Archívum

Bánándtól Kelenföldig, avagy mesélő pillanatfelvételek elmúlt évtizedeinkből

Falvai Mátyás: Gépindák
2012. január

Míg a versesköteteknél a sorok lírai feszülése ragad meg olvasás közben, addig a prózai könyveknél – regényeknél és elbeszélésköteteknél – arra a világra vagyok kíváncsi, amelyet a szerző felépít és elém tár. Sőt azt szeretem, hogy aközben teremti meg a világot, miközben elém tárja, ha magát az építési nehézségeket sem rejti véka alá, mint például Ottlik híres nagyregényében. A világépítés két fontos – talán objektívnek nevezhető – paramétere a mű tér- és időkezelése. Az epikai alkotásokat e két kiemelkedően fontos szempont alapján tudjuk rendszerezni, a nyelvhasználat és a narrációs tudat bemutatásán túl.

A tér- és időkezelés szempontjából Falvai Mátyás új prózakötete nagyon jól érzékelhetően két részre osztható. Az első egységben, mondjuk részben, a helyszín egy dunántúli kisváros, Bánánd, a teret ennek a kisvárosnak az utcái, épületei, a közelében épült erőmű határozzák meg. Az idő pedig a magyarországi szocializmusnak a hetvenes évekbeli időszaka. A tér- és időkijelölés tehát azon a nagyon markáns, jellegzetes ponton ragadja meg a magyar társadalom alakulását, amely évtizedekre, sőt tulajdonképpen mind a mai napig meghatározta a lakosság túlnyomó részének életkörülményeit és gondolkodásmódját. A szerzőnek ezt a bebetonozott változatlanságot kellett megragadnia és találóan ábrázolnia ahhoz, hogy képet kaphassunk erről a világról víztornyával, kocsmáival, kultúrházával, lagzijaival és a munkaidő végét jelző kürtszóval.

A dolgot bonyolítja, hogy a narrátor gyerek, tehát az ő szemén és értékrendszerén keresztül látjuk a világot, a „felnőtteket”, sőt e miatt a narrációs elem miatt még a nyelvezetnek is magába kéne ötvöznie a gyermeknyelvi elemeket, kiváltképpen a korabeli jellemzőket.

Mindkét fontos elbeszéléstechnikai probléma – a hetvenes évek világának ábrázolása, illetve a hiteles gyermeki nézőpont megalkotása – jelentős kihívás. Az akkori társadalom reményvesztett közhangulatát és ezzel párhuzamosan a családi, óvatos gyarapodás lehetőségét ábrázolni nem könnyű, hiszen nehéz olyan történeteket találni, amelyek e finom mozdulásokat jól érzékeltetik. Falvai inkább az életképszerű epizódokra (Jäger Márti menyegzője) vagy a kicsit furcsa, a hétköznapitól idegen történetekre koncentrál (Örökmozgó). Az persze némileg kérdés marad, hogy ezekben a történetekben van-e valami specifikus, amely a 20. század végére jellemző, vagy lehetséges lenne, hogy bármely más korban játszódjanak, például a Mikszáth által szívesen ábrázolt 19. században.

A rövidprózai megformálás nem enged teret ahhoz, hogy nagyobb mértékű társadalmi tablót rajzoljon a szerző, az elszürkülő közszellem, a mindenkit agyon­­nyomó fásultság bemutatásához többféle szereplő és társadalmi réteg lenne szükséges. Az természetesen érthető, hogy nagyon széles referenciális bázist nem akart kiépíteni a szerző, hiszen ezzel olyan befogadási szituációt hozott volna létre, amelyben igen sokan emlékezhettek volna vissza saját életükre, és mondhatták volna azt, hogy „azért ez nem egészen így volt”. Azoknak az epikai műveknek, amelyek korunk, legalábbis az utolsó ötven év társadalmi eseményeiről szólnak, fontos próbaköve az egyéni referenciális értelmezés, hiszen mind a hétköznapi tapasztalat, mind a történelem létmódjait vizsgáló elméletek azt mondják, hogy a kortárs megfigyelések, benyomások szükségszerűen igen sokfélék egy-egy adott időmetszetben. Ez lehet az oka például annak is, hogy az 1990 utáni időszak Magyarországáról alig született könyv, amely komoly szépirodalmi értékkel próbálja bemutatni a kor emberének társadalmi-egzisztenciális problémáit.

Az érvényes társadalomrajz elkészítéséhez hasonlóan nehéz megoldani a gyermeki nézőpontú történetmondás hitelességét. Falvai kötetében a felnőttesített nézőpontba folyamatosan belekeverednek olyan elemek, amely a társadalombírálathoz, vagy nevezzük egyszerűbben, az elégedetlenséghez tartoznak. Nem tételmondatokként szerencsére, hanem sokkal finomabb szinten, a jelzők és határozók mélystruktúráiban, de mindenesetre olyan értékrendszerre mutatnak, amely feltehetően nem egy gyermek sajátja. A szerző nem teremt párhuzamos reflexiós síkot – például a későbbi visszaemlékezés plasztikus síkját –, és nem próbálja kibontani, illetve a szövegben témává tenni az emlékezés saját mozgásainak problémáját. Elbeszéléseiben a szó eredeti értelmében mesél, s ennek a mesélésnek a tempója adja az elbeszélés hitelességét. Ez azért fontos, mert Falvai elsősorban arra koncentrál, hogy jó történeteket mondjon el. Jó történeteket találni pedig nem könnyű, jól elmesélni azokat még nehezebb, de szerencsénkre ez igen jól sikerül a szerzőnek. Ezeket a történeteket, illetve a második részben található novellákat könnyen lehet olvasni, az epikai részletek kidolgozottan illeszkednek egymásba. Lekötik az olvasó figyelmét, s ez napjaink prózatermését nézve nem kevés.

