Archívum

Kinek az ideje?

Ács Margit: Kontárok ideje
Nagy Gábor
2011. szeptember

A „kontárok ideje” a magyar közelmúlt legkülönösebb időszaka. Már kezdőpontját is többféle névvel illeti a történetírás: rendszerváltozás, rendszerváltás, kerekasztal-forradalom, bársonyos forradalom. De még csak kezdőpontot sem lehet kijelölni, hisz maga a rendszerváltozás – maradjunk ennél a kifejezésnél, mint Ács Margit egyik hőse is – többéves folyamat: legszűkebben tekintve is 1988-tól 1991-ig (a szovjet katonák kivonulásáig) tartott.

Kontárok ideje volt-e ez, mint az (ön)ironikus cím hangsúlyozza? Kontár-e az, akit nem az önérdek, az önérvényesítés mozgat, hanem a közösség hasznára szeretne válni? Kontár-e, akinek azért nincs, mondjuk, államigazgatási gyakorlata, mert az egypárti monopólium volt fél évszázadon át? Kontár-e, aki nem hajlandó vagy nem képes a politikai játszmák sandaságát elfogadni?

Nem a gyengék és erősek játszmája volt-e inkább ez a néhány év? (Meg az azt követő húsz?) Nem lelki és erkölcsi gyengeségre meg erőre gondolok, hanem az eszközök birtoklásának fölényére: akinél a pénz, a gazdasági hatalom, a nemzetközi támogatottság, a sajtótúlsúly, annak erejéhez képest gyenge és tűnik kontárnak az, aki ezzel az eszközhiánnyal szembe csak eltökéltségét, elvhűségét tudja állítani. Addig-ameddig.

Ne feledjük: 1990-ben úgy látszott, győztek a kontárok. Győzött a lelkes amatőrizmus, a dilettantizmus, győzött a hit és elszántság. Ez volt legalábbis a dolgok felülnézete. Talán a történetírás sem tudta eddig meggyőzően átrajzolni ezt a képet. Ács Margit elbeszélései azonban belülről láttatják ezt az időszakot. Ez az a nézőpont, amely az irodalmat, ha a történelemből veszi a témáját, mindig a történettudomány fölé emelte; vagy fogalmazzunk árnyaltabban: kiegészítette annak nézőpontját. S ha győzelem volt ez egyáltalán – hát pyrruszi győzelem, sugallják a szerző történetei. Kinek az ideje is volt akkor ez?

Ács Margit nézőpontja egyszerre individualista és szociografikus. A belső vívódások, az eszmei és lelki mozgatórugók pontos, érzékletes láttatása társul olyasféle társadalmi körképpel, amilyet – megint csak az irodalom sajátságos képességeire kell hivatkoznom – a szociológia nem képes megrajzolni.

Individualista: hősei bizony „magasröptű” erkölcsi és társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, melyek meghatározzák egész közérzetüket, emberi önbecsülésüket, öntudatukat. Ezek a hol belső magánbeszédben, hol intellektuális dialógusokban fölmerülő kérdések, szinte látom, sok mai irodalmár fitymálását válthatják ki: ki beszél a valóságban így, ilyen kérdésekről?! (Ilyenkor elfeledkeznek nyelvfilozófiai alaptételükről, miszerint nem volna más valóság, csak a nyelv.) Csak Jókai hősei beszéltek így, ilyen kérdésekről, vethetjük ellen, meg Dosztojevszkijéi, Szolzsenyicinéi vagy éppen Ljudmila Ulickaja Kukockij eseteinek két tudós szereplője: Kukockij és Goldberg. Meg sok más regény szereplői. Bizony, vannak még emberek, akik ha leülnek beszélgetni, történelmi és erkölcsi magaslatokba „tévednek”. Ács Margit hősei, helyzetüknél és karakterüknél fogva, magától értetődő természetességgel beszélnek arról és úgy, amiről és ahogyan. Hitelesek a politizáló vagy filozofáló párbeszédek, mert a résztvevők saját élettapasztalataikat vetik latba, a „magasröptű” problémák életük, mindennapjaik részévé váltak. Úgy is mondhatnánk: éntudatuk részévé vált a közösségi szemlélet.

