Archívum

Emlékszilánkok Kovács László (1944–2006) festőművészről (Novotny Tihamér bevezetőjével) I.

Kovács György, Novotny Tihamér
2011. július

Valamikor tavaly ősszel felkértem Kovács György szobrász-restaurátort, írná meg a 2006-ban elhunyt festőművész bátyjára vonatkozó visszaemlékezését a Kortárs számára. Ő a kérésemet, bár kissé szabadkozva, mégis készséggel teljesítette. Ez a személyes emléktöredékekből összeálló memoár inkább hasonlít egy lírai hangvételű, a művész jellemét, élethelyzeteit szilánkosan és szeszélyes kitérőkkel megjelenítő családtörténetbe ágyazott vallomásos mikroszociológiai korrajzhoz és kordokumentumhoz, mint egy pályaelemző, objektíven értékelő dolgozathoz. Erénye azonban éppen szubjektivitásában, a testvéri szem behelyettesíthetetlen közvetlenségében rejlik. Olyan apró és jelentéktelennek tűnő titkokat közlő olvasmány ez, amely filmszerűen lepergethető képkockáiban mégis húsbavágóan ismerősnek, érdekesnek, izgalmasnak és jellemzőnek tetszik, ám csak mozaikos képét adja a sokak és sokunk által megélt utóbbi, több mint fél évszázadnak. S mivel Kovács László művészi pályaképe jószerivel hiányzik belőle, a közérthetőség kedvéért ezt a kiegészítést – összefoglaló jelleggel – célszerű volt megtenni. Íme:

K. L. 1944. március 25-én született Budafokon. 1962 és 1967 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakára járt. 1967-ben feleségével, Szabó C. Mária szobrászművésszel Budaörsre költözött, ahol 1969-re felépítették ikerműtermüket. 1971–74-ben Derkovits-ösztöndíjban részesült. 1975-ben öccse mellett Sopronban megismerkedett a kőszobrász-restaurátor szakma új anyagaival, így kialakíthatta úgynevezett stukkó- vagy sgraffito-technikáját, amelyet 1976-tól 2005-ig táblaképméretekben alkalmazott. 1997-től 2006-ig az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékének vezetőjeként dolgozott. Számos díjban részesült, amelyek közül a legrangosabb az 1992-ben elnyert Munkácsy-díj. Tagja volt többek között a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Festők Társaságának, a T-ART Alapítványnak és a REGIOART Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesületnek. 2006. január 11-én rákbetegségben hunyt el Budapesten. Sírja a budaörsi „Régi temetőben” található.

