Emlékkép

Ismét apám van soron – s ha emlékeim
bennem ennyit vergődnek így, akár tudom,
valami, e szűk lét, itt omlóban. Csodálatom
mégis ma még álmomba is velem átköltöző,
féltett, igaz kép – nem szüntelen képzeletem
teremtené: mindazáltal apám
áll, még hajnali homályos szobában,
áll, én, mint sose nézhettem, teljes meztelenül.
Anyám egy melence vizével fürdeti,
törli, apám fésületlen hajkoronán matat –
én, mindezt az ágy felől láthatom. Apám,
ami – történet valóban, kevéssel virradat után,
frissen lett ládával, férfitársaival a város felé
indul. Annyi e dombvégről, még látszunk, még éltünk nekik.