Film

Egy rakás szerencse

Aki Kaurismäki: Kikötői történet
Schalk Endre Kornél
2012. január 29. vasárnap

Kaurismäki filmjei esetlen, szófukar hőseivel, lepukkant, mégis széppé stilizált külvárosaival, az 1950-es éveket a jelenbe varázsoló tárgyi világával a realitás és irrealitás határán egyensúlyoznak. A Kikötői történet sem kivétel, ám a megjósolható kimenetelű meseszövés és az időnként művészi önismétlésnek ható gegek, funkciótlannak tűnő jelenetek némileg csökkentik a film élvezeti értékét.

Rögtön a nyitó képsor elsüt egy ismerős Kaurismäki-poént: a szereplők – ezúttal két utcai cipőpucoló – hosszú másodperceken át mereven, mozdulatlanul azonos irányba bámulnak, mígnem a kamera megmutatja, hogy reménybeli kuncsaftjaik cipőit lesik. Lehet, hogy az ilyesféle újrahasznosított humor a finn rendező régi rajongóit már inkább frusztrálja, mintsem szórakoztatja, ám el kell ismerni, hogy a film összességében kedves és helyenként kifejezetten mulatságos is.

Kaurismäki most is bizonyítja: hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy „egy rakás szerencsétlenség” típusú figurákat vigyen a vászonra, akiken már akkor is derülünk, ha meg sem szólalnak, csak megmutatja őket a kamera. Frizurájuk előnytelen, öltözékük divatjamúlt maskara – esendő-szánandó csodabogarak ők, akik nem tudják vagy nem akarják felvenni a modern világ ritmusát. A Kikötői történetben leginkább a mellékszereplők ilyenek, például a kocsmai törzsközönség tagjai, a rock and roll énekes Little Bob vagy akár a Sherlock Holmes-ból és Maigret-ből összegyúrt Monet felügyelő, de e típus kevésbé karikírozott képviselője a főszereplő házaspár is, különösen annak hölgy tagja, Arletty. Az őt alakító színésznő, a három korábbi Kaurismäki-filmben is főszereplő Kati Outinen ráncoktól barázdált, csúnya-szép arca önmagában is komikus hatáselem.

A detektívfilm és a melodráma konvenciói felé is kacsingató vígjátékban Arletty férjeként tűnik fel egy régi ismerős, Marcel Marx. A figurát Kaurismäki 1992-es Bohéméletében még feltörekvő, párizsi íróként ismerhettük meg, ezúttal viszont utcai cipőpucolóként látjuk viszont (a szerepet mindkét filmben André Wilms játssza). A Le Havre egyik barátságosan ütött-kopott negyedében élő férfi életét egyszerre két esemény dúlja fel: súlyos betegség miatt kórházba kerül a felesége, valamint véletlenül megismerkedik egy Afrikából menekült kisfiúval, aki a rendőrség elől bujkál. Marcel mindkettőjükön segíteni akar, de miután felesége megkéri, hogy kezelése ideje alatt ne látogassa, elsősorban a fiúval törődik: jólelkű szomszédaival karöltve igyekszik megszervezni, hogy a srác átszökjön a Csatornán édesanyjához, Londonba. Ez utóbbi cselekményszál adja a film gerincét, ám mivel a szöktetés sikere kezdettől megjósolható, a sztori kissé súlytalanná, meseszerűvé, tét nélkülivé válik. Főleg miután fokozatosan kiderül, hogy igazi ellenség sincs a láthatáron, mert a másik oldalon serénykedő Monet felügyelő rideg külseje valójában (együtt)érző szívet takar.

Az életmű korábbi darabjait többnyire előre nehezen látható cselekményvezetés jellemezte, ami hozzájárult a feszültségteremtéshez és a néző érdeklődésének fenntartásához. A Bohémélet pikareszk kalandsorra épült, és csak a Puccini-opera ismerői sejthették a – film egésze szempontjából tulajdonképpen lényegtelen – gyászos végkifejletet. A Külvárosi fények szerelmi melodrámaként kezdődött, film noir-szerű bűnügyi történetként folytatódott, majd meglepően pesszimista kicsengéssel ért véget. A múlt nélküli ember drámai fordulópontján, amikor a főszereplő visszatért a feleségéhez, nem tudhattuk biztosan, mi fog történni, együtt maradnak-e. A Kikötői történet cselekménye ezekhez a filmekhez képest kevesebb izgalmat rejt, kevesebb meglepetéssel szolgál. Ha már A múlt nélküli embert említettük, érdemes megjegyezni, hogy abba a filmbe sokkal szervesebben épültek bele a Kaurismäki-stílusjegynek számító zenés-énekes jelenetek, míg ezúttal Little Bob színpadi show-ja nem válik nélkülözhetetlen elemmé sem a cselekmény, sem a néző érzelmeinek vezetése szempontjából.

A film fényképezését, látványvilágát viszont nem érheti kifogás, a rendkívül tudatos képkomponálás, a valóságtól elemelő, egyéni szín- és fényhasználat (világítás) lenyűgöző, ahogy azt Kaurismäkitól megszoktuk. Összességében kellemes, szívderítő, de nem különösebben lebilincselő „karácsonyi mozi” a Kikötői történet, amely nem akar komolyan hozzászólni a menekültkérdéshez mint társadalmi problémához, de ezt nem is várjuk tőle. A film az együttérzés, a szolidaritás, a szeretet fontosságát és jelenvalóságát hangsúlyozza, szembeállítva a rideg, gépies hatalmi bürokráciát a jó szándékú emberek idealizált kisközösségével. Egy rakás szerencse esik meg a szemünk előtt a „rakás szerencsétlenség” típusú hősökkel, akikért nem kell túlságosan izgulnunk. Kérdés, elég-e ennyi egy jó filmhez akkor is, ha éppen nincs karácsony?

Kikötői történet (Le Havre)
Rendezte: Aki Kaurismäki
Színes, feliratos, finn-francia-német vígjáték, 103 perc, 2011.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.