A novellafüzér szociografikus karaktere azáltal válik élessé, hogy a kontárok idejének számos jellemző figuráját és helyszínét rajzolja meg elevenen és hitelesen. A laktanya, a cséemo (Csapat Művelődési Otthon) leírása éppoly találó, mint az a helyzet, amikor az „álljanak fel a büntetett előéletűek” parancsára a fél század (köztük sok szabolcsi cigány fiú) talpra ugrik. Hisz Lentiben vagyunk – s aki emlékszik, tudhatja, hogy bevett gyakorlat volt: keletről nyugatra vitték sorkatonának a fiúkat. Minél messzebb otthonról. A fiukat rozzant Trabanttal látogató középkorú házaspár története éppoly életszagú, mint a képviselővé avanzsált iskolaigazgatóé (A te dolgod) vagy a kutyatelepen dolgozó férfié és szerencsétlen feleségéé (Történet egy elegáns kutyáról). Jellemző ’90-es évek eleji helyzetek és alakok panorámája a kötet – még ha ez, a panoráma teljessé rajzolása, nem volt is célja. De belefért a képbe az akkoriban feltünedező hajléktalanoktól a politikai szervezkedésben részt vevő doktornőn át a liberális professzorig vagy cinikus színészig számos jellemző, felejthetetlen figura. Köztük az egyik leginkább szeretetre méltó, az eleinte jugoszlávságával tüntető vajdasági magyar fiú, Márk, akinek a beavatása tulajdonképpen a parlamenti képviselő, Vince egyetlen sikere (A te dolgod).

A kontárok és profik (gyengék és erősek) szembenállása – egy jellemző példa: előbbiek indigóval gépelik, minden belépő után újra és újra, tagnévsorukat, utóbbiaknak már szövegszerkesztőjük van (Bársony) – meghatározza a novellák szerkezetét. Minden esetben a kontraszt alakítja a látásmódot. Jók és rosszak leegyszerűsített világképe, gondolhatnánk. Távolról sem! Számtalan körülmény árnyalja a képet. Többek között az elbeszélő hajlama a humorra, iróniára, öniróniára. Felejthetetlen a kép, ahogy a Buta állat a krumpliban a szülők hősies elszántsága komikumba fordul: „A tízes éveit taposó, frissen vásárolt Trabant két kezdő vezetője úgy indult neki az őszi, majd téli kora hajnalokon a szűk pesti utcából a sűrű, nyirkos, ködös, majd fagyos sötétben, a bepárásodott, befagyott ablakokkal, amelyek azt az érzést keltették bennük, mintha tengeralattjáróban utaznának – az évszázad tele volt éppen, egyszer a vonatközlekedés le is állt, nagy havazások; próbafúrásokat kellett végezniük az ásóval az utcán sorakozó hóbuckákban, nehogy véletlenül másik kocsit ássanak ki hajnali négykor –, úgy indultak útnak a hörghurutos indítómotorral, a régi széria siralmasan gyenge akkujával, a kipufogóban felgyűlt tetemes lerakódással (amelyet az érdi emelkedőn kezdett kiégetni magából a kocsi, miáltal néhány kilométeren keresztül vastag csóvát húztak maguk után, akár egy lökhajtásos repülőgép), úgy indultak útnak, mint egy nagy expedíció végsőkig elszánt hősei.” (E részlet a szerző nyelvi tudatosságát is megmutatja: a tagmondatok is úgy indulnak, többszörös anaforikus szerkezettel, döcögve-nekilódulva, ahogy a Trabant.) Vagy éppen a szeretet mossa el a két véglet közötti határokat, mint az ’57-ben rebellis lány és felvidéki, az „ellenforradalomtól” tartó és a magyarokat nem kedvelő nagyanyja között (Doktorátus). Ez az eredendően kemény vonalvezetésű, szikáran elbeszélt történet melankolikus-szép befejezéssel lepi meg az olvasót, a szeretet (vagy csak összetartozás?) metaforáját bontva ki a nagymama által készített és a kirakatban látott babák motívumából.

