésznek hangulata volt… Ezt kellene sokkal nagyobban, valami nagy téren megcsinálni. Szóval engem az az installáció érdekel, ami természeti formákból indul ki, vagy leginkább azoknak az elemeit használja föl. Stopmotiont is csináltunk Tamással: egy teljesen szúrágta fát pörgettem, és Tamás mindig lefotózta. Azokat összefűztük, és így tök jó, hogy forog a fa a filmen. Nagyon szívesen kilépek más térbe, néha szűkösek a műtermi dolgok. Össze is tudnám illeszteni síkbeli képekkel ezeket a másfajta munkákat.

K. D.: Általában arra törekszem, hogy legyen vásznam. Egy szobornál például nem annyira izgat, hogy most éppen szobrot csinálok: a térbeli helyzete már meg is határozza, máshogy nyúlok hozzá, mert kiterjedése van. Igazából hívhatjuk akárhogy, nekem nem fontos, hogy szobornak hívjuk. Az egyértelmű, ha vászon van előttem, mert akkor valószínűleg képet fogok csinálni… Azért nagyjából kitalálom. Például ha eszembe jut, hogy most jó lenne csinálni egy szobrot, elkezdem, és találok rá valamilyen lehetőséget, anyagot, mondjuk szivacsot…azt is úgy, hogy találkozom egy nénivel, aki véletlenül éppen szivacsot visz, és megkérdezem tőle, hogy hol vette.

N. Zs.: Réka, kinek szánod a képeidet? Mi a véleményed a mű–művész–befogadó kapcsolatáról? Érdekel a befogadó viszonya a művedhez?

T. R.: Hát persze, hogy érdekel. Ha kirakja az ember a falra, akkor azt látja más is. Érdekel, hogy ki mit gondol róla. Az megint más kérdés, hogy kinek csinálja az ember, vagy hogyan csinálja. De ha csinálok valamit, és közben valaki beleszól, hogy neki ez nem tetszik, az nem érdekel. Inkább csak a végeredmény, ami számomra én vagyok, vagy amit teljesen én alakítottam ki. Ha azt készen kirakom a falra, arra a komplett egészre mondjanak valamit.

N. Zs.: Ti egy irányt képviseltek a festészeten belül?

K. D.: Nem. Vagy igen?

T. R.: Szerintem mindenki leginkább magából indul ki. Ez nem kifejezetten látványalapú festészet, mégis figurális.

K. D.: Kevesebb a koncepciózus munka, inkább a vizualitáson van a hangsúly. Sok munkának elég erős a festészeti kvalitása.

T. R.: Ez egy hagyományosabb alapú festészet, ha úgy tetszik. Leginkább vászonra, olajjal.

K. D.: Vannak irányítatlan dolgok is, például lehet, hogy tudat alatt hatással vagyunk egymásra. De szerintem lehetünk annyira független egyéniségek, hogy ez ne jelentsen problémát. Meg igazából innentől már mindegy, már nagyok vagyunk. Kávét?

N. Zs.: Én most nem, köszi.

A műteremmel egy épületben, az Elnök utca 1-ben található kiállítótérben még látogatható az Elnök Utcai Művésztelep II. kiállítása, melyet 2011. november 18-án Sárvári Zita nyitott meg. A kiállításon többek között Gazdik Péter, Hámori Anett, Karsai Dániel, Nagy Sára és Tőkés Réka munkái láthatók.

Tőkés Réka: Gomba, 2011, vegyes tech.vászon, 70x70 cm

Tőkés Réka: Erdő, 2010, vegyes tech.vászon, 40x50 cm

Karsai Dániel: Újbőr, olaj, vászon, 2011

Karsai Dániel: Rövidesés, 2011, olaj, vászon

Gazdik Péter munkája

Gazdik Péter munkája

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.