Színház

Egy este Dantéval és Oberfrank Pállal

2011. szeptember 26. hétfő

A Számkivetettet először a Gyulai Várszínház elevenítette fel augusztusban. Nem véletlenül, hiszen anno itt debütált Maróti Lajos darabja. Így vált kézenfekvővé, hogy szeptember 20-án, a Szakrális Művészetek Hetén is helyet kapjon a monodráma, mely Dantét mint profán vágyai és szent küldetése között vívódó, zaklatott embert mutatja be.

A monodráma mindig kivételes lehetőséget nyújt a színésznek tehetsége megmutatására, és a rendezőt is rendhagyó praktikákra készteti, hogy a műfaj által kínált szűk teret úgy töltse ki, hogy ne érezzük a korlátok szorítását. Juhász Róza nem volt túl mohó, hanem jó arányérzékkel rendezte be a költő kolostorban töltött éjszakájának epizódját, leginkább akusztikai elemekkel támogatva Oberfrank Pál színpadi szólóját. A keretet Boccaccio Dantéról írt szavai adják, melyet egy narrátor hang idéz meg a mű elején és végén. A darab elején Dante száműzetésének tizenötödik esztendejébe kapcsolódunk be, amikor a költő egy kék villámfénnyel fenyegető hangos vihar elől kér menedéket a szerzeteseknél. A háttérben Firenze képe függ, a berendezés egy térdelőpad, egy ágy és egy szerkény. A hely atmoszféráját a beszűrődő imádságok és templomi énekek teremtik meg, ami Dantét sokszor az imazsámolyra készteti, hogy mechanikus imádságba kezdjen, máskor csak az időt találgatja a zsolozsmaszövegek alapján, és néha egy-egy szerzetes kopogása is megakasztja a főhős gondolatait. Beatricéről elmélkedvén szonettjeiből idéz, a mű zárlatában pedig az Isteni színjáték Paradicsomának sorait olvassa fel, de a cselekményt leginkább a levelek tagolják: a kitagadásáról szóló sorok, majd a visszatérésének feltételeit taglaló tekercs, a válaszlevél írása, melyben hosszas belső vita után elutasítja a méltánytalan hazahívást.

Oberfrank hasonlóan jó arányérzékről tesz tanúságot, nem túl harsány, nem is túl visszafogott, de kellő átéléssel, természetességgel és jól ütemezett tónusváltásokkal eleveníti meg a költő belső vívódásait. A színészi hanghordozás időnként morfondírozó, könnyed iróniával lehel mai életet a középkori költő hangjába, de mer emelkedetten is zengeni, amikor arra van szükség.

Dante emlékein keresztül egy tágas metszetet kapunk a korabeli Firenzéről és ezen keresztül kicsit Itáliáról is, a guelfek és ghibellinek politikai csatározásáról, a céhek és az arisztokrácia, az egyház és a császár viszályairól. Megtudjuk, miért dugta VIII. Bonifácot Dante híres poklába, és azt is, hogyan vágyódott „szent” Beatrice után. Egy ízben kisdiákok kórusa darálja a történelem leckét a kolostor folyosóin, a színpadi hangszórók közvetítésével, máskor levélben érkezik hozzánk a politika, mikor Dante kitagadtatásának sorait olvassa fel, keserűen nevetve és bosszankodva. Az elbeszélt előzményeket azonban korántsem érezzük erőltetett történelem órának, a szöveg élettel teli, a színészi játék nem kevésbé.
A korrajz és a politikai környezet megelevenítése azonban nem középpontja a darabnak, ezt a helyet Dante lelki vívódásai töltik ki, kapcsolata Istennel, családjával, barátaival, ellenségeivel és hazájával. Büszkeség és bűnbánat váltja egymást csapongó gondolataiban. Édes nosztalgiával és lelkifurdalással gemlékezik meg Guido Cavalcantiról (barátja és költőtársa, az édes új stílus egyik úttörője, akit az ő döntése nyomán száműztek Firenzéből), Beatricéről pátosszal, feleségéről egyszerre tisztelettel és iróniával. És minden emlék, a politikai küzdelmek és álmok az egységes Itáliáról, a szerelmek és a család, az ismerős helyek, boltok és árusok, mind-mind Firenzéhez kötik, elbeszélése nyomán minden felidézett kép Firenzében összpontosul, mely az otthont és a valóságot jelenti számára. De a szabadságot nem. A történet egy döntésben csúcsosodik ki, amikor Dante felbontja apósa levelét, mely részletezi hazatérésének feltételeit, ami csak megalázkodás, komoly áldozatok révén válna lehetségessé. Dante eleinte nem is testi épségét vagy becsületét félti, hanem lelki szabadságát, mely megtörne, ha végig kellene járnia a felkínált utat, és ennél is jobban félti az Isteni színjátékot, amiről úgy érzi, sose tudna ilyen módon befejezni. Ezért a száműzetést választja, és utolsó színpadi szavaival már az elkészült Paradicsomból olvas fel – a kopott könyvből, amibe a nagy művet írta.

Egy jól strukturált és rendezett darabot láthattunk szeptember 20-án, mégis leginkább Oberfrank Pál érdeme, hogy a szünet nélküli másfél óra alatt alig-alig támadt mozgolódás a székeken. Dantét a színész nemcsak megeleveníti, de kellően át is szűri magán, így aki elment a Barabás-villába, úgy érezhette, hogy nemcsak Maróti Dantéjával töltötte az estét, de Oberfrank Pállal is. A csekély létszámú közönség kitartó tapssal jutalmazta érte.

Maróti Lajos: A számkivetett – monodráma Dante életéről, rendezte Juhász Róza, Dante szerepében: Oberfrank Pál, V. Szakrális Művészetek Hete, 2011.09.20., Budapest, Barabás-villa.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.