Archívum

Mikor tesszük föl az utolsó kérdést?

Bertók László: Pénteken vasárnap
Thimár Attila
2011. október

Nem tarthatjuk egyedinek azt az élethelyzetet, amelyet a kötet fülszövegében maga a szerző fest le: „egyre gyakrabban éreztem úgy: »Mintha már pénteken vasárnap. / Sőt szerdán az lenne. Bizony«”. Az időskori életállapot változásai között a megszokott hétköznapi ritmus átalakul, a munkára és pihenésre fordított idő aránya megváltozik. Noha nem szoktuk közvetlenül referenciális hálóba akasztani a versek szövegében megjelenő élményeket, Bertók László új kötete, éppen az említett fülszöveg miatt, mégis kínálja magát egy ilyen értelmezésre is.

Időskori versek? Nem pusztán azok, hiszen ha csak azt látnánk bennük, hogy a test egyre nehezebb működésén borong, duzzog valaki, ez nem lenne túl érdekes. A hetvenöt darab tizenkét soros versben a kizökkent idő tapasztalata, a világ furcsa alakulásának értelmezése kap hangot, s ezek már olyan élmények és olyan reflexiók, amelyekhez nem elég nyugdíjasnak, de szükséges költőnek is lenni. Ráadásul olyan költőnek, aki könnyen a maga akaratához hajlítja a nyelvet, és erős szándékkal fogalmazza sorokba mondandóját. Sőt, Bertók nemcsak tudatos, de elegáns is. A hiányos szerkezetű mondatokból nem görcsös erőfeszítéssel, hanem könnyednek tűnő eleganciával építi a szikár szabályosságú 3×4 soros verseket. A sorszám kötött, a sorok rímelése változó, a rímképletek különböző versformai s ezzel műfaji hagyományokat idéznek meg. Ahol az első strófa ölelkező rímű, ott szonettet érzékel a fül, ám csonka formában, hiszen a tizennégy sor helyett csak tizenkettőből áll a vers. A háromszor négysoros forma statikus képet mutat, mégis, a hagyomány erős áthallása miatt úgy érezhetem, hiányzik a tizenharmadik, tizenegyedik sor. Más versben a páros rímű sorok verses epikai hagyományunkra emlékeztetnek, mert itt is egy-egy rövid történet, eseménysor a vers magja.

Az ars poeticának tartható Ez a (mi ez?) se-nem-szonett című vers is éppen a forma és műfaj meghatározó erőit veszi számba ebben a sajátosan bertóki háromszor négyes formában: „Ez a (mi ez?) se-nem-szonett / tizenkét sornyi szó (tucatka?) / ritmuson, rímen futó deszka, / két semmi között a szünet.” Az évszázados szabályok biztonságából eredő formai kényszer egyfelől, az újító csonka szerkezet másfelől egymásnak feszülnek, és jól jelzik a megszólaló én ingatag, átmeneti állapotát.

A „volt” biztonsága és a „lesz” bizonytalansága közötti törékeny lét. A kérdés lecsupaszítva így tehető fel: abból, ami volt, következik-e az, ami lesz? Az elmúlás, a halál milyen formában következménye az egyén eddigi sorsának? „Nem, arról semmi előzetes, / csak beszól néha hol az, hol ez, / hozza a hírt a szív, a gerinc / iszkol a test, bár esélye sincs.” (Nem, arról semmi előzetes)

Kegyetlen szembenézés ez, s csak az irónia, illetve a felbukkanó játékosság tudja tompítani az élet utolsó szakaszában járó ember kérdéseit. Bátor gesztus, hogy kívülről tudja szemlélni magát a megszólaló, hogy nem a kétségbeesés hangján szólal meg, vagy nem pátosszal öblögeti le az egyéni szomorúságot.

Ahogy a hiány fontos szervezőelem a strófák szintjén, ugyanígy jellemzője a mondatszerkesztésnek is. Sokszor állítmány, néhol jelző vagy határozó marad el a versmondatokból, s mindez arra készteti az olvasót, hogy kiegészítse, „befejezze” a költeményt. Az alapvonalakat rajzolja fel Bertók, s nagyon is indokoltan számít az olvasó kiegészítéseire, aktív közreműködésére. De nem a ma szokásos posztmodern ideológia alapján, amely szerint az olvasót, a befogadót is a mű aktív részesévé kell tenni, hanem azért, mert a mondandó súlya – az emberi élet befejezésének nehézsége – legalább két személy vállát kívánja meg.

Az egyéni, személyre kiszabott benyomásokon túl (ilyen például a napszakversek hagyományát felidéző, mívesen megrajzolt elégia, a Reggel még olyan hosszú a nap) a nagyobb közösségről szóló gondolatok is helyet kapnak a versek között. Néhol a közvetlen társadalmi tapasztalatok, máshol az egész emberiséget érintő események (mint például az amerikai tornyok leomlása) szélesítik a horizontot, s ezért nem válik személyes léptékűvé a kötet. A „Mindenütt magadban, halálmély / égő toronyban utazol” (Pénteken vasárnap) metafora az egész emberiség alapvető tapasztalatát fogja egybe a napjainkban egyre inkább apokaliptikussá váló történésekkel kapcsolatosan. A térbeli kiterjedés át- és átrajzolódó határain túl az időbeli viszonyok is képlékenyekké válnak, amint a kötet címadó, már idézett versének első versszaka megrajzolja. Az ünnep és hétköznap alapvető különbségei tűnnek el, az idő egymás utáni eseményeinek rendje esik szét. A világ eltorzult képének megrajzolása ez, ahogy a Vannak nagyobb állatok, ezek itt vagy az Aztán az elszánt totyogás című versek is. Az egyéni élet alakulása és a világ lassú pusztulása pontosan egymás mellé illeszkedik, s ezért lesznek súlyosak e versek.

