Irodalom

Az egyformaság tragédiája

Történetek Akárkimaszkban
2011. október 11. kedd

Sorstalandráma, Ámoralitás, Teológiai-politikai revü, Theátromi Bohóskodás: négy különböző, s egyszerre sajátosan új drámai műfajmegjelölés Borbély Szilárd Szemünk előtt vonulnak el című kötetében. Megidéződnek az antik sorstragédiák, a haláltáncok, misztérium és a brechti dramaturgia – a kötet kompozícióját és tematikáját figyelve rendkívül tudatos a műfajválasztás és az egyes műfajok közötti fúzió is. Szereplők helyett allegorikus alakok, kidolgozott drámai alapszituáció nélküli jelenetsorozatok, parafrazeált bibliai történetek, filozófiai tételek, a múlt, a jelen és a jövő kíméletlen időtlenségbe és időnkívüliségbe való egymásbajátszatása jellemzi ezeket a szövegeket. A címlapon Pieter Brugel Vak vezet világtalant című képe, ami egyszerre mutat előre és ad a szövegek elolvasása után új értelmet a címlapnak.

A kötetben szereplő első dráma, Az Olaszliszkai, a Sorstalandráma műfaji megjelölést kapta. A cím már eleve kijelöli a dráma eseményeit és színterét: a középpontban az időben létező és emlékező Olaszliszka áll. A műfaj megidézi az antik sorstragédiák világát, azonban korántsem azt kapjuk ebben a drámában, amire számítanánk. Mivel nincsenek konkrét szereplők, „csak” Áldozat és Középső Lány, Bíró és Vádlott, Rabbi és Idegen, a szöveg azt sugallja, hogy az elbeszélt történet – melynek jegyzőkönyvéből néhol szó szerinti idézetek is felfedezhetők – túlmutat a 2007-ben történt eseményeken. A történet idejének megjelölése Húsvét és a Pészách időszaka, beléptetve és tudatosan odaállítva ezzel a zsidó –keresztény hagyományt a dráma mögé. A falu az emlékezés színtere évtizedek óta a holokauszt eseményei miatt, majd a tragikus bűncselekményt követően erre a kollektív emlékezetre egy újabb réteg rakódott rá, amivel szembe kell(ene) néznie a falubelieknek, ahogy a Kar szövegének egy részlete is mutatja: „Tudjátok, hogy az emlékezet: / kötelesség. Elbeszélni gyermekeiteknek / újra és újra, hogy az őseitek / kik voltak, mit rejtett a sorsuk, / minek örültek, jellemük hibáit is, / mert a múlt bekopog.” Az emlékezés szinte minden mondatban jelen van, különös feszültség forrása ez, hiszen a szöveg maga jelen idejű: az idővel való kettős játék adja a dráma különlegességét, a dialógusok jelene mindig egy múltbéli eseményt idéz fel, ezzel folytonos, újra meg újra visszatérő körkörösséget kölcsönöz a történetnek. Ebben a drámában az elmúlt évtizedek, különösen az elmúlt húsz év jelenik meg – megbújik vagy kíméletlenül előjön egy-egy szó szerint idézett sorban, legyen az politikai beszéd vagy bírósági jegyzőkönyv. Megkérdőjeleződik a jog mint intézmény érvényessége és létjogosultsága is: miben mutathat tekintélyt, mennyiben adhat elégtételt – létezhet-e a földi igazság, vagy ha nem, érvényesülhet-e az örök isteni igazság?

A második dráma, az Akárki akárki műfaja Ámoralitás. A szó jelentése: az adott társadalom erkölcsi (morális) normáit semmibe vevő, azoknak ellentmondó viselkedés. A darab nyolc interlúdiuma ezeket a morális kihágásokat mutatja be, allegorikus alakokkal, Akárkimaszkok mögé bújva, folyamatosan szerepet cserélve. A dráma az erkölcsi normák elleni cselekedet mellett a tulajdonképpen már nem is létező individuum létjogosultságát teszi meg központi kérdésnek: a társadalom alakítja a személyt, vagy a személy a társadalmat? A moralitás hiánya szüli meg az arc (és lélek) nélkül rohangáló, Akárkimaszkot viselő alakok sokaságát? Hová tart az Ideges nő, a Gyanús férfi, a Munkába induló, a Hajléktalan, mi a szerepe a minden jelenetben jelenlévő, de már csak a maga materialitásában létező Holttestnek? Brecht színházának világát idézik meg ezek az alakok, azt a világot, ahol az emberek puszta díszletek, sőt, csupán áruk, melyet pénzre lehet váltani, lehetőleg minél gátlástalanabb módszerek segítségével. A Prológus indítómondata az oly sokat idézett és örökérvényű kérdés Hamlettől: „Lenni vagy nem lenni?” – groteszk és már-már abszurd kérdés ez, hiszen a dráma minden része mögött a halál áll, mint végső lehetőség, sőt mint piaci érték, így a létezés lehetőségére még csak rákérdezni is felesleges. A dráma befejező Haláltáncának utolsó, intő strófája a néző (és olvasó) felé, mielőtt távozik a színházból, vagy végleg leteszi a könyvet: „A mobiltelefont ne kapcsold még be, / igaz ugyan: a játéknak már vége. / De vidd magaddal tanulság gyanánt: / hogy néha csendben majszolj el egy banánt.”

