Archívum

A forró vérrel telt selyemcsipkeserleg, avagy új Énekek Éneke a XXI. Századból

Juhász Ferenc
2012. január

Olyan vagy, mint egy forró vérrel telt selyemcsipkeserleg
és testbőröd selyemcsipke-ablakai mind bezárva
talpadtól a homlokodig, mint a középkori gótikus
katedrálisok Bibliatörténetes üvegfestmény-ablakai,
olyan vagy, mint gyönyörű bárányfelhős nyári ég
a nyári kék szikrafátyol magasban,
az Örök Mindenség-Lugasban, a fenti higanytavakban,
mikor szeretkezés előtt egymást átölelve
ruhátlanul állunk a nyitott ágy mellett,
áldott meztelenek és szent testeden ragyognak,
szivárványosan némán lobognak a függőleges, cellás üveg-imák,
Jézus Krisztus és a szűzhártyás Szűz Mária
áhítat-mosolya és nemzőtest-ártatlan ácsné-merengése,
és vad ujjaim keményen szántják a hátad,
a hátad vályú-vonalát a farcsigolyától a nyakcsigolyáig,
a lenti fardombtól pihétlen nyak-ágad tarkó-hajlatáig,
mint a földműves kemény ekével szántja a kemény földet,
s vak szerelmes ujjaim úgy futkosnak hátadon,
hasadon, combjaidon, melleiden, mint a
gyémántgyűrű-hátú pók, a hátán gyémánt-látórügyes pók
a finom szögletcikkelyekből összeépített harmatos
selyemrács-függönyön és mohóság-ujjaim
barna bozontba rejtett alsó testnyílásod keresve,
a lángrózsa-kaput éhesen lefele kóborolnak,
s jobb kezed ujjai bőrömhöz csapódnak, mint a lepke lávalövellés
és borzong bennük a kegyelmes érzékiség, könnytelen púder-szemek,
és lapockáidtól a medence-lepkéig
hömpölyög benned a boldog bolyongás, mint
napsütötte sárgazöld viharfelhőkön az égi szivárvány-légyszem,
és szent illatod orrlikaimban, mint a bodzavirágzás,
és leheleted, nyelved illata a számban, tüdőmig,
és emlőrózsád barna illata a számban, mint a lila-fürtös
orgonaág, és lényed illata a számban, orrlikaimban,
mint a fehér-virágtőgyes orgonaág,
és melleid belső oldalain a verejték,
mint hegyi réten némán hömpölygő juhnyáj,
és melleid szív-közepi vágatában
a veríték, mint zuhogó gyöngypatak, könny-szalag köldöködig,
és érintésed oly tiszta és szép, és oly egyszerű,
mint a kék nyári széltől selyemszőkén
lobogtatott zöldszilánk-függöny fűzfalomb,
a boldog igenlés, drága bekövetkezettség.
Mert szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek
és úgy ragyogsz fehér csipkefüggöny rámzuhanással,
mint a nyári tejút, mint a nyáresti gyémántvégtelen zokogás
Te szőke asszony, akire magányomat széttépve rátaláltam!
Szeretlek! Szeretlek minden pillanatodban, ahogy vagy, amiért
vagy, szeretem járásod, könnyű lépteid, szeretem hangod színét,
mosolygásod és könnyeid, szeretem alvásod, ébredésed, amikor
fejedet fekvő jobb-vállamra hajtod, szeretem mézsűrű copfos
hajadat, amely olyan, mint az érett sárga búzaföld a biai
temető mögött a lágy-emlő dombokon, szeretlek, hiszen magadba
fogadtál engem, s áldott méhednek áldott gyümölcse lett kétszer
is és mosolyod olyan volt szoptatáskor, mint a hajnali harmatszeplő
egy zöld sáska zöld látó-kristályokból összetett ovális szemén, ahogy ül
a hajnali zöld szőlőlevélen, annak ikrás levél-ér vályúiba tapadva
és csöpp lomb-harang saláta-száját tisztogatja mellső lábai fénygyanta
körmeivel, áldottan szeretlek áldott asszony, s mikor szent menzesz-
kapud pecsétviasz-lakattal bezárult, mint egy gyönyörű Jézus-jóslatú
kódex, áldott hasad oly szépen nőtt, mint a hajnalhasadás rózsapír
fénytágulása, óriás gyöngybuborék lett szívedtől, tejjel erjedő melleidtől
a lenti tikos és mézes, forró szülőnyílásig, hiszen te voltál a
világvalóság boldog egyetemét szülni-kész csoda-hajnal, a Látomás
Leendő Édesanyja, Áldott Feszesség, Gömbölyű Egyenesség, Gyönyörű
Meteorzápor a Magányunk Virrasztó Éjszakában. És szerettem, ahogy
agyvérzéses apádat szemérem nélkül szent Katalinként ápolod, apádat
akinek hálóingéből úgy lógott ki a katéter-hólyag, mint egy óriás égő villanykörte,
s mikor haldokló apád mellett álltunk a kórházi ágynál: szőke fejedből
egy hosszú hajszálat kitéptél, s ezzel a szőke hajszállal simogattad apád
lezárt szemhéjait, mint haldokló férfi-hegedűt, szempilla-húros néma
gordonkát szőke asszony-vonóval, mint haldokló versenyló
nagy fekete gyásztojás szemét egy fehér búzakalásszal, hogy él-e
még, hogy rebben-e, hogy moccan-e, hogy él e még az élet
rám mosolygó vékony fejében. Szeretlek, szeretlek, szeretlek!
Hiszen nélküled úgy vacogok, fázom és szenvedek, mintha behavazott
fenyőerdőben járnék mezítláb, a hó-sújtotta vaskos csipketoll-fenyőkúpok között,
