Archívum

Győri László: A szó árnyéka

2011. november

Kalligram Kiadó, 2010

Az öregedő ember életének legnagyobb kalandja maga az öregség és a kényszerű létösszefoglalás. Minden megkezdett nap titkot rejt magában, minden elindulás új talány, minden megérkezés siker. Az öregedő ember élete telve van izgalommal. Telve van vesződséges jelen idővel, de leginkább olyan ködbe vesző múlttal, ami különös illatú, alig észrevehetően átrendezett valóságú szinesztéziát alkot a mával. Együvé kerül hirtelen a két összeegyeztethetetlen fogalom: a test térdfájós toporgása és a léleknek öregedéstől független, a kötelező létértelmezés kötelmeitől felszabadult, csapongó szárnyalása. Újjászületik az alkotó szellem, de valami minőségileg egészen mássá, szelídebbé, talán megértőbbé, az összhangzatot hallóbbá, mint bármikor az előzőekben. Ami a termékeny múltból megfoghatóan megmarad ebben a tompított fényű, békélésre hajlamos jelenben, leginkább a testi-lelki fájdalom képében jelentkezik, a régi lelki sebek örökös sajgásában, az álmok álomba kövült állapotában és minden életbeli esemény átminősülésében. Mert ami a még rendelkezésre álló jelenre maradt, az csupa fontoskodás, aprócska tennivaló, hétköznapivá avanzsált kisszerűség; egyetlen fej káposzta megvásárlásának mosolyogtató nehézségei (A nyersanyag sóvárgása), a mosogatás (A működés gyönyöre), a mosott ruha teregetésének apró örömei (A fregoli alatt), egy cipő sarokvasának ügyeskedő felszegelése (A sarokvas) stb. Ezekből a témákból szabadon szárnyaló, ugyanakkor játékosan didaktikus, önmagán is kacagó felhangú, leheletfinoman távolságtartó kisrealista verseket lehet írni.

A hangulatos kisrealizmus egyébként sem idegen elem Győri László lírájától és költői alkatától. A Kilencek költőcsoportjából talán az ő költészete az egyetlen, ami követendő példaként bevallottan a legtöbbet ötvözte magába Illyés Gyula lírájából, s nem tagadható, hogy a létapróságok bölcselkedő megverselése – az Illyés által mindig is követett klasszikus mérce kívánalmai szerint „költőibbé” emelt szinten – nem állt távol a nagy mestertől. A mester és tanítványa közti – és a lényegeshez éppen elegendő – különbség csupán annyi, hogy Illyés majdnem minden, földről felemelhető élménydarabot komolyan gondolt, a nagy, lírai világegész tanulságos részének tekintett, az öreg Illyés életkorába – gondolok itt elsősorban a Fekete-fehér című kötet létrejöttének idejére – lépett Győri pedig arra figyel, ami a rövidre szabott emberi világban esendő és botladoztatóan kicsi. Kivétel ebben a kötet talán leginkább illyéses verse, a Lehűlt a levegő. Illyés egy – a mához képest kevésbé modern – magasrendűnek tekintett költői étosz szemszögéből látott, Győri – mint nemzedéke megannyi képviselője – lent ül a porban, és onnan finoman, elegánsan megmosolyogja ezt a magasrendűnek szánt étoszt és következményeit. Az esendőség olyan csapdáira figyel elsősorban, amiknek az ember minduntalan nekiütközik. Ennek a nekiütközésnek jókora, nosztalgiával is megterhelt keserűség is a hozadéka, hogy nem születhetett meg semmiféle olyan korszellem, ami megközelíthetné a régen vágyott ideákat, hogy nem úgy következtek be az események, mint azt az állítólagosan nagy eszmehordozó időszakok idejében vagy a költői indulás ifjonti sikerkorszakában elképzelték: „Szenny van a szóban, szenny van a járdán, / szívben. / Ó, szabadság, hol az ábránd / innen?” (A látvány) Hogy a világban működő realitás szárazon kegyetlen. Mit tagadjuk, a hatvanas évek eleji idők kötelezően jövőbe tekintő optimizmusának maradéka törik ebben a néhány sorban össze…

