Színház

A Kékszakállú herceg vászna

Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára; Maurice Ravel: Bolero
Király Eszter
2011. szeptember 26. hétfő

A Magyar Állami Operaház szeptemberi világpremierje Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára és Maurice Ravel: Bolero című művét speciális, 3D-vetítéstechnikával készített háttérrel állította színpadra. Bár az előadás több szempontból is újításra törekedett, és a Boleróra alkotott koreográfia értékteremtő produkció volt, a virtuális operával kapcsolatban vegyes érzésekkel jöttem el az előadásról.

Komlósi Ildikó szerint „az operának élnie kell. Haladni kell a korral, olyat kell ajánlanunk a színházakban, színpadokon, amire bejön a közönség, sőt még a fiataloknak is tetszik”. A törekvés érthető és dicséretes, de a megvalósítás módja inkább a hatásvadászatot, mintsem a termékeny megújulást tükrözi.

Vetített hátteret láthattunk már az Operában (például a Napfogyatkozás 2009-es bemutatóján Arthur Koestler szövegeit vetítették a díszletelemekre), de a háromdimenziós látványvilág most került először operai színpadra. Az alkotók virtuális operaként nevezték meg a mostani Kékszakállú-előadást, és ha már egy merőben új kategória nevét adták a produkciónak, alaposabban is átgondolhatták volna, hogy milyen sajátosságokkal, követelményekkel bír ez a műfaj. Az egyik legfontosabb változás, ami egy ilyen típusú előadással együtt jár, hogy a zenekar gyakorlatilag színházi zenekarrá válik: az előadás törzse, főszerepe helyett aláfestő, „háttérmunkás” szerepbe kerül. Az énekesek színészi játéka is megváltozik. A Kékszakállú nem thriller – ahogy a 3D Live Live Press az előadást reklámozva állítja –, hanem komoly lélektani dráma, ami nagyon pontos, dinamikus és fegyelmezett színészi játékot követelne meg. A mozivászon jelenlétében azonban az énekesek számára eltűnik az a nagyszerű kihívás, ami a hagyományos rendezések sajátja volt, hogy ti. egy egész felvonáson át kell ketten bejátszani a teret. Fájt is a szívem azért, hogy olyan művészek, mint Komlósi Ildikó (Judit) és Kovács István (Kékszakállú herceg) játékukat inkább a képernyőhöz igazították ahelyett, hogy saját erejükben bízva és a zenekarral, Győriványi Ráth György karmesterrel együttműködve töltötték volna meg a színpadot a szereplésükkel. A Bartók-mű esetében a 3D-vetítés ugyan kétségkívül látványos és találó volt, a hagyományos díszlettervezési eszközökkel tényleg nehezen lehetett volna hasonló hangulatú, szürreális és változékony hátteret adni a történetnek – ugyanakkor ez a technológia a néző képzeletét szűk korlátok közé szorítja. (A 3D-effekteket Andrew Quinn készítette, aki számos, nem túl fantáziabarát hollywoodi sikerfilm, például a Mátrix vagy a Tomb Raider társalkotója is). Arról nem is beszélve, hogy a 3D miatt a történet metaforális jelentése, az eredeti Balázs Béla-koncepció (ami Bartók zenéje mellett az opera zsenialitását adja) nem kerül középpontba: nem lesz egyértelmű, hogy a Kékszakállú herceg vára belső vár, a cselekmény nem egy konkrét térben, kísértetkastélyban játszódik, hanem a szereplő Kékszakállú lelkében.

A vizuális elemek túltengése azt a problémát is jótékonyan elfedi, hogy a Bolerónak és a Kékszakállúnak a hangzásvilág szempontjából szinte semmi közük sincs egymáshoz. Az egyetlen közös vonásuk a zene jellegzetes feszültsége – noha az a két műben különbözően oldódik fel és teljesen eltérő dallammotívumokból építkezik. Hiába köti tehát össze az előadás két részét a 3D-vászon, a balettművészek szereplése és az, hogy a Bolero-koreográfia szerkezete a Kékszakállú-történet erotikus vonalát követi, azok nincsenek szerves egységben egymással.

Nem értek egyet az alkotókkal abban, hogy a látvány nem megy a hangzás, a zenei élmény rovására. A zenekar – némi képzavarral élve – mintha beletörődött volna a másodhegedűs szerepébe, álmos-langyosan, se jól, se rosszul nem játszott; a harsonaszólam játékán pedig kifejezetten érezhető volt, milyen nagy kihívást jelent egy operazenekar számára az operákban ritkán játszott, nagy precizitást igénylő, feszes ritmusú Bolero. A Ravel-darab esetében a 3D-látvány az egyébként ötletes és expresszív koreográfiának sem tett jót.  Egyrészt mert a vászonból „kilépő” absztrakt látványelemek megzavarták annak a figyelmét, aki a táncra próbált volna koncentrálni, másrészt mert bár a heves, flamenco-elemeket is tartalmazó, finom jelzésekben gazdag koreográfia zseniálisan megragadta a nőiség különböző jegyeit (szépség, erotika, szelídség, ambivalencia, érzelmesség stb.), a vásznon megjelenő képek a legősibb nő-metaforákat (rózsa, hold, domborulatok) a rajzfilmszerű grafikával a lehető legközhelyesebbé tették.

Az előadás legjobb pillanatait számomra a spanyol Ballet Español Ensemble táncművészei és Lola Greco Bolero-koreográfiája mellett Komlósi Ildikó énekesi teljesítménye, a kreatív színpadi világítás és a Kékszakállú zárójelenetének rendezési elemei (a Kékszakállú korábbi feleségeinek árny-kísértetszerű megjelenése, Judit csatlakozása hozzájuk) szerezték, melyek Caterina Vianello rendezői munkáját dicsérik.

A virtuális opera műfajától nem zárkózom el, jó ötletnek és kiaknázható lehetőségnek tartom, de jobban kellene megválasztani hozzá a műveket, másrészt önálló műfajként kezelni, elkülöníteni azt a hagyományos operától, és felismerni a műfaj sajátosságait. Különben haladni a korral csupán annyit jelent majd, hogy becipelünk egy hatalmas tévét az Opera páholyai közé.

Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára – Maurice Ravel: Bolero, rendezte: Catarina Vianello,  vezényel: Győriványi Ráth György, koreográfia: Lola Greco, Budapest, Magyar Állami Operaház, 2011. szeptember 7.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.