A könyvet elnézve, első pillantásra talán fel sem tűnik az összefüggés Ira Cohen (akinek a nyitóvers emléket állít) fotója és a belső fülszövegen szereplő portré között. Az előbbin torz kék arcok vagy maszkok láthatóak, amelyek felidézik a már jól ismert témát: azt, hogy valódi belső lényünket milyen váz fedi kívülről. Az utóbbin a szerző látszik elmosódva. Az összefüggést mégsem csupán ennyi támasztja alá, hanem az a találó momentum, hogy a borító mindenhol éppolyan kék és fényesen tükröződő, mint amilyen színűek a maszkok.

A szöveg a nagybetűk és a központozás hiánya miatt elrejti a kötetkompozíciót (egy évet fog össze a könyv, amelyet négy vers tagol, melyek egyedülálló módon kurzívan szedettek: tavasszal, nyáron, ősszel és télen) és bújtatja a címadó verset is. A rövid mű – mindössze negyvennyolc vers ötvennyolc oldalon – esszenciálisan foglalja magába a megismerhetőség utáni vágyat és azt a rengeteg apró részletet, amiben keresni lehet önmagunkat.

Jellemzőek a soráthajlások, amelyek asszociációs játékot indítanak el: a pillanatnyi szünet továbbgondolásra késztet, prekoncepcióinkat azonban felülírja a folytatás. Mint például a kapocs című versben, ahol a „csillag” szót a következő sorban fosztóképző követi („talan”). A hangsúlyos sorvégi és -eleji szavak végül egyszavas sorokká sűrűsödnek, amelyek csak lebegnek írásjel és más kapaszkodó nélkül, így a magányt és a nyugtalanságot hangsúlyozzák. Kétszer, a felvilágosítás és a csempészett szavak című versekben is szerepel utalás egy konkrét idegenre, „akivel nevetni szoktam”.

Az egyedüllét érzése még akkor is domináns, amikor a lírai én többes számban szólal meg: „alvó krokodilok között haladunk”, hiszen aki él és jelen van, az nem emberi lény és nincs ébren sem. Másfelől a magány a halálhoz is közel áll, néha elválaszthatatlan tőle, mint a mit se című versben: „a hátadon fekszel / a plafonon pókok / a lámpa körül legyek / a függönyön molylepke / az ablak alatti padló hosszúkás réseiben hangyák / a küszöbön fülbemászó”; vagy a mi című versben, ahol a beszélő vallomása szerint rajta és írói vetélytársán kívül nincs már életben más.

Mégis a látvány a legfontosabb, ami a kötetben találkozik a láttatás igényével is. Gyukics címekben (forgatókönyv), a külső nézőpont hangsúlyozásával (mint a menet közben című versben) és az apró dolgok „nagytotálszerű” bemutatásával („a plafonon mérges gomba nő / a falban cserebogár zizeg”) teszi filmszerűvé s egyben nyugtalanítóvá is verseit. Kutya című művében („a szakadt kerítésen / átküzdi magát a kutya / két házat őriz”) hiába jelent külön-külön értéket a kutya szökése és az őrzés, ha mindez együtt válik értelmetlenné. A kiúttalanságot gyakran a versek szerkezete is tükrözi, ahogy az ég címűben, ahol az utolsó sor: „ma kék”, amely szinte követeli a mű ismétlését a címtől kezdve.

A téma komolyságához méltóan a humor csak nagyon finoman van jelen, s mindig valami mélabús nyugalommal, mint a Sétány soraiban (sétány 1: „egy szobor szemléli a járókelőket / elhessenti fejéről a varjat / arra gondol aki kőbe zárta”).

Kié ez az arc: Gyukics Gábor új könyve erre a kérdésre keres vagy éppen ígér választ, legalábbis a fülszöveg szerint. A kötetet olvasva azonban egyértelművé válik, hogy Gyukics versei – mások arcán, tükrén keresztül – befelé, az önmegismerés felé tartanak.

Gyukics Gábor: Kié ez az arc, Könyvpont – L’Harmattan, Budapest, 2011.