mintha zúzmara-erdőben angyalszárnyak közt járnék meztelenül.
Hiszen te vagy az én hitem, és megmaradásom, bizalmam és
nyugtalan nyugalmam. Szeretem ahogy mosdatsz, mikor
meztelenül állok a kádban, ahogy erélyes gyors kezekkel
letörlöd testem, ahogy felöltöztetsz, ahogy szikrázik áldott
mosolyod, mint a reggeli nyári harmatkönny vízpetty-
álarca a kerti rózsa összerakott kehely-örvényében, szeretem,
ahogy imádkozol és áldozol a vasárnapi misén, ahova
néha én is elkísérlek, hiszen élek még: veled és általad,
nem haltam meg a háborús megszállás-szolgálatban
és fejemből, szemöldökömből nem hullanak ki a tetvek
az asztaldeszkára terített újságpapírra, mintha érett száraz
mákgubót felvágva kirázzák a száraz növénytok-koponyából
a mákszemeket, s azok úgy zörögnek a gyűrés-tó papíron,
mint a jegeseső, aminek fehér cukorkéreg-bőrén kamaszkoromban
korcsolyáztam, s repedt hálós érszitává vasfutásom
alatt a jég, s én boldog voltam, pedig boldog sose voltam
gyerekkoromban. Csak szálltam az önmagam riasztott fehér
szabadságban szépen, mint a herezacskó-fejű gyémánt-fallosz
szitakötő, könnyen és tisztán csók-ragadozásra várva.
Szeretlek te Hűség, Bizalom és Jóság, Áldás és Áldozat!
Ha megterítesz s a tányérok az asztalon, mint a virágzó tavirózsák.
Szerettem, ahogy anyád megfürdetted mosolyogva és szorongva.
Orvos vagy, és oly természetesen tiszta és egyszerű, és mégis
oly titokzatos, akár a bonyolultan egyszerű titkos Természet
és oly szemérmesen és szégyentelen tisztaságú, mint a
lepkék összetetten selymes parázskristály szeme, púder-
bevonat nélküli látás-bizalma és szerettem áldott
kis kezeidet, mikor beteg, béna, beszélni nem-tudó
apád húgycsövébe a katéter-csövet könnyedén és gyorsan
bevezetted, ahogy diprofosz-injekciót adsz meztelen
faromba, hogy létezésem ne fájjon annyira, mert öreg
testem oly nehéz és merev, mint egy temetői mohás-zöld
vén kőkereszt, a halottak rozsdás, korhadó öreg őre.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Pedig fáj nagyon minden
elalvásom, alvásom, rettentő álmom és ébredésem, s ahogy
te mondod a hátcsigolyáimból kinőtt karmok, csőrök,
csipeszek, csont-ollók, tüskék, tövisek, tüske bozót-ágak,
csontok, tűk, csontszögek, körmök, csontkalászok, horgok, szűrők,
kampók, kalász-fűrészek, kések, ponty-hátuszonyok szúrnak,
nőnek, horgolódnak, horgolótűként kapaszkodnak húsomba,
ideget szúrva, harapva, döfve és könyörtelenül görcsösödve
annyira gyötrik, égetik és szúrják halandó húsom
testi szégyenét, a költő-test megvénült hajdani
ifjú anyagát, hogy azt hiszem mindjárt meghalok.
Szeretlek mindenestül, minden gyönyörű és gyötrött szent
állapotodban, ahogy megnéztük a koporsóban az új
halottat, akinek fején az arc-oldalak olyan barnák voltak
bomlásig-lezárt szemhéjai alatt, mintha két sóskifli
ragadt volna a rothadásra váró árva, bajusztalan
golyóra a könnyező orrlikak alatt, és megsimogattad a
halott arcát odalent a koporsómély alján lila timsó-
szoborfejként mosolygó hulla-szigort. Szeretem
ahogy felnőtt lányaid szorongva szereted, te mindig-
szorongó gond és szorgalom és áhítat, ahogy fiú-unokád
nevetve nevetni tanítod, ahogy reggel és este gyógyszereimet
kiméred, ahogy vércukrom kis vér-mérleg géppel leméred,
ahogy a vérnyomásmérő gumiszalag bilincsét eres csuklómra
szorítod, vagy csak füled tapasztod szívem fölé a mellkasomra, vagy
kemény ujjhegyeddel nyomod szent akarattal lila-eres csuklómra,
ahogy lábam és kezem körmeit levágod, én meg kiabálok
mint a ruháját bemocskolt gyermek, akit szülei bottal
vernek, nádpálcával az anyja. Szeretem, ahogy verseim
legépeled az interneten, s azok visszanéznek rám, mint
szoptatós újszülött a temetőre, úgy néznek szorongva és
émelyegve, mint a múlt a jövőre. Szeretlek. Szeretem
ahogy a repülőgépen a levegőben egy csuklós karszéken ülve
kezemet szorongatod, szemed lehunyva te Félelem-Asszony,
és nem mersz kinézni a repülő, zúgó géptest ovális ablakán,
hogy lásd az alattunk elúszó Európát, Macedóniát, Indiát,
a hulla-lila hegyeket és a zöld emberiség-tenyészet
gyomor-süllyedés mély csoda-tájait. Szeretem, ahogy
kézenfogva vezetsz az utcán, mint egy vakot, én meg ott
botorkálok kezedet fogva melletted, mint a nélküled
hajléktalanok. Szeretlek, szeretlek. Szent Asszonyi Bőség!
És dicsőség! Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség! Már nem
ragaszt lepkeszárnyakat, szitakötőszárnyakat rám a félelem-szégyen.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.