Életműve rendkívül színes, változatos, szellemes, sokágú és sok műfajú, ugyanakkor kivételesen következetesnek, zárt pályákon mozgónak mondható. Művei tiszta műfaji (technikai) kategóriákba s azon belül jól körülhatárolható témacsoportokba sorolhatók. Úgymint: Rajzok és vázlatok, hiszen mindig, mindenhova, a rajzpapírokon túl, minden keze ügyébe akadó fecnire dolgozott, mániákusan rögzítette ötleteit, alakította, kereste, tökéletesítette motívumait. Olyan visszatérő témái voltak, mint például a dudás, táltos, csikótojás, ördögbőr, Minotaurosz, kerítés-állat vagy kerítés mögött, napraforgó, kereszt-korpusz, ágas-fonadékos korpusz, hinta, karácsonyi kaktusz, bölcsőjáték vagy macskabölcső, őrült karmester stb. Olajképek vásznakon és farostlemezeken körülbelül 1983-ig. Bár a hagyatéknak ez a része igen sok fizikai kárt szenvedett, mégis jelentős szeletét képviseli a Kovács-életműnek. Síkszerűen felbontott alakjainak és tárgyainak kontúrok nélküli, erős, hatásos színfoltokból fel- és visszaépített, sokszor a szétesés határáig vitt kohéziós formái és kompozíciói átvezetik figyelmünket a monotípiák és a sgraffitók síkszerűen rétegződő világába. Festményeinek utolsó periódusában egy szárazabb, a szó szoros értelmében rajzosabb stílust alakított ki magának, ahol a ceruzavonalakat is beépítette áttetsző felületű olajképeibe. Fa- és linómetszetek, mélynyomásos metszetek 1967 és 1996 között. Ezek a kezdetben szintén expresszív vonalvezetésű és robusztus folthatású, később egyre inkább a groteszk-ironikus, a különös perspektívákat és motívumokat összemontírozó rajzi gondolkodást közvetítő sokszorosító eljárások az életművön belül bár igen karakteresek, számuknál fogva mégsem túl jelentősek, inkább csak kísérőjelenségei fontosabb műfaji állomásainak. Monotípiák 1972-ben, 1992-ben, 1996–97 között és 2002-ben. Igen szép, bőséges és attraktív periódusa Kovács Lászlónak, tisztán és világosan elkülöníthető témacsoportokkal, amelyekben a zalai nagyszülői és a budaörsi környezet is megjelenik. Ezekben a műveiben sokszor egy bizonyos Vajda Lajos-i (vagy tágítsuk a kört, mondjuk inkább, „szentendreies”) aspektusból közelíti, szemléli tárgyait. Stukkók vagy más néven Sgraffitók 1975–2005 között. A művész legautentikusabb, legfontosabb, legsokoldalúbb és legjellemzőbb, nagy és hosszan tartó korszaka. A nevezett „vakolásos-visszakaparásos” táblaképek eredetisége nem pusztán a technikai újításokban keresendő. Gondoljunk csak például Dubuffet vagy Tapies korábbi, de hasonlóan réteges anyaghasználatra épülő hautes-pâtes (magas massza) megoldásaira! Kovács eredetiségét sokkal inkább elvonatkoztató, bölcseleti szellemében, a több- és szokatlan nézőpontúságokat keverő, a teljességet megragadni igyekvő, „békaperspektívás” szemléletében fedezhetjük fel. Vagyis munkáinak újszerűségét az önmagukba visszatérni igyekvő tiszta vonalakat és a színes, jól körülhatárolható érdes síkfelületeket egyaránt alkalmazó, a gömbhéjszerkezetűen hajlított, mégis síkba vitt intellektuális tereket és szimbolikus formákat egyszerre teremteni igyekvő látásmódjában és műalkotás-filozófiájában, témáinak groteszkségében, a hétköznapiságot az emelkedettséggel, esetenként a humort a drámaisággal ötvöző gondolkodásmódjában találhatjuk meg. Ez a lényegi tartalmakat és felfedezéseket hordozó, eleven pályaszakasz is több témaciklusra s azon fölül legalább két alaposztályra bontható. Úgymint életképszerű művek (Férfi dobozzal, Alvók, Nagyanyám, Kábeles, Séta stb.). S úgy is mint elvonatkoztatásos, filozofikus és jelképes értelmű, a személyes lét lelki és tudat alatti rétegeit és annak kultikus, mitologikus és kulturális beágyazottságait is feszegető képek (Dudás [Két dudás], Két ház között, Sarok, Lépcsőház, Gang, Bohócok, Kút, Napraforgók, Macskaajtó, Kapu [Kertkapu] és Kerítés, Állat, Táltos, Ördögbőr, Minotaurosz, Korpusz stb.). E technikához kapcsolódnak murális munkái is (Gulliver [kültéri sgraffito], Szeged-Kiskundorozsma, 1979; Kerámia falkép [samott], Bonyhád, 1988; Villa Citadella [beltéri sgraffito], Eger, 2001) vagy a vakolatvésési technikát utánzó kvázi sgraffitói és vegyes eljárásai is, amelyek a színezett, festett és fújt papírpép (pl. Csikótojás) és a színezett vagy színezetlen homok, illetve őrölt mészkőmassza segítségével hullámkartonokra és papíranyagokra készültek (pl. Állat köldökzsinórral; Kutyafej; Tízparancsolat sorozat). Idesorolandó még az a néhány munkája is, amelyek a sgraffito és a samott kombinációiból születtek (pl. Két ház között). Plasztikák kb. 1987–2005 között. A művész megfordult Siklós, Kecskemét, Mór, Budaörs és Eger kerámia-művésztelepein, ahol samottos fagyálló kőagyagokból úgynevezett „gyúródeszkázó-tésztázó” technikával, mintegy a síkszerű sgraffito kompozícióinak térbeli változatait hengergette, hajtogatta, nyomogatta össze üreges szerkezetű, autonóm műalkotásokká. Itt is gyakran visszatérő témái például a Dudás vagy Dudások és az Állatok (rendszerint kutyák, macskák és minotauroszok stb.) elvonttá és filozofikus groteszkké alakított figurái. Kollázsok-montázsok 1993–2003 között, amelyeknek szemlélete tökéletesen szervül a fentebb vázolt ciklusaihoz. Itt megkülönböztető figyelmet érdemelnek azok a munkái, amelyeket 2003-ban készített. Ezek ugyanis egyéni katalógusának (lásd Paletta, 2003!) azon szöveg- és képoldalaira kerültek, amelyeket a nyomdászok „beállító- és befutóívekként” használtak a nyomtatás során. A véletlenszerű montázsokat újabb kollázskivágásokkal és -beragasztásokkal, valamint rajzi elemekkel tette a sajátjaivá, s avatta műalkotásokká. Vegyes technikás művek 1996–2005 között, amelyek egytől egyig autonóm, értékes, kiváló művek, bár sgraffito-munkáinak „melléktermékeiként”, „párhuzamműveiként” is szemlélhetők. Készültek papírra vagy olajalapozású vászonra, grafittal, lágy pasztellal, keménykrétával, színes ceruzával, vízfestékkel vagy ezek kombinációival. Állatbőrös képek 2001–2003 között, amelyek valószínűleg néhány megrendítő újpesti bőrgyári (ahol halomban álltak a feldolgozásra váró kis- és nagyállatbőrök) és egy 2001-es nyugat-európai Néprajzi Múzeumban tett látogatás inspirációjára születtek. Erről tanúskodik egy, a hagyatékában talált diafelvétel is, amely valószínűleg egy indián eredetű, kiterített állatbőrmunkát ábrázol. Ez után az út után Kovács László (a gyermekkori emlékeken túl, amikor is a népmesék és a néphagyományok még élő és eleven közvetítői voltak a táltoshitnek és -jelképeknek) valószínűleg tüzetesebben és tudatosabban elmélyítette ismereteit az úgynevezett primitív vagy törzsi művészet samanisztikus alkotásaival kapcsolatban. Ez a lét és a nemlét határaival foglalkozó totemisztikus anyag az ő filozofikus rajzi felfogásával párosulva autentikusan fejezi ki akkori lelkiállapotát. A megnyúzott „áldozati” állatokkal (bárányokkal, lovakkal és tehenekkel) való azonosulás s a kiterített bőrük emblémaszerű alkalmazása – a saját betegsége okán – már-már önszuggesztív módon vált kívánatossá, eschatologikus sorsprogrammá számára. Bár sokan vitatták e próbálkozásának művészi kvalitásait, véleményem szerint ezek a művei is folytatólagos részét képezik előző ciklusainak és az életmű egészének. Számítógépes grafikák, amelyeknek keletkezési ideje kizárólag a 2005-ös esztendőhöz köthető. Ezt a programtechnikát (Adobe Photoshop) utolsó alkotóévében sajátította el, s új médiumát idős kora ellenére minden fölösleges járulékos elem és csábító trükk nélkül, meggyőző hitelességgel és tévutaktól mentes ügyességgel alkalmazta. Ez a nagyszámú, „többtételű” ciklus Kovács László „hattyúdala”, amelyben mintegy összefoglalja életútjának legfőbb állomásait és témáit. Úgymint: Ágak – Fonadékok; Állatok; Fejek – Maszkok; Kerítések; Kígyók, Labirintusok; Korpuszok; Kutak; Minotauroszok; Pierrot-k; Mozart-variációk. (Ezt az utóbbi sorozatot a 2005-ös Budaörsi Művésztelep témaajánlásához is kapcsolódva, valamint Kertész Ildikó fuvolaművész felkérésére készítette el, úgy is mint komolyzenei rajongó, s úgy is mint autodidakta blockflötés, aki komolyan veszi Mozart szellemi örökségét születésének 250. évfordulójára készülődve.) Ám mint az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékének vezetője, kitűnő karakterérzékével és humorával egy általa tisztelt, kedves képzőművész kollégájának, Bukta Imrének groteszk portréváltozatait is megalkotta anélkül, hogy tolakodásával vagy torzító szemléletével megbántotta volna tanártársát. – Kovács László halálával egy kiváló művészt veszítettünk el, akinek életműve összegző feldolgozásra és bemutatásra vár. (Novotny Tihamér)

