Tüköridő

Az idő mérésének filozófiai problémájáról elsőként Szent Ágoston beszélt. Úgy vélte, hogy az ember lelkével méri az időt: „Hogyan csökken vagy fogyatkozik a még nem létező jövő, vagy miként gyarapszik a már nem létező múlt, ha nincs lelkünkben hármas működés, hogy ezt végrehajtsa? Várakozik, figyel és emlékezik a lélek. […] Ki tagadná, hogy a jövő még nincsen? A lélekben mégis ott van immár a jövőre való várakozás. És ki tagadná, hogy a múlt többé nincsen, a lélekben azonban még ott van a múlt emléke is, és hogy a jelen időnek kiterjedése nincsen, mert tovaröppen egyetlen pillanatban? Tudom, az időt mérem. Nem a jövőt mérem, mert kiterjedése nincsen. Nem a múltat mérem, hiszen már tovaillant. Mit mérek tehát? A múló, de még el nem múlt időt?”

Az idő-paradoxon máig feloldatlan, még akkor is, ha Augustinus nyomán elfogadjuk azt, hogy az emberi szellem képes az idő meghosszabbítására, az emlékezetben élő múlttól egészen a várható jövőig tartó kiterjedéseinek átlátására. Anzenbacker szerint az idő véges és végtelen voltára irányuló kérdés filozófiailag éppúgy tisztázatlan, mint a tér végességére, illetve végtelenségére vonatkozó felvetés.

Egyes tudósok szerint az idő kb. tizenötmilliárd évvel ezelőtt kezdődött, és valamikor a jövőben valószínűleg véget is ér. Egy másfajta időben azonban a világegyetem határtalan. Nem teremtődött, és nem pusztul el. Egyszerűen csak létezik. A világ végtelenül egymásba skatulyázott dobozokként való szemlélete Kínában hivatalos dogma volt az 1980-as években.

A magyar hiedelemvilágban a tükör szimbólum, alapjelentése: átjárás a másik világba. Ezért van különös jelentősége a halottkultusz szokásaiban és hiedelmeiben. Közismert, általánosan elterjedt szokás, hogy a halottas házban található összes tükröt letakarják. Tükörbe nézni annyi, mint részesévé válni az árnyak, a holtak világának. Ezt a halálképzetet és a másvilágjelleget erősíti az is, hogy a tükör fordítva mutatja a világot, ami megfelel annak az ősi hiedelemképzetnek, miszerint a Másik Világ a Mi Világunk fordítottja. Az idő- és lélekvonatkozások miatt a tükör vagy egyéb üvegtárgy eltörése szerencsétlenséget, halált jelent. A régi kínai néphit alapján az asszony lelke lakozik a tükörben, de több más népi hiedelem is úgy tartja, hogy az ember lelke a tükörben van, és onnan száll ki halálakor. A „lelkem tükre” metaforában Krusper Judit szerint az én megpróbálja visszatükrözni a világot, de a visszatükrözésbe önmagát is becsempészi, így a visszamutató képben már önmaga is helyet kap, és az válik a „világ képévé”, amit ő immár újra visszatükrözhet. Az „én benned” és „te bennem” kölcsönös.

A kút egyfelől tükröző vízfelület, másfelől lyuk a földben. Emiatt szimbolikája közel áll a (víz)tükör jelképiségéhez, ugyanakkor a tó jelképeknek is rokona. A kút jelképének egyik alapjelentése: átjárás a másik világba. A két világ határát képező víztükör mellé került fűzfa maga is annak mágikus emblémájává vált. Az archaikus imákban olykor feltűnik a vízparton álló kozmikus világfa/életfa képe. A vízparton található fához a magyar folklórban kozmogóniai, totemisztikus és sámánisztikus képzetek kapcsolódnak.

Krusper Juditnál az „eltört tükör”, az „ezer darabra tört tükör” a megsemmisülés, a ködös káosz, a biztonság elvesztése. Megsérül benne a világ, és a világban szétesik az én is. A tükör szilánkokra hullik, melyek tükröznek ugyan, de átláthatatlanul sok perspektívából. Elvész az egyetlen nézőpont, a látómező kitágul, a megfigyelőpontok megsokszorozódnak. Így jutunk a „végtelen tükrözés” toposzához. Ez teszi relatívvá, állandóan változóvá, hullámszerűvé a világot.

A párhuzamos világok, mint a hullámok
utol nem érik egymást, nem ömlenek egymásba.
Nincs múlt, jövő, mert mindegyik világ
magával sodorja a hullám az idő egy részét.
Az előző pillanat nem örökre eltűnt idő,
hanem örök jelen, melyben világok sorakoznak.

(A párhuzamos világok)

A koromfekete csónakban megborzongott.
A szemközti tükörfalon egyenletesen csillogó pont,
a saját arca, lassan elmaradt mögötte.
És egyszerre ott volt, pontosan ott, ahová kívánkozott:
az összetört tükör darabjai között,
a párhuzamos idők
szédítő és növekvő hálózatában

(A koromfekete csónakban)

Stephen Hawking azt mondta egy interjújában: munkássága mindössze azt bizonyítja, hogy a világegyetem keletkezésének módját nem kell Isten szeszélyének tulajdonítanunk. Viszont továbbra is fennáll az a kérdés, hogy miért veszi magának a világegyetem azt a fáradságot, hogy fennálljon. Ha tetszik, úgy is értelmezhetjük, hogy erre a kérdésre Isten adja meg a választ. Hawking meg van győződve arról, hogy a világegyetem a valós időben az ősrobbanással kezdődött. Létezik azonban az időnek a való időre merőleges irányban egy másik fajtája is, a képzetes vagy imaginárius idő, melyben a világegyetemnek nincsen kezdete vagy vége. Ez azt jelentené, hogy az univerzum kezdetének a módját a fizika törvényei határozzák meg. Nem kell azt mondanunk, hogy Isten választotta ki, hogyan működjön a világegyetem, mégpedig valamilyen önkényes módon, amelyet mi nem érthetünk meg. Az elmélet nem állítja azt sem, hogy Isten létezik, sem azt, hogy nem – mindössze annyit állít, hogy Isten nem önkényes.

Az istenek ideje vinnyogó halhatatlanság.
Az emberek ideje közönyös, süket alagút.
A prométheuszi idő az éjszakánként befalt gyönyör,
alagútban vinnyogó, szétrepedt máj.

(Az éjszaka visszanövő mája)