Zene

„öntörvényű vagyok”

Interjú Harcsa Veronikával zenéről, éneklésről, a Bin-Jipről és a sikere titkáról
Seres Dániel
2012. január 10. kedd

S. D.: December 10-én adtál dupla koncertet a Bárka Színházban. Hogy sikerült? Miben volt más, mint egy átlagos Harcsa Veronika Quartet-koncert?

H. V.: A tavasszal megjelent, versfeldolgozásokat tartalmazó Lámpafény című lemezünk anyagát játszottuk. A versdalok közül néhány a szokásos klub- és fesztiválkoncertjeink repertoárjának is része. A versek súlyossága miatt azonban időről időre teljes verskoncerteket adunk. Ilyen volt a Bárkában 10-én, ráadásul kettő. A májusi, Müpabeli lemezbemutatót ismételtük meg. Vendégünk most is Kulka János volt, aki a dalok közt prózai szövegeket mondott, Lackfi János szerkesztésében. Ezek a szövegek vagy a feldolgozott költőktől voltak, vagy róluk szóltak. Vagy általában a 20. századi költőlétről.

S. D.: Koncertjeiden azt vettem észre, hogy a közönségnek csak egy szűk része táncol, a többség figyel, mintha épp otthon hallgatná a lemezt.

H. V.: Igen, én leginkább így szeretek koncertezni. Persze az más, ha a Bin-Jippel hajnali egykor játszunk a Szigeten, tele van a sátor, és mindenki velünk együtt ugrál. Megvan a maga varázsa, amikor az ember együtt bulizik a közönségével. Amíg énekeltem az Erik Sumo Bandben, nagyon sok ilyenben volt részem. Fantasztikus volt, de a saját zenéimet jobban szeretem úgy előadni, hogy a közönség figyel, mert az másról szól. Van a zenehallgatásnak olyan formája is, amikor az ember csak ül és hagyja, hogy az érzelmeit, gondolatait felszítsa a zene. A quartetemhez inkább ez a fajta zenehallgatás passzol. És itt akusztikus hangszereket használunk. Intimebb. Akár valakinek a nappalijában is előadhatnánk a dalokat, mint ahogy volt is erre példa. A Bin-Jipben más hatásmechanizmus működik. A Bin-Jip elektronikus zene, akkor szól jól, ha hangos. Ez a nagy különbség.

S. D.: Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt a Dürer Kertben Kaltenecker Zsolt és Andrew J (A Bin-Jip billentyűse és DJ-je – S. D.) rendszeresen tartott improvizációs esteket, amikre minden alkalommal más zenészeket hívtak meg maguk mellé. Az a sorozat tekinthető a Bin-Jip előfutának?

H. V.: Pontosan. Nagyon fontos esték voltak, amikor Bálint (Gyémánt Bálint gitáros, a Bin-Jip tagja, a HVQ-ban állandó vendég – S. D.) vagy én voltunk ott vendégek.

S. D.: A Bin-Jipben dzsessz-zenészek elektronikus zenét játszanak. Érdekes fúzió ez, mert a dzsessz szabad műfaj, fontos a rögtönzés. Az elektromos zene pedig alapvetésében különbözik ettől a felfogástól, sokkal kötöttebb. A HVQ-t hallgatva is az volt a benyomásom, hogy meglepő fúziót csinálsz. Dzsesszes a hangszerelés és a játékmód, viszont végül popos dalok szólalnak meg. Ez mennyire tudatos?

H. V.: A fúzió abból fakad, hogy nem vagyok egy tiszta dzsesszrajongó. Csomó más zene is érdekel. Kamaszkoromban Doorst, Pink Floydot és más pszichedelikus zenéket hallgattam. Ma a dzsessz mellett popot, singer-songwriter-felvételeket és sok elektronikus zenét. A Bin-Jip egyébként szerintem nagyon nem dzsessz-zenekar. Négyből hárman dzsessz-zenészek vagyunk, de sokkal inkább kísérleti elektronikának hívnám. Van benne néhány szóló, az tény, mert nem tudunk kibújni a bőrünkből, de sokkal fontosabb a hangzásvilág keresgélése. Meg ott is dalszerű dalok vannak, mint a quartetemben. Az is popzene.

S. D.: Jársz koncertekre? Ki a kedvenc hazai előadód?

H. V.: Járok. Szeretem a kortársaimat hallgatni. Az énekesek közül Dányi Kriszti nagy kedvencem, aki szerintem egy különlegesen intelligens és kifinomult énekes-dalszerző. Kétszer föl is léptünk már közösen, és az újévben is vannak terveink. Továbbá van egy nagyon fiatal srác, Meszerics András, a 2011-es TedXYouth-on tűnt fel. Ő egy az egyben a magyar James Blake. Döbbenet, hogy énekel. A most induló zenészek között vannak egészen kivételes tehetségek. Remélem, sikerül kibontakozniuk, és hallhatunk egy-két nagyon izgalmas zenekart a következő években.

