Film

„Tragikus” vázlatok

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája
Szövényi-Lux Balázs
2012. január 2. hétfő

Tragikusak, abban a kivételesen pozitív értelemben, hogy a Jankovics Marcell által megálmodott képek magukban hordozzák Madách Imre művének igazi tragédiáját és magasztosságát. Csak azt a vázlatosságot, csak azt tudnám feledni…

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Madách Imre százötven éve megjelent műve kortalan és ma is aktuális. Kérdései, kritikus szemlélete és erős mondatai felett nem járt el az idő, sőt talán nyomasztóbban hat ma, mint saját idejében. Ha angolszász földön keletkezett volna, most a nagyvilágon tanítanák és olvasnák, várnák annak adaptációját. Ám mivel a gazdag, de kevesek által értett magyar nyelven íródott, nem jutott el kellő magasságokig, így a belőle készülő adaptációt is csak a magyar műkedvelő közönség várhatta. Várták is sokan joggal, hiszen a neves és tehetséges animációs művész, Jankovics Marcell már huszonhárom évvel ezelőtt nekiállt, hogy új életet leheljen a nagy műbe. Huszonhárom év… egyetlen mű miatt. Itt valami igazán nagynak kellett születnie – gondolhattuk. Itt valami igazán igényes film rajzolódik ki – reméltük. Mert ennyi év egy nagyon tudatos művész hajthatatlanságát és tökélyre törekvését engedi sejteni. Egy igazi „gépet”, amely elegánsan forog.

Jankovics Marcell számos alkalommal bizonyította, hogy remek rendező. Nemzetközi tekintetben is rangos díjakat kapott, értékes és összetett filmeket hozott létre. Ám Az ember tragédiája mintha nem ezt mutatná. Sőt, ahogy indul a film, olyan érzésünk lehet, mintha egy mestermű pazar vázlatát látnánk. Ha ez csupán egy terv, egy alap lett volna, ujjonganánk, hogy milyen remekmű születik majd, melyet egész Európa csodálhat. Ám amit látunk, kissé meglepő. Ilyen formában gondolta, hogy két évtized munkája után közönség elé engedi a filmet? Mert a szemünk előtt zakatoló „gépezet” kidolgozatlan és egyenetlen. A legtöbb színben mozgások helyett egymásra úsztatott helyzetek vannak, melyet a szereplők felvesznek. Szinte olyan, mintha roppant igényesen illusztrálta volna a drámát, nem pedig „újrateremtette” volna azt. Olyan, mintha megmutatná ötleteit, de nem látná egyben, egységes filmként. A színek többsége egyszerűen elkezdődik, majd lezárul, minimális átkötések vannak csak. Elsötétül a kép, aztán megint kinyílik. Fejezetek váltakoznak, melyeket a zenék igyekeznek valahogy összehúzni. Ám hiába eltaláltak és erősek a felhasznált klasszikusok, túl sok van belőlük. „Túl van zenélve” a film, mintha ezzel akartak volna tempót, dinamikát adni neki. Hiányoznak a csöndek, nem kapnak elég levegőt a karakterek. Egyszerűen nincs íve, egységes ritmusa a műnek. Bizonyos jelenetek, főleg a keretszínek csak úgy elsuhannak előttünk, anélkül, hogy igazán éreznénk őket. Pedig oly sok csodát látunk felcsillanni!

Az ötletek, a koncepció, a különböző színek stílusa (mindegyik más és egyedi) egyértelműen zseniális. Minden szín tökéletesen eltalált keretek közt zajlik, remekül néz ki, izgalmas utalásokat tartalmaz. A karakterek kifejezőek, a szimbólumok erősek és gondolkodásra késztetnek. Talán a szexualitást kissé túlzásba vitte Jankovics, olykor indokolatlanul részletez, de mondhatjuk azt is, hogy provokál egy kicsit, ami nem baj. A szinkronszínészek remekül teljesítenek, a beszédhangok érthetővé és erőteljessé teszik a különben is remek szöveget. És ami a legfontosabb: igenis vannak olyan színek, melyek kidolgozottak, és önmagukban tökéletesek. Nagyjából négy szín úgy, ahogy van zseniális, és éppen ezért elszomorító, hogy a filmre mégsem tekinthetünk úgy, mint egységes egész. Ugyanis a játékidő második felében látható részek valóban olyanok, mint amilyennek az egész alkotásnak lennie kellett volna. Igényesek, döbbenetesek, izgalmasak és mindeközben kíméletlenek is. Amikor ezeket az utolsó részeket látjuk, valóban remekművel van dolgunk, mely megráz és elgondolkodtat. Ekkor valóban vibrál Madách szövege és gondolatisága, és tökéletesen egészül ki egy igazi művész látásmódjával és egyéniségével. Az igazság pedig az, hogy már ezekért megérte.

Jankovics Marcellnél talán senki sem tudná hitelesebben rajzokká varázsolni Madách nehéz és filozofikus művét, ezért fájó, hogy ennyi év után egy félkésznek látszó film tárul elénk. Egy olyan mű, mely nem számíthat tömegek rajongására. Felépítése, hossza és vázlatossága alkalmatlanná teszi arra, hogy a csodás grafikákon edződött szemeket a vászonra szegezze, pláne, hogy tetszésüket elnyerje. De hogy érték, azt nem lehet vitatni. És látszik, hogy benne van az alkotója, aki üzen és vall. Ezt nem szabad elfelejteni. Így azt gondolom, hogy mindent összevetve mégis érdemes elmenni, és jegyet váltani rá. Tegyük le voksunkat mellette, mert ha nem is tökéletes, de érdekes élményt tartogat az a majdnem három óra.

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája, színes magyar animációs film, 2011.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.