Peter Bürger (1936) német irodalomtudós a gyakorlati germanisztika területéről érkezett az esztétikához. Könyve, Az avantgárd elmélete egyszerre tekinthető általános esztétikai fejtegetésnek és az avantgárd speciális elméletének.

A könyv eredetije (a brémai egyetemen zajló Avantgarde és polgári társadalom című projekt nyomán) 1974-ben jelent meg németül Theorie der Avantgarde címmel, magyarra Seregi Tamás fordította már csaknem egy évtizede, ám a mű sajnos csupán nemrég jutott el a hazai kiadásig: a Universitas Szeged Kiadó jelentette meg 2011-ben. Az utószót Weiss János filozófiatörténésznek köszönhetjük – ez a néhány oldal a magyar olvasónak sokat segít a könyv értelmezésében. Weiss jártas a frankfurti iskola világában, ráadásul a Bürger által sokat emlegetett filozófusok, Habermas tanítványa és Honneth munkatársa volt annak idején Németországban.

Peter Bürger a Theorie der Avantgarde előtt három évvel írta a francia szürrealizmusról szóló munkáját (Der franzözische Surrealismus, 1971), ennek eredményeit használta fel újabb művében az avantgárd kapcsán. Bürger alapvető hozzáállása az, hogy az avantgárdot progresszív történeti jelenségnek és aktualizációnak fogja fel, nem korfüggetlen stílusirányzatnak. Foster amerikai művészetkritikus például bírálja őt a progresszivitásért: szerinte Bürger igencsak rosszul tette, hogy marxista (és dialektikus materialista) alapokra helyezte amúgy is evolucionáris szemléletét. Ráadásul Bürger leértékeli a neoavantgárdot, csak az avantgárd gyenge utánzatának vagy inkább intézményesítésének tartja; Foster ezzel is ellentétes nézetet képvisel. Szerinte ugyanis a történelemben minden kétszer fordul elő, először tragédiaként, másodszor komédiaként, így ez esetben a neoavantgárd lenne a komikus második.

Bürger az avantgárd fő céljának a művészet életpraxisba való átvezetését, pragmatikus alapokra helyezését tekinti, elutasítva annak esztétikai vonatkozásait. Tehát az avantgárd Bürger szerint magát a művészetet tagadta, megpróbálta megszüntetni azt mint a társadalom konstruktív részét, de ebben kudarcot vallott.

Az avantgárd előtérbe állította, megteremtette a szervetlen, nem organikus műalkotás típusát, amely nem kívánja azt a látszatot fenntartani, hogy a természet hozta létre, művészi intenciója pedig a befogadói sokkhatás kiváltása. Ám az avantgárdban nincs individuális alkotás és nincs individuális befogadás, recept jelleggel működnek például Tzara és Breton művei is. „A művészet minden olyan szükséglet – akár virtuális – kielégítése számára rezervátumként szolgál, mely a polgári társadalom materiális életvitelén belül tiltott lenne” – idézi Bürger Habermas-t. A művészet ez esetben a társadalmi intézmények ellensége, így maga a provokáció válik műalkotássá. Mindenki ismeri Marcel Duchamp műalkotásként kiállított piszoárját, amely a Fontaine (Szökőkút) címet kapta (ez szerepel egyébként Peter Bürger könyvének címlapján). Az avantgárd tanulsága vagy forradalmi hatása tehát a műalkotás fogalmának destruálása. Mégis, Theodor W. Adorno úgy vélte, hogy „az avantgárd mű a világ mai állapotának egyetlen lehetséges autentikus kifejezése.”

Bürger az avantgárdot a polgári művészet kritikájaként értelmezi. Valahogy úgy vélekedik a művészetről, mint ahogy ugyanez idő tájt Adorno a Negatív dialektikában a filozófiáról, azaz: életben maradt, mert elszalasztották a megvalósításának pillanatát.

A kötet elemzi a két materialista, Lukács Görgy és Adorno szemléleti vitáját, és foglalkozik Walter Benjamin allegóriaelméletével is. Bürger az allegória fogalmát kiemeli az eredendően barokkra vonatkoztatottságból, kiterjeszti azt.

A kötet erénye, hogy elméleti alapvetése tisztán megfogalmazott – noha nem túl könnyed, erős koncentrációt igénylő olvasmány –, visszakövethetően közli, kinek a pártján áll, és kivel áll szemben a vitában. (Utóbbi csoportba tartozik Adorno, Gadamer, Habermas vagy Lukács György).

Hátránya, hogy Nyugat-Európa határain nem jut túl a művészetet tekintve, így többek között magyar példákat sem említ meg. Ezért felmerülhet a kérdés, hogy a magyar művészet, irodalom értelmezése kapcsán Kassáktól Halász Péteren át Tolnai Ottóig mennyiben használható ez a könyv. De jogos kérdés lehet az is, hogy ha Bürger könyve több évtizede íródott, nem veszíthette-e el mára érvényességét? Nem valószínű, mivel az avantgárd elméletének titulált könyv egy általános érvényű kulturális modellt is bemutat. A téma időszerűségére utal a könyv utolsó mondata is: „Adornónak az a gondolata, hogy a későkapitalista társadalom bizonyos mértékben irracionálissá vált, s ezért teoretikusan már nem megragadható, joggal lehet érvényes az avantgárdot követő művészetre is.”

Peter Bürger: Az avantgárd elmélete, Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2010.