Archívum

A kortárs avantgárd értése és nem értése a művek tükrében

L. Simon László: nem lokalizálható
2011. október

Az 1980-as évek hazai avantgárd irodalmának nyitánya, a ver/s/ziók új fejezetet nyit a magyar irodalomtörténetben: az expresszív szabad versek, fotómontázsok, képversek innovatív gyűjteménye egy „irodalmi rendszerváltó folyamat” (G. Komoróczy) elindítója, ami után hamarosan napvilágot lát a Médium-Art (1990) is. 1995-ben pedig megjelenik a harmadik avantgárd irodalmi antológia, a vizUállásjelentés, amely lettrista, konkrét és plakátköltészeti alkotásaival az irodalom marginális területéről az alternatív irodalomnak már a belső régiókba történő befogadását jelzi. Ennek az új kötetnek a szerkesztője L. Simon László, akinek – G. Komoróczy Emőke szerint is – „fontos szerepe van az avantgárd hazai térnyerésében, szervezésében és elfogadtatásában”. S ugyanebben az évben, a keszthelyi Magyar Műhely-találkozó keretében az ifjú szerkesztő-szervező Kovács Zsolttal együtt megrendezi a 2. nemzetközi vizuális költészeti tárlatot.

L. Simon László irodalmi debütálását önálló kötetek követik, a művészetet, az irodalmat szolgáló további tevékenységei pedig vezetői rátermettségéről, magas szintű szakértelméről tanúskodnak. (A Fiatal Írók Szövetségének alapító elnöke, 2004-től 2010-ig a Magyar Írószövetség titkára, 1998-ban és 1999-ben a kulturális miniszter irodalmi tanácsadó testületének tagja, folyóiratok – Magyar Műhely, Kortárs, Kommentár, Szépirodalmi Figyelő – munkatársa, a Magyar Műhely Galéria kurátora, jelenleg az országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke.) Verses-, esszé- és tanulmánykötetei, vizuális költészeti alkotásai ugyancsak maradandó művészi értékek hordozói, új műfajok és műfajvariánsok megteremtői. Már az 1996-ban megjelent első kötete is ([visszavonhatatlanul…]) a szabadvers-formával és a vizuális költészeti jegyeivel a Füst Milán-, Kassák Lajos-irányvonalat jelzi, s a József Attila-, Csáth Géza- és Kosztolányi-allúzióval a szövegek egymással való érintkezésének poétikai technikáját prezentálja. Az Egy paradigma lehetséges részlete (1996) pedig nemcsak a magyar irodalom első valódi lettrista alkotása, de a nemzetközi lettrista irodalomban is egyedülálló mű.

„Minden művészet (Duchamp után) konceptuális természetű, mert a művészet csak konceptuálisan (fogalmilag) létezik” – mondja 1969-ben Joseph Kosuth, a concept art egyik megteremtője és teoretikusa. Az eredetileg képzőművészeti meghatározottságú és a művészet analitikai-elméleti vizsgálatával foglalkozó jelenség hamarosan átlépi határait, s az irodalomban is megjelenik. A magyar konceptuális művészet meghatározó alakjai (Erdély Miklós, Tandori Dezső, Tóth Gábor, Szombathy Bálint) mellett L. Simon László cím nélküli, valójában a kötetmegjelölésre az ISBN 963 7596 26 7 (1997) engedélyezési számot felhasználó miniatűr művészkönyve a koncepció elsődlegességének jele: a dematerializáció megnyilvánulása. Lettrista és konkrét műveket közöl a met AMorf ózis is: a 2000-ben megjelent kötetben a képi mező mozgástérré transzformálódik. A Secretum sigillum (2003) című titkos pecsétek könyve ugyancsak innovatív erejű: a költő nyelvi meghatározottság nélküli, anyagszerű geometrikus kompozíciókat mutat be a szemlélőnek.