Elöljáró sorok

Hatvan év távlatából a napok emlékfolyammá szelídülnek, nem vállalok felelősséget azért, hogy mikor, melyik napon, egymás után vagy egymás előtt történt, ami történt…

Laci bátyámmal sosem álltunk igazán közel egymáshoz. Döbbenetes ezt így kimondani, amikor a hiánya egyre jobban fáj. Mégis igaz, mert a világról alapvetően másként gondolkodtunk: ő a végső igazságokat kereste, én az élet dolgainak misztériumát. Ő racionális elme volt és okos, én spirituális és, mondhatni, buta ember vagyok. Őt a filozófia érdekelte, engem a mesterségek. Amikor eszméltem, szüleink éppen kapcsolati válságukat élték és terhelték ránk. Lacira ebből a teherből több jutott, mint rám, mert édesanyánk amolyan férfi–férj–barát szerepet osztott rá. Nekem csak a döntések következményei jutottak. Természetesen nem fogadtam el pótapaságát, és ezt jól is tettem. De személyisége kisugárzásának tehertételével ma is együtt kell élnem. Egyértelműen anyánk hibája, nem Lacié, hogy olyan szerepet osztott rá, amelyet nem tudott, de nem is akart eljátszani. Megbocsátani… Persze… Három fiút neveltem föl, hogyne tudnám, mekkorákat hibázik az ember, jóvátehetetlenül.

Keresgélve emlékezetemben végül találtam egy szálat, mely képes a múlt villanásait valamilyen rendszerbe illeszteni: az ételt. Mindig éhesek voltunk! Sosem felejtem el azt a nagyhetet, amikor édesanyánk leghevesebb istenességét gyakorolván, időnk nagy részét a Szervita-templomban rendelte töltenünk, teljes éhkoppon. Az étel tehát mindenképpen közös nevezője együtt töltött időnknek…

És a betűk! Azok persze nem hagyják nyugodni az embert. Nem szimbólumok ők, hanem apró jelek, felhők, sietve átfutó csillagok az augusztusi égen. Bennük van a történet. Nincs menekvés, egymásnak adják át magukat, de szigorú rendben, ahogyan a természetük diktálja. Belekezdek hát, az éjszaka csendje segít, nem is én, hanem ők írnak engem meg Lacit…

Részletek a családi legendáriumból

Laci bátyám mákos mácsikkal kezdte a szilárd ételek fogyasztását még 1945-ben, Alsónemesapátiban. Szép ez a történet. De hogyan is került erre sor?

Légiriadó alatt a budafokiak pincéikbe bújtak. Volt úgy, hogy a bomba éppen a szellőzőbe csapott, s az anyuka hiába ébresztgette kicsinyét, a légnyomás megölte. Ebből okulva sokszor a házban maradt a család, de miért, miért nem, anyám mégis úgy döntött, hogy a pince biztonságosabb. Öregapám és Feri fia, édesanyánk öccse mégis a házban maradtak, békésen szunyókálva ajánlották lelküket Istennek, aki meghálálta bizalmukat, mert a bomba, amelyik lecsapott a házra, csak az asztal egyik lábát faragta le, de nem robbant fel. Nagyon sokáig megvolt az az asztal. Kicsi kiegészítője, amelyen a fürdőszobai lavór foglalt helyet, még ma is megvan. A szomszéd házból semmi sem maradt, oda jártunk később focizni.

