Film

A Mester és Párizs

Woody Allen: Éjfélkor Párizsban
Szövényi-Lux Balázs
2011. december 12. hétfő

„A szerelem szenvedés. Hogy elkerüljük a szenvedést, nem szabad szeretnünk. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk” – mondta egykor és mondja ma is a veterán rendező. Bár üzenete változatlan, hosszú idő után újra szerethető, szórakoztató formában közvetíti felénk: az Éjfélkor Párizsban az elmúlt évek – sőt, talán az elmúlt évtized – legsikerültebb Woody Allen-filmje.

Nem tudom, minek van igazából értelme. Nem tudom, hogy valójában miben bízzak, ha egyszer mindennek vége van. Nem tudom, miért a sok csoda, ha elmúlik. Miért a sok szép, kívánatos nő, ha távoliak, másé lesznek. De talán nem is kell tudnom. Talán csak egy pillanatot kell értékelnem. Talán az egyetlen megoldás szeretni valakit. Gil, az Éjfélkor Párizsban főszereplője azt mondja, hogy mikor megcsókolt egy bizonyos nőt, úgy érezte, hogy halhatatlanná vált. Mert különben retteg a haláltól, attól fél legjobban. Illetve nem is Gil, inkább maga a rendező mondja ezt. Woody Allen az első filmjei óta ugyanazokkal a gondokkal küzd, ugyanazok a kérdések foglakoztatják. Az emberiség legmélyebb, legősibb kérdései. Minden alkotásában a maga fanyar, humoros módján próbál választ adni rájuk. Hol pozitív és életigenlő kicsengéssel, hol kiábrándultan, szomorúan. A legújabb alkotása szerencsére az előbbi utat választja, amivel mi, nézők nagyon jól járunk. Rég volt már Woody Allen-film ennyire ötletes és szerethető.

Gil forgatókönyvíró Hollywoodban. Épp nősülés előtt áll, és jövendőbeli feleségével csatlakozik az apósjelölt üzleti útjához, mely Párizsba vezet. Gilnek elege van a forgatókönyvekből, és első regényén dolgozik, illetve küzd vele. Bár szinte készen van, nem érzi igazán jónak. Párizs aztán erős hatást gyakorol rá, egyből beleszeret a város hangulatába. Majd egyik este, mikor nem érzi túl jól magát a közös mulatozáshoz, egyedül sétálgat, és egy régi autó keresztezi útját. Épp éjfélt üt az óra, és Gil beszáll a kocsiba, mely aztán különleges emberekhez és élményekhez vezeti. Olyan személyekkel találkozik, akikről mindig is álmodott, olyan nővel, aki mellett megtapasztalja az igazi szerelmet. Csak aztán ott vannak a nappalok, a steril menyasszony, a szürke üzletemberek. Pedig az élet mennyivel színesebb éjszaka…

A rendező előző filmjei erősen cinikusak, megkeseredettek voltak. Öregszik a mester, és úgy tűnt, egyre kiábrándítóbbnak látja az életet. Az elmúlt tíz évben nem igazán készített vidám és egyben kidolgozott alkotást, az egyetlen kiemelkedő munka a Match Point volt, mely remek, de nyomasztó és hideg. Ennek tökéletes ellenpontja lett legújabb filmje, mely szerencsére inkább kötődik Allen klasszikusaihoz, mint a Vicky Cristina Barcelona-hoz. Van egy szerethető főhős, vannak emlékezetes karakterek. A humor sosem erőszakos vagy öncélúan perverz. Igazából kifejezetten intellektuális, már-már pofátlanul az. Az alkotó az egész történetet úgy épített fel, hogy azok élvezzék igazán, akik jártasak a művészettörténetben, a kultúrában. Akik szeretik Párizst, akinek mond valamit Matisse vagy Dalí neve. Ugyanis egy szórakoztató, kulturális utazásba invitál minket, amelyben könnyen elveszik az, akinek nincs elég háttértudása, és akkor kifejezetten unalmas másfél óra elé néz. Ellenben a műkedvelő, érett közönség számára egy emlékezetes, már-már varázslatos élményt tartogat.

Allen kiválóan választja ki színészeit, ahogy ebben az esetben is. Nem mondhatom, hogy Owen Wilson a legnagyobb sztárok közé tartozik, és erősen kétséges volt főszereplőnek választani, ám nagyon kellemes meglepetést okoz. Egyértelműen ő a rendező alteregója Gil szerepében, mindvégig szerethető és emberi tud maradni, szinte el is felejtjük, hogy ő az a színész, aki bugyuta vígjátékokban szerzett népszerűséget. Szépen bebizonyítja, hogy ha jó szerepet kap, tud jól játszani. Rachel McAdams kifejezetten irritáló és színtelen, de ezzel kiválóan illeszkedik a menyasszony karakteréhez, akinek nemigen jut eszünkbe drukkolni. Ő a tipikus „amerikai nő”, aki mindent nagyon rendezetten és szabályosan szeretne látni maga körül. Tökéletes ellentéte Marion Cotillard – sugárzó és természetes, elbűvölően játszik, nagyon francia, festői jelenség. De a legtöbb mellékszereplő, akiket most direkt titokban tartok, szintén emlékezeteset alakít.

Az Éjfélkor Párizsban talán nem az a film, amit széles közönségnek lehetne ajánlani, mint ahogy a legtöbb Woody Allen-filmet sem. Ám a rendező talán legszebb, legigényesebb alkotása az új évezredből, mely elgondolkoztat, megnevettet, és jókedvre derít. Mert bármilyen furcsa, groteszk is létünk, akadnak pillanatok, amiért érdemes volt és lesz élni; ezt üzeni nekünk a 75 éves Woody Allen – és ő már csak tudja.

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris), rendezte: Woody Allen, színes, feliratos, spanyol–amerikai romantikus vígjáték, 2011.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.