Folytathatnám még L. Simon László könyveinek sorát a tradicionális és modern szemléletet összekötő Hidak a Dunán (2005) című esszé- és tanulmánykötetével, amelyben a híd szerepét betöltő alkotói attitűddel találkozhatunk, az irodalmi nyilvánosság kettészakítottságának megszüntetésére törekvő missziós tevékenységgel, vagy megemlíthetném a legutóbbi versesköteteit is, a Japán hajtást (2008), a Háromlábú lovat etető lányt (2009), a magyarországi kultúrpolitika alakulását elemző két művét (Versenyhátrány. A [kultúr]politika fogságában [2007], Római szekér. Kulturális politika – politikai kultúra, [2010]), s az idei ünnepi könyvhétre megjelenő Személyes történelem című esszékötetét. Most azonban a nem lokalizálható című kötetre irányítom a figyelmet, amely gazdag olvasati variációval ajándékozza meg a szépirodalomra fogékony olvasót. A Magyar Műhely 2008/2. számában részletesen írtam erről a Részletek a teljességből, L. Simon László művészete a (visszavonhatatlanul…) című kötettől a Japán hajtásig címmel. A Marcus Aurelius-i tanács („Vagy taníts, vagy tűrd hát őket”) fontosságának szellemében röviden vázolom a kötet kortárs lírát meghatározó értékét.

A verseskötet tizenhárom egymásba fűződő alkotását mottók fogják közre. A mottók mellett a nyitó vers címe (nem lokalizálható) visszatér a kötetzáró versben. A harmadik egységet pedig maguk a versek alkotják: a tizenhárom költemény mindegyike hármas tagolású. Azaz minden vers a cím egysoros kiegészítésével kezdődik, majd kurzívval a lírai én visszaemlékezéseit, képzeletbeli szerepeinek felidézéseit olvashatjuk, s a harmadik rész (immár antikva betűkkel) a jelen állapotot rögzíti. Így olvashatjuk folyamatosan a verseket, vagy a hármas tagolást (az egysorost, a kurzívot és az antikvát) egymástól elválasztva, illetve a részeket egymásba fűzve is. A verscímek egymásutánja – akárcsak a kezdő verssorok – önálló költeményt alkotnak. A versekben a szubjektum szétszóródik, a számtalan, sokszor egymásnak ellentmondó szerephelyzetben individuumként már-már megszűnik, s Hassan megfogalmazásához válik hasonlóvá: „az Én […] egy üres hely, ahol a sok én egyesül és válik szét újra”.

A kötetben a versbeli alany és az állítások közötti kapcsolat nem affirmatív jellegű. Nem egyszerű hozzárendelés, hanem egyfajta elidegenítő gesztus, egy külső, felületi attitűd, leváló viszonyulás. S mindez az irónia távolságtartó alakzatával írható le leginkább. Ez az ironikus narráció pedig a kontextus egyes állításainak az érvényességét teszi kérdésessé. Viszont ez az elidegenítő gesztus, ironikus távolságtartás egyrészt kortörténeti kritika, másrészt védekezés is: csak így lehet elviselni az időnkénti dantei pokoljárást, a különböző színhelyeken átélt, a madáchi tragédia kiábrándultságához hasonló életérzést. A nem lokalizálható ugyanis az emberiség, benne a magyar sors közelmúltjának, a keresett egyetemes igazságnak a mikrotörténete, egy korszak hiteles látlelete, egyfajta törekvés az élet értelmének felfejtésére. S mindez parodisztikus megközelítéssel, hiszen az önmaga cellafogságában vergődő ember a születéstől a halálig számos „szerepben” keresi azt, ami nem lokalizálható (ugyanis a szívbe van írva), s képtelen kilépni önmagából (vagy csak hosszú út után sikerül neki), s belátni a kötetet záró Szent Lukács-i igazságot.

Karl Rahner a Szellem a világban című művében az ember kettős mivoltára utal, miszerint sorsa a világhoz köti, s azon túl el is kötelezi. Az ember nem úgy van a világban, mint környezetének egy darabja, hanem viszonyul a világhoz, gondolkodása, cselekvése által kiemeli magát belőle, s szembeállítja azt önmagával, tárgyává teszi. S az, amit először megismer, amivel először találkozik, az nem egy „szellemtelen”, nyers magánvalóságban megjelenő világ, hanem a szellem fénye által eredendően megvilágított realitás, amelyben az ember önmagára ismer. A közvetlen tárgyként adott létező végességét a lét végtelensége fedi fel, amelyre szellemi transzcendenciánk által eleve irányulunk. S a szellem vágyakozása a végtelen lét után a világba való kilépést jelenti. „Az Isten és a világ, az idő és az örökkévalóság között lebegő ember rendeltetése és sorsa ez a határvonal”, ami nem lokalizálható. L. Simon László kötetében ez a végtelen lét utáni vágyakozás számtalanszor megfogalmazódik, s a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes konstitúciójának megállapítását, a „Csak sajnálkozhatunk, hogy éppen a keresztények között is lábra kapott néha bizonyos lelkület, amely […] sokakkal elhitette, hogy a hit és tudomány szemben állnak egymással” gondolatát a költő továbbfűzi a váratlanul kiderült című költeményben: „a hit és a tudomány elválaszthatatlan / ezt véstem egy kőtáblába”.

