Archívum

Horkay Hörcher Ferenc: Ottlik kadét történetei

Pienták Attila
2011. július

Kortárs Kiadó, 2010

Különös, ritka kihívás Horkay Hörcher Ferenc Ottlik-könyvéről írni. A recenzens megszokja, hogy esszé-tanulmánykötetek bírálatakor belébonyolódjék az írások tárgyába, saját preferenciái, kialakult álláspontja alapján, úgyszólván – kritikaírás leple alatt – vitatkozva vagy egyetértve folytasson párbeszédet a szerzővel. A megszokott szituáció talán jelen esetben elkerülhető, recenzens mindenesetre törekedni sem fog ama párbeszédre. És jó oka van rá, ugyanis az Ottlik kadét történetei című esszégyűjtemény kevésbé szól Ottlik Gézáról, mint Horkay Hörcher Ferencről.

S mindjárt szögezzük le: ez dicséretére válik a könyvnek. Esszégyűjteményt említettünk (a kiadó is Esszé-sorozatában adta közre), s ez a sokat vitatott, pontosabban inkább agyonmagyarázott fogalom, az esszé, melynek oly számos kitűnő művelője volt a magyar irodalomban, a legnemesebb hagyományok szellemében inkarnálódik a szerző írásaiban. Horkay Hörcher kitűnő stiliszta, ugyanakkor minden sora mögött érezhetni az erudíciót, a szakmai pontosságot is. S mint rossz kártyás (talán hamisjátékos, mondhatnánk az íróval) hadd szórjuk el egy további fontos kijelentő-lapunkat mindjárt az elején: e kötet egészen bizonyosan megkerülhetetlen lesz mindazok számára, akik a továbbiakban érdemben kívánnak foglalkozni Ottlik Géza művészetével és személyével.

Magát Ottlikot csak érdemes továbbra is kerülgetni még, mint macska a forró kását. Ennek a könyvnek, talán meglepő módon, az Utószó a legjobb írása. A legelegánsabb darabja. S nem elsősorban azért, mert az olvasó iránti lehető legnagyobb udvariasságról tanúságot téve összefoglalja a teljes kötet anyagát, írásonként és tendenciaszerűen. Hanem inkább mert első kurta másfél oldala esszenciálisan nyilatkoztatja ki a szerző számára – úgy véljük – legfontosabb esztétikai-etikai koordinátákat. Nosztalgia és tartás – ezekkel a szavakkal kívánjuk leírni Horkay Hörcher esszéinek lényegét, s ha az alábbi idézetekben nem találkozunk is e két szóval, a magunk részéről ragaszkodunk hozzájuk.

Vegyük mindjárt az Utószó, egyben az egész kötet talán legszimpatikusabb mondatát, hőséről: „ahogy túlzó kultuszát sem tartottam szerencsésnek, ugyanúgy nem tör le különösebben az irodalomtörténeti megítélésében bekövetkezett változás sem”. Ez bizony tartás kérdése, hiú, fösvény irodalomtörténeti-kritikai életünket tekintetbe véve mindenképpen. (Oly felesleges mindig hozzátenni, hogy persze: a kivételnek tisztelet.)  Amellett pontos meglátás is ez a mondat, amennyiben elismeri, hogy az idejétmúlt Ottlik-kultusz bizony túlzó volt, miközben hozzáteszi, hogy a kultusz azért tovább él: intelligens, elegáns formában, ahogyan az, ha megérdemli, minden szerzőnek kijár. Állapítsuk meg tehát, hogy Horkay Hörcher irodalmi tartásról tesz tanúbizonyságot, amikor nyilvánvalóan rajongva szeretett hőse kapcsán az idézett mondatot írja le.

Persze másféle, fontosabb tartásról is szó van itt, mondani sem kell. Olvassuk csak az Utószó következő sorait: „Ottlik Géza számomra nem egyszerűen irodalomtörténeti figura, vagy olyan előd, akihez valamilyen módon viszonyulni kell, kapcsolódni lehet. Ennél sokkal többet jelent számomra. Példa. Támpont. De leginkább vigasz. Csupa olyan szó, melyek – úgymond – az irodalmon kívülre mutatnak.” Úgymond? És ki mondja úgy? (Az „úgymond”-ot régóta helytelenül használják sokan.)

