Archívum

Kolozsvárra nyíló ablak

2011. július

Életem első orchideáját, már nem emlékszem, milyen alkalomból, a hetvenes évek végén kaptam, egy átlátszó műanyag dobozban. Miniatűr koporsóra emlékeztetett: Hófehérke feldíszített, halványlila virággal teleszórt üvegkoporsójára a Walt Disney-filmből. Az orchidea szára egy kis üvegcsében állt, mely injekciós ampullára hasonlított alakja és nagysága miatt, valamint azért is, mert csaknem hermetikusan volt lezárva, hogy ne csöpögjön ki belőle a víz. Így egy hónapig is megmarad a virág, mondták. Használati utasításként nem említették, hogy továbbra is a dobozban tartsam-e a virágot, vagy kivehetem belőle. A dobozt színes műanyag szalaggal kötötték át, melynek masnija túl nagyra sikeredett. Mindez virágostul, szalaggal együtt egy vásári, műanyag ready made-re emlékeztetett inkább, mintsem az afrikai egzotikus virágra.

Tanácstalanul keresgéltem megfelelő helyet ennek a különös ajándéknak a tizenkilenc négyzetméter összterületű lakásom öt négyzetméteres szobájában. Végül az íróasztalom fölé, a szemközti falra erősítettem. Gondoltam, készítek arra a falra egy orchideás ablakot, azaz ha kinyitom az orchideás doboz fedelét, egy képzelt világra nyíló ablakot tárok majd ki.

Abban az időben két kolozsvári költőtársammal (Cselényi Bélával és Szőcs Gézával) leveleztem, és rádöbbentem, hogy emez ablakom éppen Kolozsvárra néz. Ezt meg is írtam nekik. Később kiderült, ez a tény fontos volt nekik is.

Tizenhat év múlva elköltöztem egy nagyobb, huszonöt négyzetméteres lakásba, ahol az íróasztalom szintén a falnál áll. A múltkor megkérdezte tőlem az egyik költőbarátom, megvan-e még a Kolozsvárra nyíló ablak. Hirtelen nem is tudtam, miről beszél. Hát persze, a kis műanyag ablak, az orchidea üvegkoporsója, vágyaink herbáriuma! Sajnos, nincs már meg; úgy élek itt, mint csiga a házában, én magam vagyok a ház, az ablak, a lakó egy személyben. Szemben velem, az íróasztal fölött, a falon egy fekete-sárga mintás macedón szőttes, arra szoktam gombostűvel odatűzni emlékeztetőül a kifizetendő számlákat, a sürgős válaszra váró leveleket, az aláírandó szerződéseket.

Az utóbbi években egyre több író, rendező, filozófus, színész barátom és persze a két kolozsvári költőm is külföldről írja hozzám leveleit, mert időközben elhagyták Kolozsvárt, szülőhazájukat. Időnként, mint most is, a szőttessel borított falat nézem, és az az érzésem támad, hogy mindannyiunk miatt, mindannyiunkért a világ mind a négy égtája felé néző Kolozsvárra nyíló ablakot kéne hasítanom életünk elszigetelt, magára hagyott csigaház falába. És azon az ablakon Szőcs Géza Ez már a feltámadás című verséből ezt a részletet kéne jó hangosan, zengőn kiáltani:

elvitt minket a háború,
az árulás, a drágulás,
a dögvész
s a születésszabályozás,
a folytonos hadviselés
önmagunk ellen
s zuhanás át a történelmen,
szebben mondva: szabadesés;
vagy még szebben: mélyrepülés