A másik ember iránti bizalom és kíváncsiság mozgatja a novellafüzérbe rejtett kisregény, A te dolgod főhősét, Vincét is. Így kerül egy időre közel Déneshez – akiről aztán kiderül, hogy besúgó volt. Egykori iskolatársa, Tibor még abban a hitében is megingatja, hogy képviselőként jó ügyet szolgál, pontosabban hogy az ő szándékai tisztességesek lehetnek ebben a közegben; Tibor az abszolút erkölcsi tisztaságot kéri rajta számon, amellyel szerinte nem fér össze, hogy a Parlamentben gazemberek is ülnek. Az a Tibor, akiről később megtudjuk: a feleségétől meglepően rideg számítással válik el; s aztán, megrögzött szerencsejátékos, öngyilkos lesz. És Vince sír a temetésén. Vince az antiszemitának bélyegzett párt képviselője; Dénes szerint azért nem bíznak rá komoly dolgot párttársai, mert a felesége zsidó származású. (Ennek az értesülésnek a hitelességét vonja kétségbe aztán Dénes múltjának lelepleződése.) És a feleség, a népművészetért lelkesedő Vera otthagyja férjét egy gyerekkori ismerősért, aki mozgalmár apuka dédelgetett csemetéjeként nőtt föl. Eleinte apjával sem érti meg magát Vince, de erőfeszítése, hogy megértse a másik embert, legalább itt részben célt ér, s annak halála előtt közelebb kerül apjához. A liberális kritikus meghívását is elfogadja, mert egykor becsülte írásaiért, gyerekkori ismerősét, a holokausztot megbocsátani nem tudó kamaszból lett sztárszínészt is nyitottan fogadja, s elképed annak cinikusságán. Miként végképp megundorodik a liberális professzor csalárdságán, aki felesége hisztériájából nemzetközi politikai ügyet kreál. A hozzá költöző másod-unokaöcstől, Márktól is távol áll világnézete, de egymás iránti kíváncsiságuk és bizalmuk fokozatosan eljuttatja őket egymás megértéséig. Mégis teljesen magára hagyatva veszünk búcsút a tébláboló, naiv (ez is a kontár szinonimája) hőstől, aki kiült a hajléktalanok melletti lakótelepi padon egy helyet magának, és az a groteszk elképzelés nyújt számára vigaszt, hogy „Tele lehet a tér volt és leendő emberek helyével, ahol már voltak, ahol lesznek, érdekes így elképzelni a világot. Itt a padon is emberek által hagyott üres terekben ülök. Amikor lépek, sok volt és leendő emberi formán hatolok át. Karok, lábak keresztezik az enyémet, szívek lüktetnek mellmagasságban, koponyák üres üregébe illeszkedik a fejem.”

A novellafüzér szerkezetének gyémánttengelye a címadó hosszú elbeszélés. Jelentősége részben abban áll, hogy a „kontárok ideje” a politikai síktól eloldódva metaforikus értelmet kap – épp azáltal, hogy visszahelyeződik a mindennapok közegébe. Két, faluba beköltöző ember építgeti újjá életét és újonnan vásárolt házát. Mindketten – bár más-más módszerekkel – kontár módra, legalábbis a falusi emberek és a hozzáértő mesteremberek nézőpontja szerint. A magányos nő szinte mindent maga csinál, fúr, farag, barkácsol, a falusiak enyhén lenéző-hitetlenkedő figyelmétől kísérve. Szomszédja is a maga feje után megy: ablaktalan házat épít. Mindketten a rendszerváltozás áldozatai valamiképp: a nőt a főiskoláról építették le, a férfit a titkosszolgálattól. Éles a kontraszt, ám nagyon finomak az áttűnések is kettejük sorsában. Miként a hősnő a végén kimondja magában: „sajnos összenőttünk ellenségeinkkel, egy kicsit velük halunk.” De legalább ilyen fontos pontja a történetnek az a cinkos közösség, amely a nő és néhány falusi között alakul ki – ha csak egy pillanatra is. Az együvé tartozás, a részben közös sors, közös szenvedések, a megértés melegsége ez, még ha ideig-óráig tart is csak. Mert véglegesebb és tartósabb az a furcsa kettősség, amit emblematikus érvénnyel fogalmaz meg a zárlat: „A két ház tehát tűrte a burjánzásokat, az őszi rothadást, a jégkérges hótorlaszok harapását évről évre. Kiválnak a falu eleven házai közül, az egyik rejtélyes ablaktalansága komor kisugárzásával, a másik a hozzá ragasztott kis üvegkalitka bámész együgyűségét viselve homlokán.”