A hallgatásom okát című versben ironikussá is teszi a történelem megannyi „kóros elváltozását”, az anyagiságába, önnön tudásába zárt elmét, amely úgy véli, mivel állandó anyagi valósággal van dolga, ezért pontosan tudja, mi az anyag. S hogy mi a szellem? Azt csak esetleg utólagosan, nagy nehézségek árán lehet felfedezni. A lírai alany tudja, hogy mindez épp fordítva van: csak a szellemiből kiindulva határozhatjuk meg metafizikailag, hogy mit jelent az anyagi. A nyughatatlan lírai alany, bár még nem találta meg léte alapját, értelmét, mégsem vonja kétségbe a szívébe zárt igazságot, amit keres. Hitetlenül is tud hinni: „a vallásban kerestem megnyugvást / imádkoztam / minden pátosz nélkül kerestem a szót / azt az egyetlen szót / és istent / aki van / létezik” (határozott mozdulatokkal).

Az út viszont, amelyen elindul a kereső szubjektum, gyakran téves. Az én határtalan, képzeletbeli kiterjesztése, a cselekvések színtereinek, a tárgyi világnak egymásra montírozása, az emberi útlehetőségek egyetlen cselekvő énbe való sűrítése még érzékletesebbé válik a groteszk – s ettől radikális – útmódosító, öncsonkító képpel, amellyel korrigálja az elvétett útirányt: „majd levágtam a lábam / és sávot váltottam / isten keresése / alkotói válságot okozott / nem írtam / nem festettem” (hallgatásom okát).

Az emberiség vonásainak, a számtalan lényegtelen s ezért meddő próbálkozásoknak felvillantásába beírja a rendszerváltás előtti magyar sorsot is, a besúgás, a lehallgatás, a megfélemlítés és a kényszer korszakát: „izgatásért újra börtönbe zártak / ahol verseket fordítottam” (hallgatásom okát); „mindent töröltem / családom védelme érdekében / álnevet vettem fel” (határozott mozdulatokkal); „mindenütt poloskát gyanítottam” (felelősségem teljes tudatában). Megjelennek a belső viszályoknak, a nemzet önmagát felfaló víziójának (a „polgárháborúnak”) a tragikus képei is (feltűnően elindult), az elutasítás ironikus beszédmódjával pedig megidézi az okkultizmust, a jelen eltévelyedéseit, a tudományos-technológiai fejlődés problémáit, a bioetika, orvosi etika, az uniformizálás, a klónozás kérdéseit (határozott mozdulatokkal).

A porba hullások és csalódások után („már / nem lokalizálható / semmi sem”; „rá kellett döbbennem / a kozmikus világrend hiányára / és az emberiség hitét megrengető / evolúcióelméletem hibáira // ezért újra elutaztam” – felelősségem teljes tudatában), az önmagukba visszatérő elindulások, a sokszor egy helyben toporgások és az újrakezdések keserű emlékeivel („elporladt csontjaimat magammal vittem / sebeimet bekötöztem / és új életet kezdtem” – határozott mozdulatokkal) végre megtalálja a keresett utat („hosszú és nehéz volt ez az út / de tévelygéseim után újra megtaláltam / a helyes irányt” – feltűnően elindult), s célba ér: „és észrevétlenül megérkeztem” (felelősségem teljes tudatában).

*

A kortárs művek megértése, elemzése nem egyszerű, mint ahogy a minket körülvevő világ is nagyon összetett és bonyolult összefüggésrendszereket foglal magába. Ezzel együtt, ha nem ismerjük a napjainkban születő műveket, akkor sokkal nehezebben érthetjük meg saját korunkat is.

