Zene

Kincs, ami van

Crescendo Nyári Akadémia
2011. szeptember 26. hétfő

Van egy régi vicc, miszerint egy férfi bemegy a katonai felszereléseket árusító boltba és megkérdezi, hogy van-e terepszínű nadrág, mire az eladó válasza: – Van, csak sajnos nem találjuk.

Ámbár nem túl erős ez a poén, mégis szeretem, mert túlmutat önmagán. Mennyi mindennel ugyanez a helyzet! Ott van körülöttünk (valami jó), csak nem találjuk meg. Kevesen tudják például, hogy immár nyolcadik éve minden nyáron megrendeznek Sárospatakon egy nagyszabású és impozáns nevekkel fémjelzett zenei mesterkurzust. Ha ez máshol lenne, sóvárogva felsóhajtanának, hogy hát igen, ez is csak külföldön lehetséges, pedig hozzánk érkeznek a világ szó szerint minden tájáról a résztvevők. Nagyon bájos látvány, amikor a nyilván sokkal jobb (utazási) körülményekhez szokott amerikai, angol, svájci művészeti vezetők elnyűtten lekászálódnak a sátoraljaújhelyi gyorsról, miután végigzötyögték fél Magyarországot. Miért térnek vissza mégis minden nyáron? Mert van nálunk valami, ami miatt érdemes: a Crescendo Nyári Akadémia.

A név előjel. A crescendo zenei terminus például annak a jelölésére szolgál, hogy egyre hangosabban, dinamikusabban kell játszani – amikor huszonhat évvel ezelőtt ezt a nevet adta egy svájci lelkész, Beat Rink az akkor induló szervezetének, talán még maga sem tudta, milyen találó a választás. A keresztény művészek egymásra találását és segítését célzó mozgalom ugyanis annyira gyorsan és bőven növekedett, hogy mára nem csak Európában van jelen, hanem Amerikában és Ázsiában is, több mint tízezer aktív tagot számlálva.

A szervezet egyik legfontosabb eseménye a kéthetes magyarországi nyári kurzus, a Crescendo Nyári Akadémia, ami 2011-ben július 25-től augusztus 8-ig került megrendezésre.

Miután idén 35 országból érkeztek pályakezdő fiatal művészek, hogy órákat vegyenek már befutott előadóktól, el lehet képzelni, mennyire megváltozik Sárospatak, miután beindul az élet az Akadémián. A helyszínül szolgáló Református Teológia és a hozzá tartozó épületek átalakulnak egy nagy, nemzetközi hangyabollyá: angol, amerikai, francia, japán, svéd, olasz és még számos egyéb nemzetiségű diák siet az órájára, próbájára, ebédelni vagy csak gyakorolni. Gyakran tolmácsok is loholnak velük, hiszen a tanári gárda szintén ilyen sokszínű, és sok esetben nem is beszélik egymást nyelvét.

Mivel a mozgalom annak idején a bázeli Zeneakadémiáról indult, a Crescendo életében a mai napig a legmeghatározóbb művészeti ág a zene. Ének, opera, szólóhangszer, karvezetés, kamarazene szekciókban vehetnek órákat a hallgatók olyan elismert művészektől, mint például a magyar Szabóki Tünde, Meláth Andrea, Fassang László, az amerikai Timothy Bentch, Rose Ellen, a japán Okazaki Kozi, a portugál Amaro Filomena, a brit John Kane vagy a svájci Christian Studler. Ezzel a lista azonban még korántsem teljes, hiszen számos más sikeres előadóművész vagy európai zeneakadémián tanító szakember érkezik ide, hogy oktasson.

A pataki főutcát azonban nemcsak a gyakorlótermekből kiszűrődő zene borítja el, hanem rengeteg szórólap is, amelyek olyan koncertekre invitálnak, amiket a kurzus hallgatói vagy tanárai adnak elő. Ezek általában hétköznapokon tartott komolyzenei előadások, amikre bárki teljesen ingyenesen ellátogathat. Ugyanez igaz arra a hétvégi nagy gálaestre, ami minden évben a kurzus végén zajlik a sárospataki vár gyönyörű környezetében. Idén – a nyári akadémia életében először – egy egész operát adtak elő az adott szekció hallgatói, amit megfeszített munkával, mindössze két hét alatt tanultak be.

A Szerelmi bájital című olasz darab a szintén olasz karmester, Paolo Paroni vezényletével végül nagy sikert aratott.

A zene tehát kétségkívül az egyik legfontosabb szereplője a Crescendo Nyári Akadémiának, de nem az egyetlen: vannak workshopok is, ahol többek között improvizációt, meditációt és szövegírást is lehet tanulni. Ahogy az már egy táborban lenni szokott, minden este van közös program is: a résztvevőket csoportokba osztják, így találkoznak vacsora után egy kis beszélgetésre. Ennek középpontjában általában a napi események állnak vagy az a téma, amit a kurzus elején meghirdetnek mint központi motívumot, ez ebben az évben a konfliktusmegoldás és a kiengesztelődés volt. A kiscsoportos találkozók után lehetőség nyílik másféle időtöltésre is, legyen az filmnézés vagy pódiumbeszélgetés azokkal a művészekkel, akik a kurzust tartják.

Akinek mindezek után még van ereje, az általában beül egy pohár borra a helyi népszerű pizzériába – a kurzus egyik leghangulatosabb eseménye, amikor a kerthelyiség este fél tizenkettőkor megtelik zsibongó, nevetgélő külföldiekkel.

Másnap pedig kezdődik minden elölről. Órák, beszélgetések, gyakorlás, nevetés, összejövetelek, workshopok, annyi program van, hogy el sem lehet menni az összesre. Alvásra persze nem sok idő marad, de – ahogy az egyik résztvevő fogalmazott – nem is azért jöttünk.

Így aztán a második hét végére az ember sajnálja is meg nem is, hogy vége a kurzusnak. Örül, hogy végre kialhatja magát, újra a saját lakásában lehet, vége a menzai étkezésnek, ugyanakkor nagyon rossz otthagyni a jó barátokat. Kicsit patetikusan hangzik, de így igaz: a Crescendo Nyári Akadémia résztvevői olyanok, mint egy nagy család tagjai. Talán ez az oka annak, hogy a hallgatók és tanárok legnagyobb része visszatérő látogató, ami vigasztaló tudat a búcsúzásnál. Csak egy év a viszontlátásig. Ami nem olyan sok, ha ennyi időnként az embernek ezer kilométerekben mérhető távolságokat kell megtennie, ahogy a legtöbb Crescendo-résztvevőnek. De senki nem bánja, sőt.

Az idei búcsúzás alig néhány hete volt, de a Facebook-oldal tanúsága szerint már most mindenki Sárospatakon szeretne lenni, a következő Crescendo Nyári Akadémián. Mert ahol az ember kincse, ott van a szíve is.

Crescendo Nyári Akadémia, művészeti mesterkurzus, Sárospatak, 2011. július 25. – augusztus 8.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.