A novellák között nem csak az teremt kapcsolatot, hogy néhány szereplő át-átúszik a másik történetbe. A Történet egy elegáns kutyáról hősnője talán azonos azzal a mellékszereplővel, aki Az 1991-es évben tűnik föl, a Buta állat a krumpli katonalátogató szülői is felbukkannak később. Ennél a „balzaci” játéknál azonban fontosabb, hogy ugyanabban a téridőben, a rendszerváltozás átmeneti kuszaságában játszódnak a történetek, illetve hogy a kontárság, a naivitás, a „lehetett volna-e másképp, jobban” kérdése rágja belülről a hősök lelkét.

Ez a „másképp” talán egyedül a kötetet záró Muki című novella idős hölgy főszereplőjének sikerül. Hosszú évtizedek után keresi meg háborús halott édesapja erdélyi sírját, nagy utazást téve meg, távoli rokonokat kutatva föl. S a sírt megtalálni segítő rokonban, Miklósban olyan emberre talál, aki feltétel nélkül, önzetlenül képes szeretni. A hölgy lehet, hogy néhány napot nála marad… A kötet alapvetően tragikus hangját melankolikus derű oldja fel.

A Kontárok ideje szokatlan, bátor vállalkozás a mai magyar prózában. Nyolc történet a rendszerváltozás idejéből, jól kivehető politikai kulisszákkal, ugyanakkor elevenen megrajzolt emberi sorsokkal. Itt van egy író, aki azzal szembesíti az olvasót, hogy igenis voltak olyan emberek, akik tudatosan élték meg a kor történelmi idejét. Részesei vagy áldozatai voltak, de mindenesetre foglalkoztatta őket, gondolkodtak róla. És közben némelyiküknek – részben vagy teljesen – ráment az életük. Nyolc vérbő, érdekfeszítő történet – ezek közül nekem különösen kedves a Buta állat a krumpli, a Doktorátus, a Történet egy elegáns kutyáról, a Kontárok ideje és a Muki. (A Bársonyt érzem a legkevésbé sikerültnek: itt válik a politikai történések síkja túlságosan leltárszerűvé.)

Ez a kötet, igaz, vagy húszévnyi szünet után, szerves folytatása az életműnek. Ács Margit egy korábbi (1983-as) elbeszélésgyűjteménye – Kard, korbács, alamizsna – úgy is tekinthető, mint a Kontárok ideje előzménye: a címadó novella vagy A hídmászás örökös bajnoka afféle háttérként, a történelmi előzmények érzékeltetése gyanánt bekerülhetett volna az új kötetbe is. (A Kard, korbács, alamizsna még a besúgóval való „összekerülés” helyzete révén is rokon a Kontárok ideje elbeszéléssel.) Annak a rendkívül pontos, részletező, hiteles lélekrajznak, a tudat belső mozgását követő elbeszélői rugalmasságnak, amely az új kötet egyik nagy erénye, korábban is birtokában volt a szerző: példa erre a Vendégek a kertben című remek novellája vagy Beavatás (1979) és Az esély (1988) című kisregénye. A metaforikus, parabolisztikus elbeszélésmód az új történetekben kevésbé szembetűnő, felszín alatti áramlásként érzékelhető – az 1988-as A gyanútlan utazó című kisregényt ezek után fellapozó olvasó akár meg is lepődhet az antiutópia groteszk élességén.

Hisz Ács Margit új prózakötete nemcsak arra kínál alkalmat, hogy szembesüljünk ’90-es évek eleji önmagunkkal, saját döntéseinkkel, reményeinkkel és csalódásainkkal. Mint a hiteles korrajzot eleven sorsok panorámájával ötvöző történetek, arra is ösztönzést adhatnak, hogy az éles szemű és hajlíthatatlan esszéíró Ács Margit mellett újra felfedezzük a prózaírót – egész eddigi életművével. Amely, hadd bízzam ebben, érzékelve a Kontárok ideje elbeszélés- és látásmódjában, igazságkeresésében, szenvedélyében a lendületet és erőt, nem csupán kiteljesedett, hanem újra megnyílt, további szépprózai alkotások felé. (Helikon Kiadó, 2011)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.