Zene

Lehozni a Zenét

Pasztircsák Polina és Füzi Nóra dalestjéről
2011. szeptember 25. vasárnap

Egy svéd film főszereplője, a világhírű hegedűművész visszatér egykori szülőfalujába, hogy végleg elvonuljon a rivaldafénytől és soha többé ne foglalkozzon a zenével, majd mégis elvállalja a helyi amatőr énekkar vezetését. Elgondolása szerint – mely aztán fő instrukciójává válik az énekes felé – a zene mindenhol körülvesz bennünket, de nekünk kell megtalálni, lehozni magunk közé, hogy aztán újra átadhassuk valaki másnak. Pasztircsák Polina és Füzi Nóra dalestjén rögtön ez a film jutott eszembe: a zene ott lebegett valahol a homályos fényben, a restaurálás alatt álló zsinagóga falai között, majd a két fiatal művész közösen hozta azt le a közönségnek, és adott élvezetes koncertet szeptember 4-én, a Zsidó Nyári Fesztivál egyik utolsó programjaként.

Az előzetes beharangozó szerint a koncert műsorán Liszt és Mahler zenéje lett volna, ezért kicsit meglepődve vettem a helyszínen kezembe a koncertlapot, melyen az elhangzó dalok szerepeltek, hiszen csak e két zeneszerző műveire számítottam. A már említett Liszt Ferenc és Gustav Mahler dalai mellett helyet kapott Kodály Zoltán, Alexander Zemlinsky és Alma Mahler-Werfel is. A kötődések igen szorosak: Zemlinsky Mahler kortársa és későbbi felesége, Alma Mahler tanára (és Mahler közbelépése előtt szerelme is) volt, Kodály és Liszt kapcsolata pedig a közös hagyományon, a népzenén, a népzenei motívumok alkalmazásán alapszik.

Azt gondolhatnánk, hogy egy dalest sikere vagy épp sikertelensége kizárólag a szólóénekesen múlik, hiszen ő van a középpontban, a kísérő zenész – a közreműködő – mintha mindig kicsit mellékes lenne. Az énekes vonul fel először a színpadra, őt követi a zenész, jelen esetben a zongorista. Ez az elgondolás azonban korántsem igazolódott be ezen a koncerten: Pasztircsák Polina és Füzi Nóra virtuóz párt alkottak, a fiatal énekes és a zongorista zenei szimbiózisa a színpadon tökéletes, a legszorosabb értelemben vett összhangot teremtett, mely egyben garancia volt a sikerre is.

A koncert műsorának három egysége – az első Kodály és Zemlinsky, a második Liszt, a harmadik pedig Mahler és újra Kodály műveit sorakoztatta fel – egyértelműen jó felosztás. Az első rész amolyan ráhangolódás volt, a koncert csúcspontja a három Liszt-dal – különösen az I vidi in terra című Petrarca-szonettre írt darab – volt, majd az utolsó blokk első két Mahler-dala még fenntartotta a korábbi egységek hangulatát. Itt még egyszer kiemelném Füzi Nóra zongorajátékát, hiszen ebben a műsorszámban a zongora szinte minden hangszínét megszólaltathatta. Kodály Árva madár című dala aztán szinte pillanatok alatt eloszlatta a korábbi énekek feszültségét, lecsendesedett a terem. A záró, Schneiden und Meiden című Mahler-mű aztán újra felvitte a koncert ívét, kiváló érzékkel választották zárószámnak. Az egyik legsikerültebb és ezzel együtt leginkább megható dal azonban már a hivatalos műsor elhangzása után szólalt meg, ráadásként. Ezelőtt még soha nem hallottam ezt a népdalt szólóénekes előadásában, zongorakísérettel, de az A csitári hegyek alatt című népdal Kodály-átirata hozta el azt, amit katarzisnak szokás hívni.

A szólóénekesek dalestjei – legyen szó világhírű énekesek koncertjeiről, vagy olyan fiatal tehetségek színpadra lépéséről, mint Pasztircsák Polina – a klasszikus zenei koncertek közül is talán az egyik legnehezebben befogadható műfajok közé tartoznak. Sokak számára egy idő után unalmas lehet ugyanazt az énekest hallgatni, különösen akkor, ha egyetlen hangszer kíséri, mint ez alkalommal a zongora. Tény, hogy nincs monumentális hangzás, mint egy szimfonikus koncert esetében, de ennél a koncertnél nem is hiányoltam a nagyzenekart, sem a nagy létszámú oratóriumkórust. Az énekhang és a zongora tökéletes egysége ezek nélkül is lehozta nekem a nagybetűs Zenét.

Liszt és Mahler – Pasztircsák Polina dalestje, Zsidó Nyári Fesztivál, Budapest, Rumbach utcai Zsinagóga, 2011. szeptember 4.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.