*

Kedves Kati! Mi körülbelül ’87 karácsonyán érkeztünk meg végleg Magyarországra. 1992. II. 9-én kaptam meg a magyar állampolgárságot. A köztes időre esett 1991. december 8-9-e (?), amikor Svájc megalapításának 700. évfordulója alkalmából – a pécsi Pro Helvetia Alapítvány velünk ünnepel[tet]te magát. Három MTI-hírt is olvastam – még akkor – ezzel kapcsolatban; úgy emlékszem, mindhárom kiemelte a te déli meg az én keleti állampolgárságomat, s utólag azzal a benyomással maradtam, hogy lapul egy kis központi féltékenység is abban a láttatásban, amely kiemeli, hogy egy Magyarországon akkreditált svájci intézmény egy vajdasági művésznővel aranyozza be, illetve egy erdélyi költővel patinázza be kulturális evőeszközeit. Ekkoriban még sokakban élt ágrólszakadtságunk és másodrendűségünk (a helyzet – szerintem – javult azóta, mert a történelem úgy hozta, hogy ránk hivatkozni olykor hatalmi érdek is. Már annyian vagyunk, hogy szegény rokonból tényezővé léptünk elő). Egy szó, mint száz, kellemes volt ’91/’92 tele; ezen belül magyarországi éveim közül erre az évszakra gondolok legszívesebben vissza… Lehet, hogy te ezt másképpen látod, ugyanis éppen akkor, ’90-’91-ben kezdődött a polgárháború szülővárosod és az Adriai-tengeren levő nyaralód között. Ölel, Béla.

*

Az érettségi lövészetünk – mert lőnünk is kellett ahhoz, hogy aztán érettségizhessünk – viszont olyan puskával történt, amiből tényleg jött a torkolattűz. Leszorítottam valahogy a térdemmel, a vállamhoz persze nem mertem fogni, és kilőttem valahogy, amit muszáj volt belőle. Mondták, hogy a nagy megtiszteltetés – hogy valódi fegyvert adnak a kezünkbe – azért adódott, mert aznap temették Titót. (Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül, 2007)

*

Várnak topogva sorukra
a nemlét bejáratánál,
az áldozat előterében,
állnak fegyelmezetten –
sokan és számolatlanul –
ünnepet mímelnek a békeidők.

Miféle balsorsú népség?
Hogy ilyen megadók –
Hogy ilyen feladók –
Hogy ilyen élettagadók?!
Legalább egyik – mondjuk a fekete –
állna már ki a sorból,
amikor félrenéz a hóhér. –
Legalább az a különc,
az a kitagadott,
a lázadó láncszem – pattanna el
és rántana végre elő
egy csőre töltött kalasnyikovot.

(Keszthelyi György:
Bárány kalasnyikovval,
2010)

*

A Kolozsvárra nyíló ablakomban megjelent néhány kedves kolozsvári íróbarátom, és Balla Zsófiát is látom, amint mosolyogva és integetve közeledik felém a távolból:

Megúszhattunk-e épségben veszélyt,

ha közben

mást útszélen hagytunk bukottan,

megtörötten?

Milyen fényűző szellem tűje forgatott
a város egében? Mi semmisült meg,
és mi hagyott a semmiben nyomot?
Kik voltunk Kolozsváron?
S kik vagyunk azóta, miféle holmi?
Hogy sorsunk súlypontja elgurult,
s hogy átlyuggattak Felek kőgolyói?

(Balla Zsófia: Az élet két fele)

Ez év májusában végre eljutottam Kolozsvárra, mégpedig a Lucian Blaga Nemzetközi Költői Fesztivál meghívott vendégeként három magyar költőtársam, Zalán Tibor, Szentmártoni János és Balázs F. Attila társaságában.

Már régóta tiszta égboltról álmodom. Álmaim égboltját nem hálózzák be súlyos villanydrótok, melyekbe szárnyalás közben belegabalyodok. Kolozsvár utcáin egyszerre elakadt a lélegzetem. Ifjúkorom soktonnányi dróthálózattól terhes ege csüngött fölöttem fenyegetőn: vastag, fekete kábelkötegek csomózták össze a villanyoszlopokat egymással és az épületekkel, a zöldellő fák koronái sodronyok súlyától nyögtek. Még álmaimban sem láttam ennyi lelógó és vészjóslóan himbálózó kábelt a kibelezett házfalakon és az emberek feje fölött az égbolton! Barátaimra, ismerőseimre gondoltam. Hogyan tudtak mégis magasra szárnyalni és elrepülni innen egyesek? Az ottmaradottak pedig hogyan voltak képesek a sokáig tartó keserves, kimerítő belső szárnyalással olyan csodás és bámulatra méltó magasságokat elérni?

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.