Zene

Budapest, Várnegyed

Juhász Gábor és Gyémánt Bálint a Nyitott Műhelyben
Bornemissza Ádám
2011. november 21. hétfő

A napokban Juhász Gábor és Gyémánt Bálint adott közös koncertet a Nyitott Műhelyben. A koncert másnapján a két dzsesszgitárművész lemezfelvételbe kezd, s mire e sorokat olvassuk, talán már meg is születik Budapest című albumuk hanganyaga. E rögzítés előtti főpróba jó alkalmat adott arra, hogy az együtt eddig ritkán koncertező párost, az egykori tanárt és diákot végre közös zeneteremtés közben hallgassuk meg, és mindennek a város egyik legmeghittebb zenei pódiuma adott otthont.

Két elektromos gitárral duóban koncertet adni nem könnyű feladat. Folyamatosan változatos hangszerelést kell produkálni, hogy az idő haladtával ne váljon egyhangúvá a játék. Ebben valamennyit segítenek a különböző effektek, hangmódosítók, a looper (ez az eszköz a játék közben felvett ütemeket ismételve visszajátssza), de leginkább a muzsikus zenei fantáziája, szerkesztőképessége, arányérzéke, és persze pillanatnyi hangulata az, amin az egész áll vagy bukik. Főként, ha a dalok egy része teljesen szabad improvizáció, pusztán egy kiinduló hangnem és egy témakör, esetünkben valamelyik budapesti városrész gondolatindító megemlítése az alapanyag. Hihetetlenül izgalmas kísérlet ez, de épp annyira kockázatos is. Ha csak egy zenész improvizál ennyire minimális kötöttségek között, a megalkotott zenei rendszernek ő maga a gazdája, építője, felelőse. De így duóban két ember szellemi tevékenységének kell tökéletesen eggyé válnia, és ehhez nem használnak szavakat, pusztán a hangokkal, ritmusokkal kommunikálnak. Próbáljuk ki kettesével, hogy úgy főzzük együtt az ebédet, hogy nem beszéljük meg, mi is legyen a fogás, és egyszerre fűszerezzünk! Nem fogunk elhízni.

Ami mindenképpen érdekes, hogy mindkét gitáros mennyire elkalandozott az itthon leginkább mainstreamnek megélt és oktatott bebop-nyelvezettől, ami csak a rögtönzött szólókban bújt elő olykor-olykor, a sűrűbb ritmikájú szakaszokban. A dalok leginkább közepes tempóban hangzottak el (ez már eleve nem bebop-barát), a szabad improvizációk is ezt a nyugodtabb sebességet részesítették előnyben. A legtöbb darab csendesen, kiegyensúlyozottan kezdődött, majd a szép, kimért dinamikai emelkedéseket hatásos visszaejtések zárták le. A dallamalkotásban a bebop cifra, hadarásszerű futamrengetege helyett az emberi beszéd, vers, ének leképezésének szándéka jut érvényre, a dallam sorokra tagolódik, levegőt vesz, szinte már csak a dalszöveg megírása van hátra, hogy valóban énekké váljon. Ez mindkét muzsikusra igaz, talán Juhász Gábornál kissé erősebben érvényesül. Gyémánt Bálint cserébe a dinamikai, ritmikai, dallambeli feszültségkeltésben mutatott nagyobb hajlandóságot, mind kíséretben, mind szólójátékban, bár ezeknek a feszültebb pillanatoknak kifejtése aznap este elmaradt. A két gitáros leginkább a szépség minél teljesebb ábrázolására törekedett, és nem teremtettek kontrasztot ennek ellenpontozására semmiféle nagyobb mértékű feszültség közbeékelésével. Hogy ez tudatos koncepció vagy a mentalitásukból fakadó, a pillanatok élménye által is ezen irányba terelt jelenség, az végül is mindegy. A szépségábrázolásban kimagaslót alkottak, néha egészen a giccs határáig merészkedve, de soha sem lépve át e határt. Ez a szépség nem jelent feltétlenül vidámságot, sőt inkább valamiféle szomorkás, melankolikus, leginkább keserédes hangulat jellemezte a legtöbb darabot. A „sírva vígad” állapot jóval visszafogottabb érzése, mosoly és apró könnycsepp. Ez az intenzíven lefestett szépség mint valamiféle örömhír töltötte be az estét.

A koncert végén néhány sztenderd is elhangzott, így össze is vethettük az All the tings you are vagy a There will never be another you bebop-nyelvezetét a saját szerzemények és rögtönzések világával. A két dalcsokor között talán leginkább a My funny Valentine vert hidat, és talán e darabban jelent meg leginkább az általam olykor hiányolt karcosabb zenei modor, amely hangulatában ellensúlyozhatná, időbeli szakaszokra oszthatná a folyamatos szépségábrázolást. Leginkább a koncert közepe táján elhangzó Budapest, Cseh Tamás dalának átértelmezése közben éreztem ennek hiányát – talán az eredeti felvétel szövege miatt. Amelyik dalban felmerül a kérdés, hogy „pálinkát mérnek-e már”, ott elférne néhány direkt fals hang. Ezt valószínűleg az előadók is megérezték, e darab kivezető részében meg is jelentek az általam várt feszültségek.

A két művész pazar játéka, a sallangmentes, érthető és követhető dallamalkotás, a kíséretekben mutatott sokszínűség (hüvelykujjas basszusjáték, looperes megoldások), a rögtönzött szerkezeti építkezés izgalmas változatossága, arányainak jól eltalált megválasztása sokáig emlékezetes marad. Kíváncsian várjuk a lemezt, vajon hogyan éled mindez újjá a stúdióban.

Juhász Gábor – Gyémánt Bálint duó, Nyitott Műhely, Budapest, 2011. november 17.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.