Az elbeszéléskötet második részének öt darabja éppen ellentéte az elsőnek. Széttartó témákat, különféle elbeszélésmódokat, és nem kevésbé fontos, hogy eltérő időket és tereket találunk. A 19. század végi „kortörténeti dokumentum” ugyanúgy szerepel itt, mint a 21. század elejéről való szocioéletkép. Ahogy a novellák eltérő típusúak, színvonalukban is nagyobb egyenetlenség tapasztalható, mint az első egység esetében. A rövidebb terjedelem nem mindenhol tette lehetővé, hogy olyan megalapozott világ épüljön ki, mint az első részben, az egyes jelzések néha nem elegendőek a háttér megfestéséhez. A Za­­­pa­tu két fiataljának sorsa kiszakadva lóg abból a környezetből, amelyet a történet elő­idejé­nek tarthatunk. A talányos című sci-fi sem több, mint érdekes gondolatkísérlet. Erősebbek azok a szövegek, amelyek az egyén és az őt körülvevő társadalmi helyzet konfliktusát állítják előtérbe, illetve amelyekben a középpontba állított szereplő jellemét, sorsrajzát adja a szerző. A Gloria főhöse Verő, a dobos, aki a kicsit buta és önző felesége általi elnyomatását az éjszakai koncertek felszabadult zenélésével ellensúlyozza. Az egy-két mondatos rövid életképi jellemzések Tar Sándor szikár pontosságát idézik (például ahogy Verő reggel munkába indul), és ezek az apró betétek szép ívvel rajzolják meg az élet hétköznapi realitása („A rezsi, ugye, havi nyolcvan, és akkor még ott a kaja, ruha a gyereknek, meg tankönyvek”) és az éjszakai zenélések kábult világa közötti különbséget. A főhős mesehősszerű, az elbeszélő csodálattal és a rejtvényfejtés kíváncsiságával beszél róla. A második rész elbeszéléseit olvasva általában egy beszélgetésbe lépünk be, mintha éppen leülnénk a kocsmai asztalhoz, hogy halljuk a legújabb történeteket olyan hősökről, akik körülvesznek bennünket a hétköznapokban, de ahhoz, hogy történetek hőseivé váljanak, kell egy kis többlet az életükhöz, amely különben sivár és szürke lenne. A szikár szocioprózához képest itt jelentős különbség, hogy mindent egyfajta mesés visszfény, sejtelmes áttetszőség színez. Hogy el­viselhetőbb legyen az élet? Talán inkább, hogy elmesélhetőbb legyen a történet. Az élőszóbelihez hasonló – akár durvább szófordulatokat is tartalmazó – előadásmód az érdeklődés felkeltésére szolgál.

A könyv kiemelkedő elbeszélése a kötetzáró Kelenföld, december 24. Ebben nagyszerű a főszereplő társadalmi lecsúszásának, lassan kialakuló alkoholizmusának egy pillanatfelvételbe sűrített bemutatása. Finom kezű ábrázolása egy talajt vesztett korosztálynak, amelyik 1990 után nem tudott az újonnan kialakuló viszonyokhoz alkalmazkodni. A modernizációt, a világhálót és más hasonló, hazánkba robbant újdonságot már nem akarta és nem is nagyon tudta beépíteni életébe. Tud mindezekről, de nem él velük. Erős kontrasztot mutat a főszereplő és fia, akinek sikerült az új világban megtalálni a helyét, és ennek megfelelően szép karriert futott be. Meglett mindene, ami napjaink normatív elvárása: vastag fizetés, elegáns lakás, jó autó, jól öltözött, művelt feleség, szorgalmasan tanuló és mellette életvidáman játszó gyermek.

A két különböző világ és világszemlélet konfliktusának lefojtott küzdelme valódi lélektani elbeszéléssé emeli a szöveget. Főleg azokban a bekezdésekben, ahol az elbeszélést külön tónusként színezi az egyedül élő férfinak a jómódú és kifinomult környezetben viruló nőkre (saját családtagjai – menye és unokája) irányuló testi vágya. E prózának egy fontos továbblépési pontja lehet, ha a szerző több erőt fordít az emberekben meghúzódó ösztönvilág mélymozgásainak feltárására.

Az élőszóbeli mesélés mellett a másik fontos jellemzője Falvai írásainak a filmszerűség, a rövidebb jelentekre vágás és a jelentekben erősen képi, szinte filmobjektíven keresztül láttató ábrázolásmód. Ez nem jelenti az elbeszélő érzelemmentességét, de azt igen, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélés többnyire nem válik polifonná, nem ábrázolja a többi szereplő gondolatait, tudatfolyamát. Az újítást, a továbblépést sejteti a záró elbeszélés, amely már árnyaltan mutatja a főszereplő, Indián belső világának mozgásait, sőt szerencsére még a kevéssé tudatos, de fel-felbukó ösztönös vágyait is.

Falvai második kötete egy olyan, tehetséges író munkája, aki tudatosan tervezi pályáját, azaz lépésről lépésre halad előre az írástechnikai, prózapoétikai kérdések megoldásában, s készít egyre jobb és jobb minőségű prózát. Remélem, következő könyve, amely valószínűleg a regény műfajának jóval nagyobb tér- és időképzési lehetőségeit is kihasználja, még kiforrottabb munkájával bizonyítja majd szerzője érdemeit.

(FISZ, 2010)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.