Az óvó-dédelgető kisvalóság hátterében ugyanakkor pedig óráról órára feltartóztathatatlanul növekszik a halványuló létfényben „a szó árnyéka”: „Ahogy a részem, úgy élek egészen, / tetőtől talpig nyugodtan. / Ír, aki írhat, nem sért a papírlap, / de a szó árnyéka bosszant.” (Éveim enyve) Lehetetlen nem tudomásul venni, nem foglalkozni a legbensőbb, egyre szorongatóbb látvánnyal. Evvel a felismerési gesztussal a köznapi dolgok kicsinységének maradék ironikus derűje olyan valamivel kényszerül egy csatamezőre, amivel aligha vállalhat közös valóságot. A kicsinység és a végesség-nagyság közötti éles kontraszt azonban mégis felold minden olyan lehetségesen tragikus életérzést, ami a „szó árnyéka” szerkezetből előbukkanhat. „Bosszant” – fokozza le önironikussá és köznapivá a lét-halálérzést Győri, s korántsem a már-már süket rímbe hajló asszonánc kedvéért kerül ide ez a szó, hanem a megfoghatóságért, az elmúlás tragikumával egyedül megküzdeni képes, egyetlen, szellemi tulajdonba vehető lehetőségért.

A jelentéktelenül kisszerű jelenéssé lefokozott halálközeli tudattal azonban még ebben az önironikus, természetes pátoszától megfosztott létállapotban is keserves a birkózás. Hiszen a harmonikusnak vágyott létezést fenyegető árnnyal bevont láthatatlan, „idegen” ellenfél még köznapivá, bosszantóvá redukáltságában is megragadhatatlan. Azon a harctéren kellene legyűrni, ahol az ember a legkevésbé sem számíthat győzelemre. Ahol az individuum csak szükséges kellék, szinte komikus mellékszereplő. Ki kellene cselezni valahogyan, ami persze ebben a létállapotban szintén nem megy. Éppen ez, az ember létkellék mivoltára figyelmet sem áldozó, a szó árnyékának védelme alatt lopakodó mélyárnyék az egyetlen idegen-jelenlévő ebben a porban ülő irónia-önirónia ellenére megtartott-megőrzött ideavilágban: „Csak ő ne kéne ehhez az egészhez, / csak ne kellene a szükséges tartozék. / Az idegen a nem lévőt csapázza, / az őnélkülit, amely már mit sem érez.” (Az idegen) Az idézet a kötet legtalányosabb, legfilozofikusabb, leginkább összetetten felépített verséből való. A finom definíció, miszerint az individuum mint a halál „szükséges tartozéka” jelentkezik: végül is ontológiai nonszensz.

Kisrealizmus ide, kisrealizmus oda, Győri László lelke hajdanvoltan életvidám, játékos alkatú, öregedésének könnyeztető tragédiája is a létében esetlenre rajzolt, alakját bicegősre formáló clowné lehetne más esetben. Talán ebből az adottságból eredeztethető az egyértelműen tragikus létélménytől való eltávolítási módszere is. Győri a „szóárnyékkal” szemben megkerülős cselt alkalmaz, a dráma nélküli dráma eszközeit vonultatja fel. Ami esemény a versben megtörténik, még csak nem is a költői én világához tartozik, hanem kissé eltávolodik annak szemléletétől, de csupán annyira, hogy éppen belógathassa lábát egy másik, általa csak sejtett dimenzióba. Köze van ennek a pontosan-bizonytalanul kifeszített világnak inkább valami szerepjátszó-képzelődő gyermekihez, egy, a költői énen kívüli, önmaga énjét is fegyelmezetten figyelő „harmadik” költői alanyhoz, ahhoz az ablakpárkányon kifeszülő-egyensúlyozó, többszörös áttéten keresztül érvényesülő, egyszerre – ügyetlen filozófiai megközelítésben – „nem önmaga” és „más” figurához és valóságához, aki például Győri novellisztikájában is rendre feltűnik és érvényesül: „Mintha siklanánk, mintha korcsolyáznánk / a sivatag nagy, befagyott tavon, / fölül mi húzunk új meg új barázdát, / úgy illeszt össze bennünket a nyom. / Alul fekete árnyékunk cikázik, / talán amely valóban mi vagyunk: / a foghatatlan, fény költötte másik / igaz énünk, a jég tükrébe fúlt. / Vagy a láthatatlan harmadik valódibb? / A nagy tükörből majd csak kitudódik.” (Tükörkép)