Hiszen Horkay Hörcher könyvének egésze egyebet sem sugall, mint az írói-emberi becsület, helytállás, mérték, példaadás és példavétel felismerését és elismerését! És ezek a gondolati és lelki rezonanciák hogyan is lehetnének irodalmon kívüliek? Hisz maga a szerző idéz Ottliktól (s mindjárt a kötet mottójául választott idézetben), midőn felhívja a figyelmet rá: az irodalmi alkotás maga cselekedet. Hozzátehetjük: etikus cselekedet (ez minden előjel nélkül értendő), voltaképpen önmagában: etika. Amint újabb angolszász bölcsek hirdetik: nincsen etika történetmesélés nélkül. Mi hozzátesszük: történetmesélés sincsen etika nélkül. Nyilván szükséges és nyilván felesleges ezt hangsúlyozni jelen kötet kapcsán, melyben többször is leíratik a Kosztolányi–Márai–Ottlik kontinuitás, s kevésbé irodalomtörténeti, inkább etikai értelemben, vagy ha pontosabban kívánunk fogalmazni: afféle „magatartás-történeti” értelemben.

De még ez sem szimpatikus megfogalmazás – és ezen a ponton szeretnénk megfordítani a gondolatmenetet. Horkay Hörcher rendkívül koherens világszemlélettel, esszéírói attitűddel közelít tárgyához, tárgyaihoz, ám éppenséggel ama rendkívüli koherencia bántó. A Kosztolányi–Márai–Ottlik triász felállítása a szerzőnek szíve joga – csak éppen tarthatatlan: egészen más színvonalú, hogy ne mondjuk, fajsúlyú szerzők nevét teszi egymás mellé. Természetesen tiszteletben tartandó a szerző ízlése, ám éppen úgy kritizálható is. Véleményünk szerint nyilvánvaló (más lapokon írtunk már róla), hogy Kosztolányi nagyjából a modern magyar próza origójának tekinthető, vitán kívüli klasszikus. Márai, tisztelet emlékének, nagyjából a szomszédi viszonyban és a csokornyakkendő-viselésben folytatója, lektűr színvonalú munkásságában bizonyosan nem.  Ottlik pedig – ha szabad e Sartor Resartus-i tematikát folytatni – leginkább sokszor felidézett tweedzakója révén kapcsolódik a hagyományhoz.

Érthető, megérthető persze Horkay Hörcher szimpátiája, ragaszkodása valamiféle, úgy véljük, saját maga kreálta írói-életviteli attitűdhöz, melyet jobb híján „polgárinak” lehet elkeresztelni. Ám nem érthető meg, ha a kitűnő tollú szerző igényes esszékötetében folyamatosan beleesik abba a csapdába, hogy meghatódik saját preferenciáitól. Mert amikor az imént nosztalgiát említettünk könyve kapcsán, éppen erre gondoltunk. A szerző, úgy véljük, dédelget (képvisel?) egy világképet, életmódképet, mégpedig – amúgy – igen szimpatikusat, melynek mintegy megerősítését, igazolását várja író hőseitől. Saját ízlésformája megerősítése végett ekképp: rajong. Innen, hogy a szövegek többsége menthetetlenül patetikussá, személyessé válik. Ami természetesen esszé esetében egyáltalában nem róható fel hibaként – ám jelen kötetben mintha a rajongás mégis az elmeél rovására menne. Pedig, amint említettük, Horkay Hörcher mind szellemtörténeti felvértezettség, mind az Ottlik-életmű tökéletes ismerete szempontjából alkotta kitűnő esszéit – és éppen ezért hat oly zavaróan, ha „szakirodalomként” akarjuk olvasni, az a bizonyos affektus.

Persze – bár, mint említettük, nélkülözhetetlen manuálé lesz az elkövetkező Ottlik-értelmezések számára – szükségtelen is szakirodalomként tekinteni a kötetre. Horkay Hörcher Ferenc munkája végtelenül szubjektív értelmezésű arcképet, arcképeket rajzol olvasója elé, valójában pedig, úgy tetszik, vallomásos önarcképet. Az irodalomról beszélni sokféleképp lehet – így is. Az Ottlik kadét történetei mindenesetre rokonszenvesen és magas színvonalon teszi, bár a kötetnek kétségtelenül nem Ottlik Géza a főszereplője.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.