Ha akad egy pisztoly a színpadon, annak el is kell sülnie. De a gitárerősítőt nem azért állítják fel a pódiumon, hogy eldurranjon, így nem nagy öröm, ha már a hangpróbán kiadja a lelkét: még szerencse, hogy Fenyvesi Marciék rögtön hárommal érkeztek a Mika Tivadar Mulatóba. Persze nem a tartalékolás volt a cél, hanem az, hogy a koncert hangfelvételén külön sávra kerüljenek a gitárral előállított hangzatok, hangzások különböző fajtái.

Ugyanis a gitárral nemcsak gitározni lehet, főként az elektromossal. Apró dallamocskák, a húrokból fakadó zajok kerülnek felvételre, hogy aztán egy ügyes berendezés, a looper visszajátssza őket, akár változatlanul, akár lassítva, akár megfordítva, egyszerre többet is. A loopert persze vezérelni kell, pedálok, potméterek várják az értő irányítást, hogy a dallamtöredékek és zajok valamiféle organikus hangképpé álljanak össze. Ez folyamatos törődést, szerkesztői vénát, egész embert kíván. Másmilyen alkotói munka ez, mint a hagyományos muzsikálás. Persze a looper arra is alkalmas, hogy ismétlődő zenei részleteket felvéve és visszajátszva több szólam alkothassa a zenét, mint ahány muzsikus a színpadon játszik, de ez annyira profán felhasználás, annyira idegen a dzsessztől, hogy szinte szóba sem kerül. Csupán egy-két számban, de akkor is inkább dramaturgiai eszközként, fokozásként. (És hogy e loopokat előre, otthon is el lehetne készíteni? Ugyan már!)

Fenyvesi Marci gitározás közben, azzal egyidőben építi fel az említett hang- és zajkörnyezetet, két ember teendőit látja el egyszerre. Mérnöki precizitással mér, adagol, vezérel, miközben ihletett muzsikusként teremti dallamait, formálja meg az előadott darabokat. Többek között emiatt is különleges a produkció: gitárosként egyre inkább elemelkedik, míg a loopokat vezérelve folyamatosan két lábbal a földön jár, megbízható műszakiként adjusztálva azokat. Amíg a szólóban felszabadultan játszik, az egy-két negyednyi szünetben már guggol, hajol, teker, pedálra lép. Két ember egyben. Ha nem látom, nem hiszem, hogy mindezt egyedül viszi véghez.

A zene alapja legtöbbször közepes tempójú, a könnyűzenéhez szokott fülnek sem idegen ritmusú, közérthető váz. A dob és a basszus szépen simul a gitárszólamok alá, nem a minimalizmus jegyében, sokkal inkább gusztusos visszafogottsággal, a díszítések, cifrák gondosan megválogatott elhelyezésével. A kevesebb több, a szakállas igazság valóságát aznap este Oláh Gábor dobos és Takács Donát basszusgitáros is megmutatta. A trió nagyon széles dinamikai tartományt jár be, a néha szinte elnémuló Message in the bottle-tól a Come as you are fináléjának eredetit idéző grunge-hangzásáig. Máskor megesik, hogy ritmusszekció ki is áll, csak a loopok maradnak, ezekre épül fel újra a muzsika. Tanúi lehetünk, ahogy a csend zenévé változik, és ez nem mindennapi élmény.

Az alapanyag nagy része – a saját darabok mellett – a nagyvilág könnyűzenei terméséből származik, Police-, Nirvana-, Radiohead-dal is terítékre kerül. Az eredetiben énekelt szólamot is a gitár vezeti elő, gyakran akkordszólókkal, és valami olyan szépséggel, olyan frazeálással, hogy nincs okunk kételkedni: Fenyvesi Marcira érdemes odafigyelni, nem mindennapi előadó. Ahogy a szinte romantikus szépségből átaváckodik a karcos, indulatos frázisokba és vissza, ahogyan szólóit felépíti, az egyszerre szenvedélyes és átgondolt, emelkedett és megfontolt. Kényes egyensúlyt tart fenn, vékony kötélen táncol, és nem esik le sosem. Ha támpontot keresnénk, ha hasonlítani szeretnénk valamelyik világszerte ismert produkcióhoz, Bill Frisellt lehetne említeni. Az a nagyon amerikai, lebegő, sok visszhanggal, zengetéssel, összecsengő dallamhangokkal operáló gitározás jelenik meg Fenyvesi Marcinál is, de amíg Frisell nem hergeli bele magát a rockgitározás hangulatába, Marci a nagy fokozások vége felé meg-megtorzítja a hangszert, húrnyújtások, egyéb rockos frázisok is előkerülnek. Pontosan ezt hiányoltam Frisellnél, tudva, hogy ez a zenész mentalitásának függvénye, nem kívánságműsor. Hogy Marci ezeknél a már-már eksztázisba hajló részeknél is megőriz annyi nyugodt odafigyelést, ami a looper vezérléséhez kell, az hihetetlen önfegyelemre vall.

Ő maga ezt a triót hangzásbeli kísérletezésnek nevezi. A helyzet az, hogy a kísérlet sikerült.

Egotrip, Mika Tivadar Mulató, 2011. december 7.