Zene

Azt a betont köpöm amit koptatok

DSP: Elmezaj
2011. szeptember 24. szombat

Idén napvilágot látott a DSP együttes harmadik lemeze (ez a második nagylemez a bemutatkozó EP-t követően), és akik ismerik a csapatot, valószínűleg nem csalódtak, miután „fülrevételezték” az Elmezajt, kivéve talán azokat, akik valami radikális megújulásra vagy váltásra számítottak. Ahogy a záró szám is hirdeti, Marad ugyanaz: a csapat nem akar letérni az eddig kitaposott útról, de hát miért is tenné, hiszen az egyik legsikeresebb hazai rapformációvá nőtték ki magukat a Telepszemle és a Társadalomklinika révén. A korongokon Frog ízig-vérig hiphopos, samplerekkel dúsított zenéi mellett a magabiztos formaérzék, a csattanós rímek és a változatos, fülbemászó szöveglüktetés kényszeríti ritmusra fejbiccentő izmainkat.

De mi is az, ami az olyannyira sajátos „ízét” adja ennek a csapatnak? A DSP név a kevésbé szakavatottak számára is szorosan összefonódott a telepi rap fogalmával, noha nem ők az elsők, akik ebből a környezetből merítettek ihletet, de kétségtelen, hogy nagyban hozzájárultak a szubkultúrán belül kibontakozó telepkultuszhoz, annyira, hogy nem egy rajongó már fekete „telepi” feliratú pólója alatt vezeti el a fülhallgató zsinórját, amin keresztül Bom és Dipa, az együttes két rappere oltja rímekbe a panelhangulatot. És valóban, ez az életérzés, amit a srácok magukénak tudnak, olyan érzékletes képekben és hangulatfestéssel érkezik meg a hallgatókhoz, hogy akik lakótelep közelében sem jártak még, azok is elcsíphetnek belőle valamit. Az új albumot is átitatja ez az atmoszféra, és nem csak a Beton illetve a Mi városunk zaja című dalokból, amik tételesen is a telep témát elevenítik fel, de tulajdonképpen az összes többi számon is érezhetjük, hogy a két MC abból merít, ami szorosabban körülveszi őket: ez ellen lázadnak és rajonganak egyszerre. Ahogy Bom fogalmazza: „Ugyanazt lököm, amit szoktatok / És tudod mért? Mer’ azt a betont köpöm, amit koptatok”. Mégis néha azt éreztem, hogy valamelyest kezd kimerülni ez a témakör. Sokkal üdítőbben hatottak rám a már sokszor megénekelt beton pingpongasztalok és szotyiszőnyeggel borított terek világából kicsit kiszakadó ötletek, legyen ez a cinikus hangvételű ötletes életkép a plusz 5 című dalban, a karakterparódiára építő Nagybavan, vagy épp lelki rabságok ellen tüntető Láncok című felvétel. De akár egy elvontabb képből (láncok), akár egy sokat forgatott frázisból (egyszer fenn, egyszer lenn) bomlik is ki a szöveg, minden egyes sor tapinthatóan friss és életközeli, ahogy Dipa rappeli is az intro-ban : „Már az ország minden pontjáról vágják, hogy ez büntet / Az életközeli üzenet adja a hitelünket”.

Nem csak a lakótelep-perspektívát mentették át a srácok az előző lemezről, de az egész számokat átszövő képiség eszközét is, az olyan kibontott metaforákat vagy inkább allegóriát, amit például a legutóbbi korong címadó dalában, a Társadalomklinikában hallhattunk. És ami itt például a Mi városunk zajában kerül elő, ahol a telep zajainak „mocskos romantikája” mászik a fülünkbe „zajos” szóképekben, mint Bom kezdősorainál: „Kopog a betonon a cipőm, veri a beat-et / Ropog alatta a szotyi − az a cin − ezt az ütemet / Veri a szívem, Az autóba tedd be! / Ahogy lépek, ütemre csörög az apró a zsebbe’.” Ez teszi koherenssé a számokat, amik egy központi kép vagy metafora köré szövődnek. És a kisebb egységekben sem hanyagul odavetett hasonlatokat találunk, de egymásba fonódó motívumokat, mint például  a Gyümölcsgép című számban: „Már az apja is egy kutya volt, csak ugatott meg evett / Más akart lenni, de érzi magán változást / Ő is ugatni kezd, mer’ k###a unja a nyávogást”.