S. D.: És a befutottak közül?

H. V.: Nagy-nagy kedvencem Sidsel Endresen norvég énekesnő, aki például Bugge Wesseltofttal dolgozott együtt. A Bin-Jip zenészekkel olyan közös kedvenceink vannak, mint Thom Yorke 2008-as, Eraser című albuma, ami tiszta elektro. A hazaiak közül nagyon szeretem Palya Beát. Fantasztikus technikája van, és nagyon intenzív személyiség a színpadon. Tanulságos. Sokat lehet tanulni egymástól még egy ilyen kicsi színtéren belül is, mint a hazai zenei piac. Például az Erik Sumo Bandben Kiss Erzsitől rengeteget tanultam.

S. D.: Ez azt feltételezi, hogy fontosnak tartod képezni magad. A dzsesszéneklés mellett érdekelnek más hangképzési módok?

H. V.: Így van. Mostanában sokat kísérletezem a színpadon. 10-én, a Bárkabeli koncerten is voltak vonatcsikorgás-, vonatfékezésszerű hangok, amik előjöttek belőlem. Sokkal többet próbálgatom a magasságaimat, mélységeimet. És nem csak a hangterjedelmet fejlesztem, hanem a hangok kihasználhatóságát is. Tényleg, annyiféle effektet ki lehet préselni az ember torkából! Az előbb említett Sidsel Endresennek például vannak egészen elszállt kísérleti projektjei, ahol csak gurgulázik és ugat. Volt szerencsém élőben látni a Trafóban tavaly márciusban. Ezek engem nagyon érdekelnek. Mivel nem készültem énekesnek, a mai napig dolgozom, hogy a technikai lemaradásomat behozzam. Ez a lemaradás egyrészt jó abból a szempontból, hogy csomó mindent máshogy csinálok, mint ahogy azt a klasszikus énekiskolák tanítják. Emiatt lehet, hogy jobban megjegyezhető a hangom. Másrészt viszont hátrány is, mert az, aki kicsi korától klasszikus módon képzi a hangját, annak csomó minden technikailag nem feladat, de nekem az.

Úgyhogy én ma is járok – két helyre is – énekórákat venni. Az egyik kifejezetten klasszikus énektanár, a másik pedig egy énekes barátnőm, Kazai Ági. Tanárként nagyon tapasztalt. Sok pályatársam jár hozzá órákat venni, vagy csak konzultálni. Sosincs vége a tanulási folyamatnak, még 60 évesen sem.

S. D.: Elég fiatalon befutottál. Másodéves voltál a dzsessz tanszakon, amikor az első lemezed, a Speak low megjelent. Rögtön sikeres lett Japánban, majd az első saját albumoddal, a You don’t know it’s you cíművel itthon Az év hazai dzsesszalbuma Fonogram-díjat nyerted. Folyamatosan játszott a Petőfi Rádió. Szerinted minek tudható be, hogy ilyen hamar fölfedeztek?

H. V.: Nem az a legjobb szó, hogy hamar. Volt egy-két év, amikor nem ismert senki. Házaltam a demócédével, és nagyon romantikus körülmények között, kávézók sarkaiban zenéltünk beszélgető embereknek. Inkább úgy mondanám, hogy hirtelen történt az áttörés. Pár hónap alatt, konkrétan 2007 novembere és 2008 áprilisa között jelent meg Japánban a Speak low, a Too early-t akkoriban kezdte játszani a Petőfi Rádió. Ezek mellett számos kisebb horderejű dolog is összejött rövid időn belül. Kellett az is, hogy készen legyen két lemezünk, és hogy legyenek saját dalaink, ne csak feldolgozások. Megelőzte egy csomó munka, de úgy érzem, a valódi munka azóta tart. Sok mindenki körül alakul ki hype, az nem nehéz dolog. De folyamatosan kell dolgozni azért, hogy ne csak hype, hanem stabil közönségünk legyen, aki egy év múlva is kíváncsi arra, hogy hol tartunk. Meg, tudod, az is fontos, hogy meg tudjuk lepni magunkat a színpadon. És a hallgatót is, hogy ő is új élményeket kapjon. Szóval, azóta, hogy figyelnek ránk, nonstop azon dolgozom – persze túl az önkifejezésen –, hogy megtartsam a figyelmet.

S. D.: Amikor széles körben ismert lettél, kaptál ajánlatokat „sztárgyártóktól”? Megkerestek menedzserek, hogy „kirakat-énekesnőt” csináljanak belőled?

H.V.: Amikor valakit fölkap a média, mindenki az ő sikerét akarja meglovagolni, mert jó egy felfelé ívelő dologba bekapcsolódni. Engem is megkerestek nem épp megbízható szervezők, meg a bulvársajtó is, és bizony ki kellett válogatnom, hogy kik azok az emberek, akikkel szeretnék együtt dolgozni, és kik azok, akik máshogy gondolkodnak… Sokszor nem az előadókkal van gond, hanem egyes emberekkel, akik őket körülveszik, és főként anyagi, nem művészeti szempontok alapján terelik az illetőt. Kényes téma ez, nem is nagyon foglalkozom vele. Teljesen más körökben mozgok. És azt hiszem, túl öntörvényű vagyok, hogy kommerciális popénekesnőt csináljanak belőlem. Dalírásnál ugyan kikérem mások véleményét, de ilyenkor csak artisztikus szempontokat veszünk figyelembe. Az eladásokért ráér később harcolni a menedzsment. A zenét, az előadást ez nem befolyásolhatja.

