Mappa

„a haza virágzására megkívántatók”

Szabó Krisztián
2011. december 27. kedd

Az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága 2011. december 2-án rendezte nyitott szakmai tanácskozását, melynek az Országház Felsőházi terme adott otthont. A kezdeményezés rendhagyónak mondható, hiszen az egész napos konferencián nem kimondottan szakpolitikai kérdések kerültek elő, hanem egyfajta együtt gondolkodásra hívott olyan értelmiségieket, akik a közelmúltban a nemzet és identitás kérdéseivel foglalkoztak határainkon innen és azokon túl. A meghívottak között helyet foglaltak többek között filozófusok, irodalmárok, történészek, politológusok – és mi, a téma iránt érdeklődő magyar állampolgárok is részt vehettünk e valóban nóvumnak számító eszmecserén.

A mindenki számára nyitott tanácskozás fantáziacíméül a „Haza és haladás” összetételt jelölték ki a szervezők. E két kifejezés Kölcsey Ferenc 1835-ben elmondott országgyűlési búcsúbeszédéből származik, mely egyszersmind a magyar reformkor kettős jelszavaként élt a kor felfogásában, így beszédét programadásként is számon tartjuk.

Haza, haladás, maradás. Ezt a három kulcskifejezést említhetnénk, melyek nem csak Kölcseyvel és a reformkor politikai gondolkodásával hozhatók összefüggésbe; programalkotása jelenkori, korszakos problémákat is érinthet. Egyre szilárdabb alapokon nyugszik az a szemlélet, miszerint a haza fogalmáról már nem beszélhetünk úgy, hogy az kizárólagosan a trianoni országhatárokon belül értett földrajzi terület volna. E nemzeti érdekeket képviselő felfogás párbeszédet próbál teremteni a határainkon túl élő magyarokkal, hiszen e nélkül nem valósulhat meg – Kölcsey Ferenc szavaival élve – „épen maradás”, melynek záloga a „korszerinti haladás”. Érdemi vita és párbeszéd nélkül, azt hiszem, mindez nem lenne megvalósítható, s ennek mikro szinten legjobb terepét az Országház Felsőházi terme adta.

L. Simon László, a Kulturális és Sajtóbizottság elnöke, valamint a parlamenti diskurzus moderátora bevezetőjében utalt arra, hogy a haladás egészen másképp értelmeződik a jelen feltételek között, mint évtizedekkel ezelőtt, még inkább Kölcsey Ferenc korához képest. A haladáson valami fékevesztett technikai innovációt értünk ma, 21. századi magyar emberek. A száguldás folyományaként szokások rabjaivá válik a társadalom, s képzelőerőnkből is vesztünk egy jó adagnyit, a nyelv megcsontosodásával pedig akadályok gördülnek egymás megértése elé. A cél az akadályok elmozdítása volna, erre pedig magyar gondolkodók eltérő szempontjai kínáltak lehetőségeket.

Valami nagyobb. Ez volt a címe Lánczi András filozófus előadásának, melyben a politikai filozófiával foglalkozó szakember azt boncolgatta: miképpen tud az ember beilleszkedni, hasznos tagja lenni „valami nagyobbnak”, hívják azt nemzetnek vagy demokráciának.

Bengi László irodalomtörténészként Kosztolányi Dezső novellisztikájához nyúlt, két prózai alkotása révén igyekezett bemutatni azt, hogy az irodalmi művek szereplőinek identitása gyakran nem monolit egységek, azok konfliktusba kerülhetnek saját öntudatukkal vagy a környező világ létezőivel. Az 1911-ben napvilágot látott Lidérc című novella egy fiatalemberről szól, aki éjjeli sétája során furcsa figurákkal találkozik. A fiatal férfi nem érti a különös alakok nyelvét, majd egy furcsa játék kezd kialakulni közte és – mint később kiderül – a krakkói templomépítő munkások között: mintha mindannyian régről ismernék már Kosztolányi hősét, mesélni kezdenek róla az arra járó gyalogosoknak. A történet vége az lesz, hogy a férfi identitása megtörik, a múlt olyan történéseire is emlékezni kezd, amelyek vele meg sem történtek. A másik novella a Szürke glória címet viseli. Ez egy nyelvtanárnőről szól, aki úgy váltogatja „véleményét gazdagságról, szegénységről, házasságról, nevelésről, politikáról, az élet céljáról, aszerint, kivel beszél. Mire hazaér, nem tudja, hogy miről mi a véleménye.” Egyéni látásmódja teljességgel feloldódik a közösségében.

Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész Márai Sándor Föld, föld!… című visszaemlékezésére alapozta előadását, de Illyés Gyula Koszorú című munkáját is megemlítette a magyar nyelv kapcsán, hiszen egy magyar ember csakis magyar nyelven tudja magát tökéletesen kifejezni, gondolatait átadni. Kulcsár Szabó előadásában is kézzelfogható volt az, hogy hangsúlyozni kívánja az egy nemzethez tartozás eszméjét, amihez a Márai-regény egy jelenetét kapcsolta. A történeti idő 1945 decembere, a helyszín Budapest. Egy zsidó rendőr ebben a miliőben keresi fel a budapesti EMKE kávéházat, s szokásához híven békebeli hangulatot mímel a második világháború utáni magyar fővárosban. Hirtelen odaint a cigánynak, mire az a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…” kezdetű irredenta nótát kezdi húzni. Magyarország az ő számára is haza volt, melyhez a magyar nyelv kapcsolta.

Vagy valami, vagy megy valahová, vagyis Erdély nincs is igazán, de igény az lenne rá. Ezzel a helyi mondással jellemezte Erdélyt Demeter Szilárd romániai magyar író, aki rendkívül önkritikus – ám annál aktuálisabb és hangsúlyosabb – előadásában kifejtette, hogy erdélyi magyarként szinte lehetetlen baloldalinak lenni, de a jobboldaliság sem problémamentes. Saját identitását röviden így összegezte: „szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország”.

„Azt hiszem, hogy magyar embert decemberben szavazni hagyni nem szabad… Mindegy. Gratulálok, Gergő! Ami ezentúl jön, szerencsére már nem szavazatokon múlik.” – összegezte valaki Baricz Gergő X-Faktorbeli teljesítményét a Facebookon. A versenyzőnek végleg el kellett hagynia a csillogó-villogó LED-falakból felépített világot, mely láthatóan sokakból kihozta a nemzeti sorskérdések feszegetését is. Arról most ne essék szó, hogy a Székelyföldről Magyarországra stoppoló, eleinte sete-suta „legkisebbik királyfi” hogyan vált tiszta szívű „rock and roll császárrá” – bár ez is érdekes topik lehetne. Ennél érdekesebb viszont a következő képlet: tehetségkutató műsor + erdélyi versenyző + szavazás = politika. Kétségtelen volt az, hogy a gyergyói versenyző származása megosztja majd a nézőket. Székely elvakultság, román senki, oláh, ezekkel szemben pedig ott van egyfajta Tamási-féle Ábel, az erdélyi szellem megtestesítője, aki még pomádéval is nagyon szerethető. És itt vagyunk mi, anyaországi magyarok, akik vele együtt „elárultuk” nemzettársainkat, hiszen ez decemberben már-már szokásos ceremónia. Kérdés: kötelező-e eljutni ideáig? Vajon hol van az összetartás? Persze, itt mindkét oldal felelősségre vonható. Kissé skizofrén a helyzet, ahogyan Demeter Szilárd szétszóratott terminusai is. Szülőföld, otthon, haza. Mindhárom fogalom különböző földrajzi területhez kapcsolható. Erdélyről való gondolkodásunk is szétszóratott.

Írásomat Kölcsey Ferenc gondolataival zárom, őszintén remélve azt, hogy a jövőbeli kultúrpolitikai kezdeményezések nem válnak hiábavalókká. „Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak, törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazott útakon, győzedelmet szerezni; igyekezhetünk azokat rokonérzelmű kebelekbe általplántálni: – mert ha jók azok, s a haza virágzására megkívántatók, bizony rokon keblek nélkül szűkölködni nem fognak.”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.