Társadalomkritikájuk, lázadásuk általában a pénzvilágot és a médiát állítja pellengérre: „Nem bírom nézni a szolgaságot, amit a pénz okoz / Mindenkit magához láncol a hazug képdoboz”; „Manapság nagy százalék vak a lakosságból / A valóságot felváltotta a sok valóságshow”; „Szar kilátás, hogy sokaknak az állása lett a tét / Egyesek meg nokiás dobozban kapnak extra zsét”; „Úgy érzem már magam itt, mint egy szatírában / Hitelből fizetik a hitelt, ez a világ van”.

Az albumon található több, úgynevezett „beszólogatós”, battle-rap típusú szám is, amit a nem rapkultúrán edződöttek elsőre talán nehezen tudnak befogadni. Ez a stílusjegy még a rap bölcsőjében kapott szárnyra, a fekete negyedek bandaháborúinak világából öröklődött át, többek között a freestyle, vagyis a rögtönzött szócsaták immár kishazánkban is meghonosodott hagyományán keresztül (ahol gyakori jelenség, hogy a két szemben álló fél egymás anyját is emlegeti az improvizatív szócsatákban, majd pedig egymást átkarolva jönnek le a színpadról). Ez a jelenség az Elmezajon is több helyen tetten érhető. És a párbajok én–te perspektívájában nem csak az „oltogatós-odamondós” tematika vert gyökeret, de kontrasztként a felmagasztosított „én” is előkerült, az önajnározás, öntömjénezés szinte végeláthatatlan oda-vissza licitje. Ez a két elem, a „beszólogatás” és az „öntömjénezés” eredeti környezetéről leválva mára szinte kultikus alapelemévé vált a rap műfajnak. Ezért lehetséges az, hogy egy interjúalanyként esetleg szerényen nyilatkozó MC valósággal szobrot állít magának verbálisan a rapszövegeiben. De akármennyire is a helyén tudjuk kezelni ezt a dolgot, az „én történelmet írok, míg a többiek számokat” és a hasonló megnyilatkozások kicsit tenyérbe mászónak tetszhetnek. De ha nem is rajongunk az olyan típusú számokért, mint az Én jó vagyok, te sz#r vagy, elismerhetjük, hogy a dal a maga műfaján belül igényes kreálmány, hiszen ezek sem szenvednek hiányt Bom és Dipa frappáns fordulataiból, jó ritmusaiból és ügyes rímeiből. És több helyen a kis öniróniával fűszerezett öndicsérő formulák kifejezetten mosolycsalogatók lehetnek, mint Dipa egy sorpárja a Gyilkos sztíló számból: „Csak néztek, mint a moziba’, semmi nem fog vissza / Én vagyok a 170 centis ki##ott Godzilla”. Amiért sok esetben a beszólogatós és öntömjénező megszólalásokat is jó ízzel tudjuk fogyasztani, az az egész albumra jellemző szellemes pimaszság, ami szintén a rap zenének egy alapeleme, ahogy Bom is mondja az intróban: „nem tudtam milyen a jó rap, de most már rájöttem / olyan pimasz hogy rácsap a csajok seggére tánc közben”.

Ahogy egy szállóige tartja, a pimaszság nem más, mint művelt tahóság. És a srácok,  ha nem is nagy műveltségi anyag mozgósításával, de frappáns szójátékokkal, csattanós rímekkel többnyire kilépnek a bunkóság zárványaiból, hogy egy ironikus és pimasz társadalomkritikus, ízig-vérig rappes korpuszt teremtsenek. Hogy kinek ajánljuk a lemezt? Nagyon fiataloknak nem, bár a tabuk áthágása, a szleng és a szókimondó stílus itt nem csap át önmagába záródó trágárságba – ez is csak egy eszköz, hogy a srácok hitelesen szóljanak a maguk nyelvén, közvetíthessenek magukról, és az őket körülvevő világról. Az Elmezajon bárki találhat a saját fülére való darabot, akiben van nyitottság a rétegzenék irányában, kedvelik a lassabb, lüktető ütemeket, szeretik a ritmusos, rímes és frappáns szövegeket, és nem túl érzékenyek egy kis pimaszságra.

DSP: Elmezaj, szerzői kiadás, 2011.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.