Irodalom

Nem csak bohóckodás

Kovács András Ferenc: Bohócöröklét
2011. szeptember 25. vasárnap

„A bús bohóc s a víg bohóc talán csak egy” írja Kovács András Ferenc a kötet címadó versében, melyet Fellininek ajánl. És ez az érzet hatja át az egész könyvet, mely épp csak annyira egységes, amennyire ebből a gondolatból következik. Egy szigorúbb redaktor talán szót is emelne, hogy egy Pilinszky-ízű négysoros álom vagy egy kultúrtörténeti anyaggal annyira leterhelt Csomolungmai márvány hogy fér meg egy ciklusban a könyvhétre íródott versikével vagy a Rigmus a könyvről hexameteres, bohókás rímfutamaival.

De szerzőnk kellően komolyan veszi a bohócságot, vagy inkább eléggé elbohóckodja a komolyságot, és a két pólus nemcsak hogy megfér egymás mellett, de reakcióba lép, ami egy egészen sajátos vegyület létrejöttéhez vezet. És ez adja a Kovács-féle bohócöröklét képletét. A Könyvvásárok könyvvására című alkalmi vershez nem kisebb előszöveget választ, mint Kölcsey Vanitatum Vanitasát, annak pesszimistábban cinikus kicsengését szelíd bájjal játssza át saját, lezserebb iróniájába és ritmusos vidám szójátékaiba, a különböző íz-világokból egy teljesen egyedi főzetet kreálva. „ Szép a könyvhét mert a könyv hat, / S minden oly egyöntetű – / Könyvözönre könyvközöny csap, / S könyvkötésre könyvtetű. / Kezdet és vég egymást éri, / S egymást folyton felcseréli, / Bárminő fölkavaró, / a Hiába s a Való.”

A kötet alcíme improptuk és divertimentók, és a műcímek között is akad bőven zenei megjelölés, mint a Pathétique hosszú szonettben, kantikum, vagy a cikluscímadó Cantus firmus stb. Nem véletlen, hogy ennyi zenei kifejezést használ a szerző, hiszen az egész kötetet áthatja a zeneiség, a dalszerűség. A cantus firmus szótári definíciója a következő: „12. és 16. század között, a polifon énekes zenében a központi dallam, melyet az ellenpont technikával kialakított többi szólam ölel körül.” Ez a fajta polifonikusság, mely alapeleme a kötetnek, nem csak a változatos ritmusvilágra, a gazdag időmértékes és ütemhangsúlyos metrumokból építkező vagy éppen szimultán sorfajtákba ágyazott sokszínűségre vonatkozik, de a költői hangok sokaságára is, mely Kovács András Ferenc karmestersége alatt egészen egyedi összhangzattá áll egybe. A Dsida Jenőhöz írt akrosztikonos verssorozatban (AVE DSIDA JENŐ ADIŐ KAF), az utolsó darab a szerző monogramját (és esetünkben egyben művésznevét) kódolja, ezzel egybemosva az akrosztikon asszociációs játéktereit, különösen, hogy ez a záró szólam a kötet hátlapján önállóan nyilatkozik meg a szerzői hangról.

Nem véletlen, hogy mind a mottók, mind a szövegközi rájátszások során elsősorban a huszadik század legnagyobb formaművészeit idézi meg: Kosztolányit, Dsidát, Áprilyt, Tóth Árpádot, Babitsot, de találhatunk a 18–19. század magyar nagyjainak tollvezetését utánzó ujjgyakorlatokat is a Blumenbachi rejlönyök cím alatt. Az intertextusok szinte kimeríthetetlen sokaságával szövi körbe saját cantus firmusát a szerző, és legtöbb esetben ez nem csak egy gesztusértékű főhajtás a megidézett költőtárs előtt, de valódi, szövegek közötti belső párbeszéd jön létre. Kovács András Ferencnek nincs félnivalója, hogy a kezdő poéták bálványkeresésével, vagy saját hangot nélkülöző költők elődökre támaszkodásával vádolják. Ahogy Weöres Sándor írja A vers születésében „valamely mértékben a költő mindig a műélvezőből fakad” – és nem csak a pályakezdésre igaz ez. A költő igyekszik hasonulni kedvenceihez, igyekszik tanulni tőlük, „de az igazi tehetségeknek nem sikerül ez a hasonulás, saját benső tartalmuk észrevétlenül áttöri ezt a dogmát.” Kovács András Ferenc benső tartalmai pedig nagyon is szembeötlően törik át a hasonulás falait, miközben jól érezhetően kommunikál más szövegekkel szinte minden irománya. Akkor is, amikor Tóth Árpád verstöredékét írja tovább, jellegzetes Tóth Árpád-i hangon (Tátrafüredi fantázia), és akkor is, amikor egyszerre válaszol Szép Ernőnek, majd száz év távlatából, és kortársainak a Túl. Élni minden arcot. című versében.

A kötet nyitó idézete Kosztolányitól származik, a „homo laudenstől”, akinek a gyermekség létállapot, és a játék a művészet princípiuma. Kovács jól értette, mit jelent ez, kötetében a magasröptű antik szólamok világát és a 20. század édes-savanyú impresszionizmusát egészen sajátos módon játssza egybe a maga játékos formuláival és könnyedségével. A felütésben rögtön – a Láng Zsolt író-szerkesztő barátjának írott darabban – olyan mosolycsalogató rímfordulatokkal találkozunk, mint a „Mert mi meg te vagyunk a gascogne-i legények, / S nincs ebbe’ tartalom mit gaz konyít se lényeg”. Természetesen egy hűvösen komoly, ontologikus költeményben rosszallóan kapnánk fel a fejünket az ilyen terpeszkedő összecsendülésekre, de a bohócöröklét világában ezek is megtalálják a helyüket, és ezek is működnek. És ami a legfontosabb, ez a játékosság nem akadályozza meg a szerzőt abban, hogy a vers végét felrepítse, ha nem is a fészkes fenébe, ahogy Füst Milán tanácsolta, de a „testvéri végtelenbe”, mi „ virrad ránk esti tájul” s a „szavak fölötti létbe”, ami „mint szent egzakt orom, / lobog”, s figyelhetjük „a hűlt termekbe mennyi fájl hull!”.
A látszólag túlírt, nyújtottabb szövegek is olyannyira elszórakoztatnak bohócos könnyedségükkel, hogy észre sem vesszük, végigért a sorokon a tekintetünk, vagy akár hogy már csak a borító választ el a hátlapon metrumokat doboló ujjainktól.

Összességében a kisebb lélegzetvételű és nagy sóhajoktól mentes írások a jellemzők, de a víg bohóc és a bús bohóc, a közönség előtt két lábbal álló bohóc és a magasban artistáskodó bohóc egyszerre lép elénk a sorokból. Hogy mennyire kell komolyan venni ezt a kötetet? Csak annyira, mint a hirtelen ötleteknek engedve született improptukat és a szórakoztató divertimentókat, de ha közel annyira komolyan vesszük, mint ahogy az író tette, akkor  érezni fogjuk, hogy ez nem csak bohóckodás.

Kovács András Ferenc: Bohócöröklét, Magvető, Budapest, 2011.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.