A címadó, Szemünk előtt vonulnak el című dráma a kötetben a harmadik helyet foglalja el.  A dráma színhelye ismeretlen, Terra incognita, mely felett egy ismeretlen Herceg uralkodik, egy vezető, aki mindenkiről egyformán gondoskodik, aki mindenkit egyformán szeret és alattvalóinak folyamatos jólétet biztosít. A Herceg alakjában egyszerre idéződik meg az orwelli utópia Nagy Testvére, valamint Beckett abszurd világának soha meg nem érkező Godot-ja. A darab allegorikus alakjai színre viszik a filozófia örök kérdéseit: kérdéseket a sokról és az egyről, a végtelen felfoghatóságáról, a titokról, a barátságról, a nemlétező ábrázolhatóságáról. Mindenki a csodálatos epifániára készül, amikor a Herceg kilép a misztikus homályból, ami őt körülveszi – eközben házassági előkészületek, gyilkosságok történnek, s egy bennszülött asszony tűnik fel ikonszerű ruhában. A dráma műfaja Teológiai-politikai revü: a szövegben folyamatos és feszült ellentétben állnak a földi (emberi) és az isteni érvek. Majd kiderül, hogy akinek második műveleti szintű jogosultsága van, az valójában tisztában van azzal, hogy a Herceg tulajdonképpen nem létezik. A dráma rávilágít arra a már évezredes tényre, hogy az emberekkel mindent el lehet hitetni anélkül, hogy ez különösebb problémát okozna. Ha pedig a vezetőségben váltani kell, mindig akad egy bűnbak, aki a soha meg nem történt palotaforradalmat szította: a lázadó elbukik, majd jön az új vezér, majd az új lázadó, és így megy ez az idők végeztéig.

A kötet utolsó és kétségkívül leginkább könnyen olvasható darabja – hiszen elsősorban középiskolásoknak készült – az Istenasszony Debreczen. A 18–19. század fordulójának nagy irodalmi alakjait megidéző Theátromi Bohóskodás élvezetes olvasmány, talán a négy dráma közül ezt lehetne legkönnyebben – az országban élő színházi trendeknek és nézői igényeknek megfelelően – színpadra állítani. A szöveg tipográfiájából is érzékelhető a kor, Borbély az akkor érvényben lévő helyesírási szabályok szerint írta meg. A főbb szerepekben az emlékező Kazinczy, aki tulajdonképpen a dráma narrátora – a mindentudó elbeszélő, aki visszaemlékezik a raccsoló Csokonaira, irodalmi vitáikra s a költők szerelmi csatározásaira. De a darab tényleges főszereplője nem egy konkrét alak, hanem maga a város, Debrecen, mindaz, amit akkor és azóta is jelent a magyar irodalom történetében: Árkádiát, a nagyon is földi várost, ahol nehéz volt bárkit is arról meggyőzni, hogy a költészetnek van és lesz létjogosultsága.

Borbély Szilárd drámái régi műfajok sajátos fúziójában szólaltatják meg a mindennapok aktualitásait. Minden apró mozzanat, ami ezeket a szövegeket szervezi, összességében vizsgálva nagyon széles perspektívát kap. Referenciaként felfogható helyszínek és személyek nélkül keresi a választ egyszerre az örök és az aktuális, napi kérdésekre. Ugyanakkor az is kérdés, melyik színház lesz elég bátor ahhoz, hogy színpadra állítsa az olaszliszkai emlékek, az Akárkimaszkot hordó lények, a hatalom és bábjainak, vagy épp irodalmunk nagy alakjainak történetét.

Borbély Szilárd: Szemünk előtt vonulnak el, Palatinus, 2011.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.