Visszatérve a mákos mácsikhoz, anyánk rémtörténetként mesélte, hogy Kovács nagymama, rendes falusi szokás szerint, megrágta az ételt, s úgy tömte a Laci gyerek szájába. Ma már nem tűnik gusztustalannak ez a gasztronómiai átlényegülés, de anyánk sosem tudta elfogadni.

Szekszárd

Apánk mint szegényparasztkáder jobbnál jobb állásokat kapott ’45 után, így került a Szekszárdi pincészet vezetői székébe.

Jut eszembe! A háború előtt egy zsidó borkereskedő pincemestere lett, közvetlenül az iskola elvégzése után, mert tokaji aszút kellett igen rövid idő alatt fölhajtania. És lőn tokaji aszú mazsolából, fügéből, denevérszarból, miegymásból, de lőn. Innen eredt apánk „Csiger Pista” aliasa. És lett egy csomó pénze, hordói, bora meg kuncsaftjai. Az oroszok a bort megitták, a hordókat föltüzelték, az üzletfeleket annak előtte s utána vagonokba rakták (Auschwitz-, Hortobágy-, Recsk-beutalóval), a pénzén meg vehetett egy doboz gyufát.

Szóval Szekszárd. Laci itt kezdte az általános iskolát, szépen, kitűnően. Én meg a meztelen csigáktól rettegtem a hosszú, végtelenül hosszú udvar végiben lévő szemétdombnál. A meztelen csigának jellegzetes szaga van, amit csak a gyerek érez, és a farkára tud állni, félelmetes támadó pózban, pedig az egész nem más, mint egy farok, egyik végén antennákkal.

És volt a szomszédban egy kislány, Zsuzsika, és volt neki egy teljesen igazi babaháza, amibe be lehetett menni, és pont akkora volt, hogy ott jól éreztük magunkat Zsuzsikával. „Szervusz, Zsuzsika! Szervusz, Gyurika!”

Budafok I.

Apánk itt talált újabb pincemesterséget, s alkalmazta anyánkat, hadd tudja meg, mi a magyarok istene! „Ha annyira akarjátok az egyenjogúságot, hát mossatok hordót, gurítsátok föl teli borral a rámpán!” A hordó visszagurult, anyánk jegygyűrűje beleakadt a vaspántba, és letépte az ujját… Hogy hogyan maradt meg mégis? Nem tudom, nincs kitől kérdezzem.

Laci jó tanulmányi eredményeként kapott egy mesekönyvet, amit én nagyon szerettem, Álomfickó kalandjai volt a címe, vagy valami hasonló. A könyvnek szép, édes-kesernyés, ma már tudom, nyomdafestékszaga volt, és barna–rózsaszín–narancs színei, és Laci olvasott belőle nekem.

Búcsú vagy új kenyér ünnepe volt a református templom előtti parkban, óriási rácsos gömbbel a közepén, motoros keringett benne, mint a mókus. Lufit is kaptunk, annak is édes-kesernyés szaga volt, talán kicsit fűszeresebb, mint a könyvnek. Igen, valami vanília, és zenélt, ha nyálas ujjal cirógattuk, de elszállt, és kétségbe voltunk esve. „Gyere vissza, gyere vissza!” Nem azért, mert nem kaphattunk volna másikat (pedig nem kaphattunk volna), hanem azért, mert az szállt el, akit szerettünk. Pankráció is volt egy sátorban, de azt nem láttuk.

Közvetlen szomszédunk a „Körösztmama” trafikja volt, ami sokáig dohányboltot jelentett, és rendesen hadiözvegyek egyetlen bevételi forrását. Lehetett úgy ötvenéves akkoriban, de számunkra ő volt a vasorrú bába, akitől félni kell. Tragikus sorsú fehérnép, mert urát a háborúban megölték, Bandi bácsi, a fia pedig fölakasztotta magát Heni néni miatt, vagy mert sokat ivott. Pincér volt.

Második szomszédunkban két vénlány vezette szatócsbolt működött, ahol olyan csemegékhez juthattunk ritka alkalmakkor, mint a kifli és a cipőpertli (medvecukor).

Olyan is volt, hogy Magyar–Szovjet (Baráti) Társaság (1948) s az ő Télapó-ünnepének rajzpályázata a Földművelésügyi Minisztériumban, ahová apánk előlépett. Na, ott nyert Laci valami díjat, s ennek honoráriuma Petőfi Itt a nyilam! Mibe lőjem? című versére komponált rajzos mesekönyv volt. Én azt értettem, hogy ha belelőnek egy királyi szék bársonyába, az bizony porzik kínjában, csak azt nem, miért kellett belelőni. Még nem tudtam olvasni, ezért már nem emlékszem, ki tárta elém e rejtelmet. A Télapótól viszont majd beszartam…

Mozsár utca 6. fszt. 1. (Kovács László: „Vice”)

Egy reggel teherautó állt meg a budafoki ház előtt, elkezdték bepakolni a bútorokat, hogy Apánk, aki minisztériumi előadóvá lépett elő, pesti lakását birtokba vehesse. A városi lét minden kellékét viselő kies lak egy négyemeletes körfolyosós ház földszintjének legsötétebb zugából nyílott, ahová a nap csak a padláson lévő mosókonyha ablakáról visszaverődve sütött be. Előszoba, jobbra háló, balra óriási konyha, mellette jó nagy fürdőszoba lichthoffal. A konyhából spájz nyílott a teljesen sötét udvarra, kisablakkal. Csatorna és szénfüst szaga keveredett a szomszéd pékség előtt álló lovak húgy-, lócitrom- és izzadságpárájával, amely a levegőtlen udvaron lekvársűrűségűvé töményedett. A cselédlépcső pihenőin beszakadt ajtajú vécék, ezeréves, megkövesedett ürülékkel hirdették a szebb jövőt.