S. D.: Hogyan neveznéd azt a kört, amiben mozogsz? Alternatív? Underground?

H. V.: Alternatív. A szónak az eredeti jelentésében, és nem úgy, ahogy itthon értjük. Mert nyilván az én zeném nem sokban hasonlít a Kispál és a Borzra. De mindenképpen alternatív, mert más utat, más gondolkodást képvisel, mint a kommersz.

S. D.: Hogyan készülsz fel egy koncertre? Nem a próbafolyamatra gondolok, hanem arra, hogy mivel töltöd a színpadra lépés előtti utolsó negyed-, félórát?

H. V.: Az utolsó negyedóra nagyon fontos. Nem véletlenül nem töltjük akármivel. Kezdés előtt már nem jó földi dolgokkal foglalkozni. Kiürítem a fejem, átgondolom a dalokat, előkészítem magam arra az állapotra, amelybe a színpadon kerülni fogok. Ilyenkor általában a zenészekkel együtt várakozom. Mindenkinek érezhetően nő az adrenalinszintje. Aztán valaki elkezd poénkodni. Hergeljük egymást, röhögünk. Érdekes lenne egyszer lefilmezni ezt a bizonyos utolsó negyedórát. Korábban persze vannak rituálék, mint az, hogy kisminkelem magam, átöltözöm. Ezek formaságok, de az átalakulást segítik. Átalakulok hétköznapi farmeres lányból ruhát hordó nővé, aki megjelenik a színpadon, és az érzelmeiről mesél.

S. D.: Mi motivál a zenélésben? Mit kapsz a zenétől?

H. V.: Csíkszentmihályi Mihály professzor kifejezését használva a flow-t élem meg a színpadon, próbán és otthon, dalírás közben is. Teljesen elmerülök, és teljes lelkesedéssel veszek részt abban, amit éppen csinálnom kell. Önmagam kifejezése az indíttatás. Azért megyek föl a színpadra, hogy átadhassam, amit érzek. Emellett nyilván van egy adag szimpla exhibicionizmus is. A dolog másik oldalát nézve pedig a közönséggel való együttlétet, az emberek figyelmét egészen különleges ajándékként élem meg. Visszakanyarodva ahhoz, amiről az elején beszéltünk: Arra van szükségem, hogy az emberek figyeljenek. Cserébe én valami hatást próbálok kiváltani. Az emberek nyilván azért figyelnek, mert a hatást várják. Azt várják tőlem, hogy valami történjen bennük a hangjaim által. Ez csodálatos kölcsönhatás tud lenni.

S. D.: Szinte transzcendentális.

H. V.: Nyilván nem minden este, de ha jól mennek a dolgok, akkor igen. A sámánok is azért énekeltek előre, hogy mindenki bekapcsolódjon. Amikor valaki ugrált az Erik Sumón, ugyanazt csinálta, mint a sámánnal együtt ugráló törzs. A quartet koncertjén is ez történik, csak civilizáltabb módon. Az ember azt várja, hogy egy egészen más világba lépjen át. Egyik mód se jobb vagy rosszabb a másiknál, én egyszerűen jobban szeretem a csendesebb, „hallgatós elmerülést”.

S. D.: Nyilván egy koncerten nem mindenki partner a közös elmerülésben. Mit csinálsz akkor, ha valaki kizökkent ebből az állapotból? Például kapsz egy beszólást a közönség soraiból.

H. V.: Beszólást, hál’ istennek, nem szoktam kapni!

S.D.: Vagy észreveszed, hogy verekedés készül a második sorban.

H. V.: Na, ilyen volt egyszer! Két ember egymásnak ment az A38-on. Iszonyú nehéz volt kezelni a helyzetet. Nagyon örülök, hogy nem olyan közegekben zenélek, ahol ez gyakori. Egyébként a színpadon kizárólag azt hallgatom, hogy mit csinálnak a többiek, és ahhoz képest én mit csinálok, úgyhogy nem veszem észre, ha valaki köhög, kimegy, vagy ilyesmi történik. De ha valaki a képembe ásít egy irtó nagyot, vagy tüntetőleg nyomkodja a telefonját, az más. Akkor megpróbálom tudatosan kizárni az illetőt, és inkább azokra koncentrálok, akik azt az energiát küldik vissza, ami engem doppingol.

S. D.: Tervezed-e, hogy a közeljövőben családot alapítasz? Van-e valaki, akivel el tudod képzelni a jövődet hosszútávon?

H. V.: Persze, nagyon szeretnék anyuka lenni, de majd csak amikor igazi hiányérzet lesz bennem. Most teljesen kitölti az életemet ez a sok minden, és nagyon élvezem így, ahogy van. Később biztos változom, és biztos változik az életem is, aztán majd lesz valahogy.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.