Archívum

Nyári napnak alkonyúlatánál

2011. november

Aludjál hát, szép természetes halál!
Nyugodj végelgyengülésben!
Vihar előtti csend. Hallgat madár,
Szél se rezg, de beleborzong a határ,

Itt lesz véglegeltűnésem.
Körös-körül halált hozó fű terem.
Egy gondolat bánt engemet:
Ne ily halált adj, istenem!

Hiába futok, a halállal mindenki szembe megy.
Éltem majd’ 27 évet. Most itt az alkalom.
A férfikor nyarából visszanézek: eddig tart a nyom.
Magyar költő akarhat-e többet?

Nem menekülök. Utánam csörtet,
A halál ül a vadkanon.
A halál képében egy dzsidás.
Félek. Levelenként reszket a kukoricás,

Zörög. Idáig hizlalta,
Most nézzük egymást, én és isten disznaja.
Üres a tekintete.
Buga pereg, kihull a tengeri szeme.

A határ csöndes, újra csöndes.
Hazaföldben testem porladó rög lesz.
Itt essem el én.
Nem tudhatom, közös sírban kiket temetnek belém.

Ki erre jársz, azt hiszed, vándor,
Örök álmot aluszik?
Itt nem nyugszik Petőfi Sándor!
Férgekkel meg nem alkuszik!

Búgyet zsity, mondja a muszka és leszúr.
Potomság. Nem halálos seb, csak plezúr.
Így végzed hát te is. Még látom az eget, hamuszin.
Fölötte délibáb remeg, Tündérország, Barguzin.

Fehéregyháza–Héjjasfalva, 1849. július 31.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.