Az udvar bűzéhez képest csodás illattal főtt ezen a napon a pörkölt, a mindig hideg konyha gáztűzhelyén, párafüggönnyel takarva el az udvarra nyíló ablakon átszűrődni próbálkozó fényt.

A fűtetlen hálószoba kettős ágyán egyfelől mi aludtunk, másfelől szüleink. A vastag és nyirkos dunyha alatt összebújva egymás hátára írtunk, álomba nevetgélve magunkat a félreolvasott szavakon.

Alsónemesapáti

A nyár nagy részét gyerekkorunkban ebben a zalai faluban töltöttük apai nagyszüleinknél, számtalan unokatestvérünkkel együtt.

Kovács Nagypapa útkaparó volt, azaz magas státusú közalkalmazott. Közvetlenül a bakter után következett a falusi előkelőségek rangsorában, állami nyugdíjjal. Amikor elérte a hatvanat, lefeküdt az ágyába, oda járulhatott raportra szegény Kovács Nagymama és legkisebb lánya, Bözsi néném, amikor is közölte velük, hogy mit kíván, merthogy az ő kenyerét eszik. Csak akkor kelt föl, ha aratáskor a marhák előtt menni kellett valakinek (nem ő fogott be!), vagy libáival volt megbeszélnivalója a szalmakazal tövében. Volt egy első világháborús csajkája az ágya mellett hamuval. Ha pipázás közben köphetnékje támadt, oda sercintett egyet.

Nekünk, gyerekeknek aratáskor az volt a dolgunk, hogy a felnőtteknek elvigyük az ebédet és a demizson noha bort a hegyre, mert ott volt néhány hold földjük.

A ház és a vasút között patak folyt. A konyhakert mogyoróvessző kerítéséből kihúzgált botból, cérnából és gombostűből pecabotot készítettünk, úgy sikerült – nekem persze soha, csak Jóska unokatestvéremnek – néhány halat kiemelni.

A kapálásban gyerekeknek szánt kiskapákkal kellett részt vennünk, így történhetett, hogy Laci bátyám egy nézeteltérésünket azzal gondolta megoldani, hogy fejbe vágott vele. A kapa kicsi volt, Laci meg még gyerek, ezért éltem túl, de azért szép nagy hasított seb keletkezett az ütés nyomán, még szebb púppal.

Gyönyörű világ volt az, a maga vállalt szegénységével. Tiszta volt és trágyaillatú. Igen! A trágyának nem szaga, hanem illata van, mert része az életnek, nem úgy, mint a dezodor.

Azt ettük, ami éppen termett: leginkább gyümölcsöt, reggelire sült paprikát tojással vagy zsírban pirított főtt krumplit, aludttejet kenyérrel, vasárnap tyúkhúslevest frissen gyúrt tésztából készült cérnametélttel, lesütött hússal paradicsomos káposztát, igen ritkán rántott csirkét. A lesütött húsról annyit, hogy disznóvágáskor megsütik az értékesebb húsrészeket (karaj, tarja), és a frissen elkészített zsírba teszik. A következő disznóölésig ki kellett tartania. A rántott csirkét sem zsemlemorzsával kell elképzelni, hanem lemorzsolt szikkadt kenyérrel. Hajnalban Nagymama elment a „hegyre”, karikalábait szaporán kapkodva egyensúlyozta feje tetején a „silingát” (kosarat). Odafelé vizet vitt, vissza „tüskés körtével”, rókagombával vagy galambicával s mindenféle finomsággal rakta meg. Mire mi felébredtünk, az illatozó hársfatea mellé mindezekkel töltekezhettünk.

Miután Nagymama meghalt, Bözsi néném elköltözött a szülői házból. Vett magának egy másik házat Józsa Jani unokatestvérünk mellett.

Apánk, akinek akkorra sikerült rokkantra innia magát, s a hegyen egy présházban lakott, beköltözött a szülői házba. Először a kemence tégláját, majd a tetőcserepet s a gerendát adta el. Ahol Nagymama meghalt, a szobának abban a sarkában, kukoricaszárból összerakott szárnyékban húzta meg magát. Tüzet rakott a szoba közepén, abba szédült bele kábulatában. Az a kabát, amit Lacitól kapott, ráégett a mellére. Túlélte. Mindent túlélt, csak a halálát nem, a pózvai öregotthon vécéjében. A ház az enyészeté lett, ma már csak egy almafa jelzi, hogy hol volt az udvar, ha megvan még…

Badacsony

Apánk a pincegazdaság főpincemestere lett, s némi esély látszott arra, hogy szüleink rendezik kapcsolatukat. Nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy odaköltözünk, de Édesanyánk nem állt kötélnek. Valószínűleg ez a döntése jelentette házasságuk végét. Vagy mert már vége volt, azért döntött így. Apánk itt indult el a lejtőn lefelé, s egy ceglédberceli közjáték után ott végezte, ahol.

Azt hiszem, mi ketten felhőtlenül boldogok voltunk ott. Tizedik születésnapomat a Kisfaludy-házban ünnepeltük, odafelé menet jó adag fagylalttal.