Kívül vagyok azokon a történéseken, amik velem történnek, de azon a valóságoson is kívül vagyok, aki bennem éppenséggel kívül van. Eltartom magamtól létezésem tárgyát, hogy ne fájjon annyira, mondja a cigarettája füstjét és füstté váló önmagát is a pokolmélyi lichthófba kifújó, a létezés formációin elmerengő majdnem harmadik személyű alany (A lichthof). Ennél bentebbről-kívülebbről költőnek már aligha lehet látnia, ennél nagyobb eltávolodásban már nem lehet részt vállalnia, mert akkor már végzetesen kilép a költészet, a líra tartományából.

Reménytelenül tisztátalan korban élünk, mondja ki a végső szentenciát Győri László a szép és könyörtelen, balladaszerűen felépített énekű Kutasó-versben: „A karó tavaszra lerogyik, a föld hantja csupa szík, / egyetlen éjszaka kell csak, s ami volt, hajnalra mind-mind elaszik. / Hiába van a gáz, a csatorna hiába viszi a szennyvizet, / tisztátalan, ami a házakban, ami bennük örökre megreked.” És félő, hogy igaza van, hiszen a közös emlékezet homályába vesző „aranykort” kivéve az emberiség mindig is csak tisztátalan világokat volt képes felépíteni önmagának.

Meglehet, hogy ennek a keserédesre festett, megfejtetlen-megfejthetetlen világképnek szembesítő dallamkíséretéül születtek meg a kötet komor hangú parafrázis-versei, a Radnóti-parafrázis (Az Istenhegyi úton), a Szabó Lőrincre hangolt párversek (Rettenet, A régi szó), Arany János Ének a pesti ligetről című költeményének párhuzam-ráhangolása (Rendetlen liget), valamint Poe holló-versének parafrázisa (A holló). Nyilvánvaló költői értékükön kívül nem mások ezek, mint másféle világ-szembeállítások és világazonosítások. A négy közül a legszebb a két utóbbi darab, sőt A holló talán a kötet legkitűnőbb verse, az öreg barátság megrázó apoteózisa. Kevesen írtak ilyen megrázót a barátságról. Ennél tisztábbat, egyszerűbbet sem sokan. A vers közbenső, áttűnő emlékképekkel súlyosbított eseményrajz, nagyjából ugyanazzal a linearitással felépítve, terjedelmében, versszakai számában nem követve, ám szerkezetében a klasszikus hármas egységet ugyanúgy megtartva, mint a Poe költeménye. A fájós lábú, öregedő költő meglátogatja fájós lábú, öregedő barátját és nemzedékbeli társát – nevén a versben nem, de itt a közös barátság okán említve –, Kiss Benedeket. A látogatás ideje szinte villanásnyi – hosszú, nehézkesen öreges, már-már lemondó előkészület a találkozáshoz, rövid borozás, rövid beszélgetés, rövid, talán végső búcsú egy korszaktól, egy nemzedéktől: „Kilenc hollóból két holló, kárt se mondó, vén madár. / Ideje lesz menni már.”

Ranghoz illő zárlat egy ranghoz illő verseskönyvhöz.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.