Irodalom

Az évszázad nem fér bele

Kepes András: Tövispuszta
2011. december 12. hétfő

Az interneten, a mozgólépcsők hirdetésein, a metrókocsikban, plakátokon, egyszóval szinte minden lehetséges fórumon Kepes András családregényét hirdette az Ulpius Kiadó. Az „évszázad regényének” írója mindenhol ott volt. Meg is rökönyödtem ezen a kijelentésen, hiszen az évszázad regényét már többen megírták – jóval Kepes András előtt. Majd közelebb mentem az egyik plakáthoz, és akkor vettem észre az apró betűs részt: a Tövispuszta című könyv családregény a 20. század Magyarországáról.

A bestelleres reklámhadjárat és negatív prekoncepcióim ellenére a kötet már küllemével is meglepett: nagyon szép és igényes kiadvány, kemény kötés, fedőborító – a címlap viszont egyértelműen az amerikai lektűrírók könyveinek megjelenésére hajaz. Igyekeztem objektív szemmel olvasni, megfeledkezni a hirdetések szövegéről, arról, hogy az író ismert és elismert tévés személyiség, riporter, mondhatni celeb. A könyv elolvasása után azt kell mondanom, hogy a várakozások nem igazolódtak be, hiszen összességében nézve a Tövispuszta egy jó regény. Azonban közelebbről megvizsgálva a szöveget, kezdetben csak itt-ott, aztán egyre több helyen vehető észre, hogy íve megtörik, mozaikszerűvé, elnagyolttá válik.

A történet a harmincas évek Magyarországán indul, a helyszín Tövispuszta. Három család, a Veres, a Goldstein és a Szentágostony família éltébe csöppen bele az olvasó, és követheti figyelemmel az események, emberi sorsok és a történelem alakulását egészen a rendszerváltásig. A könyv első harmada kidolgozott, az olvasó könnyen veszi az akadályokat, jól követhetők a családi kapcsolatok. Az emlékek szintjén megidéződnek az első világháború, valamint az azt követő hónapok eseményei: a Tanácsköztársaság, a vörös és a fehér terror időszaka. Majd ezt követően Tövispuszta a huszadik századi magyar történelem színhelyévé válik: a faluban és a falu lakóival minden megtörtént, ami csak megtörténhetett ezekben az években egy magyar emberrel. Kiváló írói fogás, hogy a három család három társadalmi csoportot reprezentál (paraszti, zsidó és nemesi), így még szélesebb spektrumon keresztül ismerhetjük meg az egyes személyes történeteket. Hangsúlyozottan a történeteket, hiszen a szereplők jelleme kevéssé kidolgozott, a szövegben nem találunk se hosszabb, se rövidebb belső monológot, amely az olvasót közelebb engedné az eseményeket megélő emberekhez. Tulajdonképpen nem is az egyes szereplők a szó szoros értelmében vett szereplők, hanem maga Magyarország, a 20. században.

A regény nyelve nem mutat különösebb jellegzetességet, bár a mondatok megformálása teljesen korrekt: se nem kiemelkedően jó, se nem rossz. Némely szó olykor nem passzol az adott történelmi szituációhoz vagy épp a megszólaltatott szereplő társadalmi státusához, egy-egy szövegrészben pedig furcsának mondható hasonlatokat találhatunk. („Néhányan megszorították a kezét, mondtak néhány szomorú, jó szót a családról, de a többség nem tudta, hogy viselkedjen vele, mint mikor az emberek kerülik a mozgássérültek tekintetét.”) Ám akadnak szépen megformált mondatok is. („És a menekülők föllélegezve nézték a kopár földsávot, amely egy évtizede elválasztotta egymástól az egymásra acsarkodó két Európát.”)

Az események dokumentumszerűen kerülnek elénk, olykor kissé szájbarágósan, mindent pontosan megmagyarázva – holott ezekkel különösebb utánaolvasás nélkül is tisztában van az olvasó. Emiatt érdekes kettősség figyelhető meg a könyvben, hiszen a riport- és dokumentumjelleg mellett azért mégiscsak egy fikciós történettel van dolgunk. A regényben, mint már az előbb említettem, minden 20. századi sorsfordító esemény megemlítődik, és az egyes szereplők – társadalmi rangjuk vagy épp származásuk szerint – át is élik ezeket. Így lesz az egykori nyilasból ÁVO-s vezető tiszt, majd az ÁVO-s tisztből forradalmár, a holokausztot átélt zsidó család tagjaiból kivándorló, majd visszatelepülő. Így kerülnek elő – olykor csak említés szintjén – a tiltott, alagsori koncertek, szamizdatok, majd a regény végén az egykori cigánysor nyomorából induló, a budapesti alvilági élet vezetői székébe megérkező férfi története.

Ez a rengeteg esemény, anekdota, dokumentum, riport vagy a fikció áldásos működése révén létrejött történet még egy kétszer ekkora könyvet is szétfeszítene, nemhogy ezt a 350 oldalt. Amellett, hogy jó könyvnek és messze az utóbbi évek legjobb kiadói fogásának tartom a Tövispusztát, azt kell mondanom róla, hogy túl sok: elvesznek az arányok mind a történet, mind a szereplők szintjén. Három család három generációja és az egész huszadik század nem fér bele egy kötetbe. Ennek ellenére Kepes András könyve színvonalában mindenképpen kiemelkedik az elmúlt évek regénydömpingjéből, izgalmas, szórakoztató olvasmány – tényleg kíváncsi vagyok a következő regényére.

Kepes András, Tövispuszta, Ulpius, 2011

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.