Archívum

Hangok; A valaki, aki volt; A hazatérő; A gazda

2012. január

Hangok

Szabados Györgynek

Olykor ismeri az utolsó szót, mielőtt leírná a még ismeretlen elsőt,
legfeljebb ennyire telik tehetségéből, képességei meglehetősen
korlátoltak, s amikor a másik lustának mondja magát,
tisztában van azzal, valójában tétlen munkálkodásról beszél,
de rá érvényes a megállapítás, tud várakozni, ebben viszont
azonosak, mennyire szigorú az improvizáció, mitől szabad
a zene, kérdezte volna tőle, ha nem hal meg idő előtt,
hogyan lehetséges, hogy az első hang leütésekor tudja az utolsót is.

A valaki, aki volt

Karátson Endrének

Sóvárgás nélkül nézi az októberi nyárban nekivetkőzött lányokat,
nem indul el benne fájdalom, ha boldogan sétáló párt lát,
pedig a tavasz színeitől is rettegett az a valaki, aki volt,
nem bánta, ha ködre ébredt, s homályban maradt estig a város.
A feszes fenekükkel, duzzadó mellükkel hivalkodók
mindig is taszították, a szépség szebb, ha kissé rejtve marad,
bölcselkedik, hadd fedezze fel apránként az érzékeny szem.
Hazafelé barátja mondata jár fejében, miszerint megfogta
az Isten lábát, otthon bármit tesz, valójában várakozik, kikészíti
cipőjét, ha szól a csengő, mielőbb szaladhasson, s ahogyan
biciklijéhez támasztja hitvese biciklijét, úgy kerül helyére minden.

A hazatérő

Jász Attilának

Évtizedek alatt sem unta meg otthonos terét,
a sétákat a víz csöndjéhez, a madarak röptéhez,
csak amikor megölték a folyót, akkor nem ült
biciklire, akkor nem hajtott végig a töltésen.
Itt temette el apját és anyját, jól ismeri
az éjszakai vonat dübörgését, tudja, milyen
szép lány volt a ráncokkal teli röntgenes nő.
Itt nem kell sorban állnia, félreteszik neki
a kenyeret, s egy-egy szalmakutya vicsorgása
csak időlegesen keseríti, teszi a dolgát tovább.
Visszatérnie soha nem gyötrelem, nem látja
porfészeknek városát, hiába tett magáévá
egy másik utcát, folyót, tengert, egy másik életet.

A gazda

Kemsei Istvánnak

Ha nincs a gazdasági világválság, s a világnak háborúja,
házat örökölhetett volna, a hegyen szőlőt, pincét,
komótosan metszene, kapálna, tűnődne a beregszászi tájban.
Őszönként a szüretre vidáman érkeznének barátai,
akárha angyalok, kormosi ökörnyálak szállnának vállukra,
leánykával koccintanának, velük is, akik már nincsenek.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.