Apánknak volt egy „Csóró” nevű kutyája, aki, ha beindította 350-es IZS motorját, felugrott a tankra, és két mellső mancsát a kormányra helyezve, lobogó fülekkel, kilógó nyelvvel élvezte a száguldást.

Jó volt Lacival és Csóróval a Bujdosó-lépcsőn fölrohanni a hegyre, közben óriási őszibarackok levében fürödni, úszni a Balaton zavaros-szürke vizében (a veszprémi part akkor még iszapos volt), elbiciklizni Tördemicre, Tomajra, és minden olyat csinálni, amit a bűzös Pesten nem lehetett.

„Jescse ráz, jescse ráz, jescse nóva” – ordították a lengyel elvtársak a házban, ahol laktunk, és telihányták a fürdőszobánkat. Még most is felrémlik a szag, de lehet, hogy csak későbbi megpróbáltatásaim emlékeként.

A Balatonról jut eszembe Laci egyik nyári munkája, lehetett úgy tizenhat éves. Csopakon szőlőt ekekapázott a városi fiú, aki lovat csak a pékség előtt látott. Vadidegen állatot kellett hajtania egyenesen, a tőkék sora között. A ló tudta a dolgát, bár Laci keze alatt úgy tett, mint akinek az egészhez semmi köze, de a fiút a szükség, a lovat pedig az ostor együttműködésre késztette. Számára soha meg nem emésztett megpróbáltatás volt ez, állandó éhezéssel, egyedülléttel, egerekkel, csótányokkal, amelyek ott futkorásztak az ágya alatt, s csak fölkapcsolt villanynál alhatott. Ahogy mesélte, később azt is megszokták a dögök. Ez nem az én történetem, de néha már úgy tűnik, mintha az enyém lenne.

Rizsaleves

Sokszor volt otthon rizsaleves a menü része. Ki tudja, miért, én akkor se voltam, most se vagyok hajlandó megenni. Mondtam az asszonynak, hogy ha el akar válni, ne szóljon egy szót sem, csak főzzön rizsalevest, és én már pakolok is.

Ezzel szemben imádom a káposztás tésztát, kockázva-metélve (nem egyéni perverzióm, hogy sok borssal és porcukorral fejedelminek tartom), a krumplis és a darás tésztát, sőt a paradicsomos káposztát. Nincsen mit tenni, mi ezeken az étkeken nőttünk föl.

Laci bátyám, ha hazajött az iskolából, azonmód hidegen cuppantotta ki a fazékból a paradicsomos krumplifőzeléket, és merőkanállal ette. Sokszor csak pár forintot kaptunk ellátmányként, s az Ádám büfében (a Divatcsarnok mellett volt ez a műintézet) egy forint hetven fillér volt a paradicsomos káposzta, pörköltszafttal valamivel drágább. Ha éppen tellett rá, fasírt került a tetejére, hidegen és felejthetetlenül. Már nem tudom, milyen alkalomból, egyszer marhapörköltet ettünk a pultnál, amikor látom bátyuskám szép kék arcát, tátott száját, mintha mondani akarna valamit, levegőt meg mintha kérne, de nem kapna, hátba vágtam hát szegényt, hogy csak úgy döngött. Sikeresen kiadta magából az ezeréves marha mócsingját. Így mentettem meg először az életét.

Ettünk mi jóféléket is, leginkább szüleink válása után, a kádári konszolidáció beköszöntével. Édesanyánk, akit ’56-os tevékenysége miatt „raciztak” (azaz minden munkahelyről kitiltottak), végre munkát kapott a Gomb- és Fésűkészítő Ktsz-nél, így köszöntött be a jólét. A főraktáros aranyos zsidó nő volt, akivel barátok lettek, tőle származott az első különleges étel, a „sajtos hús” receptje, majd a „sonkás palacsintáé”. Mindkettő karácsonyi étlapunk része, azóta is. A nyarakat rendesen végigdolgoztuk, ha volt munka. Szegény anyánk sváb polgárleány volt, elképzelése sem volt a nehéz fizikai munkát végző férfi kalóriaigényéről. Így történhetett, hogy amikor Laci nyolcvankilós gabonászsákokat cipelve töltötte a szünidőt – volt vagy tizenhét éves –, bizony lekváros kenyeret talált az uzsonnás papírzacskóban. Alighanem innen eredhetett krónikus hátfájása. Ez a munkahelye még azért is érdekes, mert keresményéből cipőt vett magának, négyszáz forintért.

Akkoriban ez egyharmad fizetése volt anyánknak. A cipő hegyes orrú volt – az akkori viszonyokhoz képest, amikor a gyerekek cipőjének orrát még kivágták, mert „őszig úgyis kinőné” –, és fekete, de ennek semmi jelentősége.

A Kölcseyben, talán épp negyedikbe ment, haját hátrafésülte, hajhálóval igazította. Akkoriban sülve-főve együtt voltak: Kovács, Dalos, Kuzman és Zsámbéki – az utóbbiak jómódú polgárcsaládok sarjai. Innen eredhetett a cipős késztetés, mert időnként tejjel mosta tisztára, és hosszú időn át fényesítgette. Visszagondolva erre a jelenségre, igen furcsa, hogy például tánciskolába sose járt, a korabeli lányokat meg inkább elriasztotta, no nem a külsejével, mert amolyan szépfiú volt: nem túl magas, igen izmos, szabályos arcában szépen metszett orr, meleg, kutakodó, mélyszürke tekintet, édesanyánk cirmos szivárványhártyájával körítve. A lányokkal tehát nem lehetett volna gondja. Szerintem a cipőmániának semmi köze nem volt a tetszeni akaráshoz, vagy ha mégis, talán jómódú barátainak akart megfelelni.