Bertók költészetének régóta ismertetőjegye a filozofikus megformálás igénye. A költő fontosnak tartja az apró részletek mögött meglátni az összefüggéseket, azt a nagy rendező-, talán magyarázóelvet, amely a kis mozaikdarabkákat éppen a saját helyükre illeszti. Életünk kicsiny mozzanatai éppen olyan hangsúlyosak ezért, mint a nagy ünnepélyességgel megrendezett évfordulók. Átkelni az úttesten, meghallani a madarak énekét kint, az őszi kertben, utazni fűtetlen vicinálissal – mind olyan életélmény, amely alapot adhat arra, hogy átgondoljuk helyzetünket a világban, sőt, olyan élmények ezek, amelyek idővel fontos emlékekké válnak. S ekkor tehetők fel a filozófia összegző kérdései: miért is történhettek éppen így a dolgok, mi a szerepünk itt a világon?

A Pénteken vasárnap versei kevés képpel dolgoznak, nagyon sok versben egy kép áll a középpontban (ez a szerkesztés erősen emlékeztet a haiku struktúrájára), s ennek a képnek gondolati megforgatása, körbejárása lesz az út, amelyet a vers bejár. A mag egy látvány vagy egy eseménysor képe, amelyet körülvesznek a gondolkodó ember kérdései. Minthogy a terjedelem bővebb, mint a tizenhét szótagos versforma esetében, a gondolati rész terjedelmesebbé válik, a gondolatok szárai messzebbre indáznak.

A verseket három ciklusba rendezte el a szerző, s első olvasáskor a ciklusok között jelentős megszólalásbeli, hangulati különbséget éreztem. Azért különösen érdekes ez, mert a cikluskialakításban nem a tematikus válogatásnak, netán hangnembeli összeillesztésnek volt szerepe. A háromszor huszonöt vers kronologikus rendben következik egymás után, az első ciklus – a versek alá írt keltezés alapján – 2002 szeptemberétől 2007 augusztusáig tart, a második 2007 októberétől 2008 novemberéig, a harmadik 2008 novemberétől 2009 szeptemberéig. Olyan, mintha egy háromtételes szonátát követnénk végig. Az első egység (Dróttal, spárgával raffiával) a bevezetés: az idő múlásának, az öregedésnek körüljárása. Leginkább itt találunk olyan verseket, amelyek a szép pillanatokat is megragadják: „Ha utána csak az üresség, / mire föl az égen a festék? / Ha nem tudni, hogy van-e vége / számít-e az, hogy jössz-e, mégy-e?” (Ha utána csak a festék) A második ciklus, Az arcodra, ha nem vigyázol az idő elfogyó percei fölötti szomorúság ciklusa. Itt több az önmegszólítás, a visszaemlékezés gesztusa: „a gondolatban, mozdulatban / mikor a kő befelé csobban, / a hullámba vesző mosolyban, / a pillanatban ott maradtam” (A lélegzetvételnyi csöndben). A harmadik ciklus, az Ahogy önmagát körbeássa a személyiség elszigetelődésének, magára maradásának története. A térbeli vonatkozások megformálásai közül kiemelkedik a testen belül–testen kívül állapot szemlélése, metaforákba öntése. „Ennyi lenne csak? Hogy holnaptól és / megszűnik a primitív lüktetés, / a jaj, az én, a zsarnoki nyafi, / s elkezded magadat megváltani?” („Kötelesség jól érezni magam”) A háromszor huszonöt vers kiegyensúlyozott szerkezetet mutat, tartalmilag azonban a változás, az elmúlás kérlelhetetlen mozgásának iránya jellemzi a kötet ívét.

Az olvasás során végig motoszkált bennem, hogy vajon a forma adta lehetőségnek szép kijátszása nem kényszeríti-e a verseket arra, hogy egyforma léptekkel vonuljanak be a kötetbe, s így némiképp monotonul masírozzanak egymás után. A szabályos strófák és a szabálytalan, kihagyásos mondatszerkezetek egy idő után egyhangúvá válnak, s noha a versek megszólalója sokféle nézőpontot felvesz, előbb vagy utóbb kiszámíthatóvá válik a vers ingájának járása. Kétségtelen persze, hogy a kötet éppen az erős formai kontroll miatt lesz egységes, s ezt a szerkezetet nehezen lehetett volna megtörni másféle versek szinkópájával, de egy válogatott kötet esetén majd érdemes lenne színesíteni a versek sorozatát. Mondom ezt még akkor is, ha megszokhattuk a korábbi Bertók-kötetekben a formai egységességet, akár a háromkákra, akár a korábbi, átszabott szonettekre gondolunk.

Nem felejthető kötet a Pénteken vasárnap. Vidámabbak nem leszünk tőle, de példát mutat a felülemelkedésre, arra az ironikus önfegyelemre, amellyel korunk és egyéni sorsunk nehézségeit át tudjuk vészelni. (Magvető, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.