Viszont vannak olyan befogadók is, akik szándékosan nem kívánják megérteni, dekódolni a művészi alkotásokban rejlő jelentéseket, sőt torzított értelmezéseiket az internet adta „demokratizmus” segítségével igyekeznek minél több emberhez eljuttatni. Ilyen kör-e-mail keringett az utóbbi időben a nem lokalizálható című kötettel kapcsolatban is. E levélben a névtelen szerző meglehetősen dilettáns és szándékosan rosszindulatú módon olvasta a művet. A kör-e-mail anonim írója nem tud különbséget tenni a lírai én versszövege és az alkotó között sem. A kiemelt versidézetei is igazolják, hogy tévesen összemossa a kettőt, illetve egyáltalán nem tud a lírai én létezéséről. Ehhez hasonlóan a kötettel való felületes érintkezést mutatja az is, hogy a nyelvi elemeket a szövegkörnyezetből tudatosan (sajnos rosszindulatúan) szakította ki. A névtelen szerző a „szöveg-szemelgetést” a 43 oldalas kötetből a 26. oldalig végezte. Tehát még végig sem „olvasta” a művet! S a kiemelt részeket az ő szemszögéből elemezve, a negatív léthelyzetébe, szemléletébe belehelyezkedve sem értem, hogy egyeseket miért emelt ki, másokat – sokkal pregnánsabbakat – miért felejtett benne. A versidézeteket kísérő mondatait a világhálón viszont hozzájuk illesztette. A szándék tehát nyilvánvaló. Mindez megmutatja, hogy rossz irányban is fel lehet használni a modern technika adta lehetőségeket.

A középiskolákban Az információs társadalom hatása napjaink nyelvhasználatára és a nyelvi érintkezésre című témakörnél részletesen tárgyaljuk a „minden médiumok médiumának” (Friedrich Kittler), a számítógép kommunikációs lehetőségeinek (e-mail, internetes fórumok, chat, társalgó-csevegő programok) előnyeit és hátrányait. A hosszú listán sehol nem szerepel a probléma morális megközelítése, a személy méltóságának veszélyeztetése. A nyelvi kérdések kapcsán tehát elengedhetetlennek tartom a jövő nemzedékének az ilyen jellegű felvilágosítását, a számítógépes kultúrát tárgyalva az erkölcsi felelősségre vonatkozó figyelemfelhívást. Az igazság eltorzítása vagy tudatos felfüggesztése, áthágása, egy embertárs tiszteletének, megbecsülésének megsértése ugyanis az egyik legsúlyosabb vétek. A hazugság és a gyalázkodás kárt okoz: az igazságot és a szeretetet egyaránt megsértjük vele.

A rossz a jó hiánya. A jó viszont léttöbblet, minőség, érték. Az erkölcsi tett (az emberi méltóságot nem tisztelő névtelen levél), a gonosz szándék és a körülmény (mindenki számára hozzáférhető kör-e-mail) az erkölcsi érték hiányát jelzi, az erkölcsi normák szabályainak súlyos megsértését. A „körbeszórt” írás hangvétele ugyanis nem hozzáértő, szakszerű kritika, hanem műalkotást, politikust, politikai pártot gyalázó szöveg. „Anonim” – nevezzük így a cikk ismeretlen íróját – módszere pedig az volt, hogy a nem lokalizálható kötetből a naturalista jegyeket és a szexualitásra vonatkozó elemeket a szerves szövegkörnyezetből kiragadta, így ellenkező előjellel ellátva a visszájára fordította, s a versszöveg valós mondanivalójának, művészi üzenetének ellenkezőjét tényként közölte. A Papp Tiborról szóló doktori (PhD) értekezésemben is utaltam arra, hogy ez még egy jó szándékú, professzionális műelemzési megközelítésnél is veszélyes tévútra viheti az elemzőt. Papp Tibor szerelmi költészetének jellegzetes jegyeit, az „erósz forradalmának” (Bohár András) motívumait, az életművet átható szenzuális rajzolatot ugyanis az elemzések gyakran a hétköznapi erotika fogalmával minősítik, elkülönítve a költészettől.

André Comte-Spoville, a fiatal francia filozófusnemzedék jeles tagja szerint a rossz nem a tudatlanságban, hanem az akaratban rejlik. Nem az értelemben vagy a szellemben, hanem a szívben. Nem az ostobaságban, hanem a gyűlöletben. A rossz nem tévedés, hanem önzés, gonoszság, kegyetlenség.

A kör-e-mail anonim írójához olvasás közben sajnos nem jutottak el az egyetemes üzenetek. Értelmét és szíve szeretetét bezárja a gyűlölet. Gonoszságával sajnos árt a művészetnek, embertársának, nemzetének. Kant szerint a gonosz a szíve miatt tesz rosszat. S hozzátehetnénk: ezt a rosszakaratot még az irgalom sem szüntetheti meg. Reméljük, hogy az ilyen rosszindulatú esetek nem veszik el az irodalomszerető emberek kedvét az olvasástól. (Orpheusz Kiadó – Magyar Műhely Kiadó, 2003)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.