Mindannyian jártunk ebben a cipőben. (Ez aztán a metafora, mi?)

Több párhuzamos alakulás, átalakulás történik velünk fiatalkorunkban. Laci szakmai fejlődését végignézhettem mint mozit, de részese sosem lehettem, hiszen a főhős néha megpofozott.

Azt sem tudom, hogy pályázaton-e vagy keresztanyánk bölcs ajándékaként, de egy szép Munkácsy-albumot kapott karácsonyra, talán ’56-’57-ben? Az Ásító inas olajfestmény-másolatával befutott festő lett a Labda utcai általános iskolában, ahol egy csodálatos, ám pedagógusnak teljesen alkalmatlan rajztanár lett a támogatója: Mester Andor.

„A következők tegyék ki ellenőrzőjüket a tanári asztalra!” – mondta túláradó szeretetében az örökösen sértett, vékony, magas ember, s bizony teli lett az asztal, mert a gyerekek gonoszak. Különösen akkor, ha érzik a szeretet gyöngeségét, semmilyen kis valójuk fölértékelődését. Én sem voltam különb, gondolom, Laci sem. Naná, hogy nem kapott intőt senki.

Emlékszem Mester kiállítására az Ernst Múzeumban, talán 1962-ben, ahol szelíd természetével ellentétben kemény, expresszív képeket láttam, s egy feleséget, mákos hajú, szép arcú asszonyt, aki hasonló szelídséggel, de határozottan párja mellett állt. Kirendelték az egész iskolát, s nem emlékszem semmilyen tiltakozásra, mert minden szemétkedésünk ellenére nagyon szerettük Mestert. Engem viszont tökön rúgott egy osztálytársam hazafelé menet a folyosón, ahol valamiért összeszólalkoztunk, s ez rendben is lett volna. Azt a gyalázatot viszont, amit a nőtanárok aggódó érdeklődése jelentett családfám viszonylatában, már nehezen viseltem. Aki mindezt okozta, őszintén megbánta tettét, s a legjobb barátok lettünk a tanító nénik agresszív aggódásának következtében.

Nincs mit tenni, keverednek a dolgok, nem én szabom meg, hová kúsznak gondolataim.

Hideg északkeleti szél fúj novembert idézve. Miért olyan sietős, hiszen nyár is alig volt!? A pinceablak bekopog a kazánházba, melegedni akarna, de az ő sorsa a kirekesztettség.

1956

Október 23-án este – ő tizenkettő, én nyolcéves voltam – alighanem valami november 7-i dekorációhoz kellett feliratot festenie, amikor morajlást hallottunk a Nagymező utca felől. Mindketten kimentünk megnézni, mi történt. A tömegből egy velünk egykorú leány lépett ki, és egy „Nem szégyelled magad?” kérdéssel letépte Laci nyakáról a vörös nyakkendőt.

Nem értettük a dolgot. Olyan volt az nekünk, mint az ellenőrző könyv vagy a cipőfűző…

A felnőttek hálóhelyeket alakítottak ki a pincében, elgereblyézett szénre rakott szőnyegekből, ahol mi, gyerekek kedvünkre hancúrozhattunk. Laci, aki már túlkoros volt, földszinti lakásunkban olvasott és evett, evett és olvasott. Sose volt annyi kaja otthon, mint akkor! Apánk a Tokaji borozó vezetője volt, s lopott egy hordó bort az üzletből. (Sosem volt nagy jellem, később a forradalmárokra fogta a hiányt.) Szesztilalom lévén nem okozott gondot az értékesítés. Lesütött libacombbal töltött befőttesüvegek sorakoztak a spájzban, meg mindenféle, ami ehető. Szomszédunkban pékség volt, kenyérnek sem voltunk hát híján. November 4-e előtt csönd volt az utcán, s mi csak néztük a Jókai téri homokozót, mely megtelt nálunk alig idősebb gyerekek sírjaival. Olvastuk a fejfákat, s elhatároztuk, hogy utolsó leheletünkig…

Egyik reggel iszonyatos zajra ébredtünk: tankok dübörögtek a Nagymező utcán.

Világvevő rádiónk fogta a harckocsiparancsnokok egymás közti beszélgetését, s Moszkvában tanuló unokabátyám fordított.

Éppen reggeli meditációmat folytattam a vécén, amikor megremegtek a falak, bombázták az Abbáziát. No, akkor egymást félrelökve rohantunk mindketten a pincébe. Attól kezdve nem mehettünk az utcára. Ma is emlékszem arra az óriási pofonra, amit azért kaptam egy házbeli férfitól, mert amikor senki sem figyelt oda, kiugrottam a kapu elé egy kékes-vöröses, csillogó repeszdarabért. Olyan volt, mint valami fogsor, sok agresszív recével, egyik vége hegyes, a másik egyenesen hasított. Sokáig őrizgettem, de költözéskor valahogy elkallódott, mint az a cápafog, amit jóval később a fertőrákosi kőfejtőben találtam, teljesen véletlenül. Azóta sem lottózom, mert nekem ennyi jutott a szerencséből.

Nagy kudarc volt Laci számára, hogy nem vették föl a képzőgimibe, de a „Dési”-ben (Dési Huber István Képzőművészeti Kör) pótolhatta tudását. Már nem emlékszem a mesterek nevére, pedig az egyiknek a lánya később évfolyamtársam lett. Ez alighanem Fenyő Andor volt. Asztalok, székek, koponya, kroki, portré… Nagyon megtanult rajzolni!

Édesanyánk, akinek csak tudta, megmutatta rajzait, büszkélkedett, volt is miért. Csak a tágabb család jelezte fenntartásait, hogy ez nem pálya, mert lám csak, milyen nehezen tudta eladni mondjuk Hanzi az „erdőben bőgő szarvasbika” opusait, leginkább a kocsma padlatát s nem múzeumok márványpadlóját koptatván.

És most: tánc!

Óriási konyhája volt a Mozsár utcai lakásnak, vörös, fehér, fekete kockás műkő burkolattal. Laci ezeken a kockákon mutatta be teljesen egyéni táncjátékát, jobb cipőjének orrán partvist egyensúlyozva. Nehéz leírni a koncentrálásnak azt a fokát, amit ez a mutatvány igényelt, talán a kötéltáncosokéhoz hasonlított leginkább. A szabályok kötöttek voltak: vagy csak a fekete, vagy a vörös kockán! A fehér tiltott terület volt. Ismerős valakinek ez a játék?

A Képzőművészeti Főiskolára első jelentkezésre fölvették, ami akkoriban nagy szó volt, mert hétszázból általában huszonöten juthattak be, festőstül, szobrászostul, restaurátorostul, tehát az összes akkoriban létező szakra. Bernáth Aurél növendéke lett, de mint ahogyan az lenni szokott, sok nyomot nem hagyott benne mestere. Talán egy jelzés volt, ami erre a távoli kapcsolatra utalt, amikor jobb híján a bizományiban próbáltuk egy képét eladni, s a fiatalka becsüslány úgy nyilatkozott, hogy „valamiféle Bernáth-növendék, nem tudjuk bevenni”…

Történt egyszer, hogy édesanyánknak a „Terményforgalmi”-ból (a fiatalabbak kedvéért, ez a cég a padláslesöprésekre alapíttatott) vásárolt hosszú asztalán Dús Lacival és Topor Andrissal falvédőtervet próbáltak festeni. Ez a vállalkozások korai szakasza volt, amikor a „racizott” személyek, azaz akik ilyen-olyan ’56-os tevékenységük miatt munkanélkülivé váltak, mindenfélével próbálkoztak. A három fiú a meggazdagodás esélyeit latolgatta a művészet kurvaságának és értékteremtésének mentén, de bizony keserves munka volt pontosan megfesteni a bárgyú szövegeket és a népiesen kibicsaklott figurákat. Elég annyi, hogy nem volt sikerük. A vállalkozó próbálta ösztökélni őket, de eredménytelenül. Hozzáteszem, hogy ebben az időben engedték meg a háztáji gazdálkodást is.

A kézen-közön gazdagodó kétlaki munkás-paraszti rétegnek már volt pénze a „művészetre”, azaz a falvédő exkluzív, sokszorosított formájára, a remények tehát nem voltak alaptalanok.

Budafok II.

Amikor édesanyám és Laci (igen, ők ketten!) szüleink válása mellett döntöttek, visszaköltöztünk Budafokra, a nagyszülői házba. A konyha sarkában húztuk meg magunkat, ezért nem sok hely maradt az életre. Vécé a másik udvarban, hátul. A két udvart hosszú, rugóra járó, hangosan csapódó dróthálós ajtó választotta el. A háznak ezen a részén egy szobában szerzetes élt, csöndesen kántálva egyházi énekeit, melyhez tyúkok kárálása adta a kontrapunktot. Éjszakai szükségmegoldásra egy vödör szolgált a vízcsap alatt, mert folyóvíz, az volt. Nagyszülők a szobában. Több helyisége nem is volt a lakásnak, ezért Laci már főiskolásként kollégista lett, én meg hol itt, hol ott töltöttem az időmet.

Szívesen látogattam bátyámat az Iparművészeti Főiskola kollégiumában, mert annak műtermében kezdtem tanulni a szakmát. Amolyan „bohémtanya” volt ez, a szó eredeti értelmében: az asztalon félig beszáradt olajosüveg, bizonytalan eredetű és korú ételmaradék s minden más jele az életnek, melynek semmi köze sem lehetett az otthonhoz. Volt valakinek bokszkesztyűje, s mi boldogan püföltük egymást, hiszen az ütés igazából nem fájt, de amikor egy festőállvány alá menekültem, Laci a bunyó hevében emelős jobbhoroggal kiütött. Amúgy is erős volt, s én szorult helyzetemben hiába ordítottam. Teljes sötétség…

Rémült tekintetére ébredtem, s bárgyú vigyorral vigasztaltam, hogy nem fájt, nem fájt, de komolyan nem! Na, másnap aztán fájt, enni-inni is nehezemre esett napokig.

Az év végi bemutatókat mindig megnéztük. A festőszer fűszeres illata áthatotta az épületet, a nagyvonalúan komponált képek mintha a festékfoltos padló folytatásai lettek volna. A Bajza és a Szondi utca kereszteződésénél lévő épület volt ez, Bernáth és Pátzay hivatali műtermével s a „Gödör” nevű szuterén műteremmel, melyben nekem is volt szerencsém két évet eltölteni.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.