Archívum

Egy gramm papír

Tóth Erzsébettel beszélget Nagy Gábor
Nagy Gábor
2011. július

Úgy tudom, nyírségi parasztcsaládba születtél. Kaptál-e onnan valamiféle indíttatást a későbbi költői pályához, illetve – mert talán mindenkinél ezzel kezdődik az íróvá válás – az olvasáshoz? Láttam lakásodban édesanyád festményeit: nem volt ilyen irányú késztetés benned? Vagy épp ez szolgált mintául ahhoz, hogy felfedezd magadban az alkotói ösztönt?

Jól tudod, szüleim, nagyszüleim azon a környéken éltek, engem is csak arra a kis időre vittek el onnan, míg megszülethettem Tatabányán. Édesapámat 1951-ben a tatabányai repülőtérre helyezték hangármesternek. Tehát minden rokonom földművelő volt, de apámnak nem tetszett ez a munka, és asztalos lett, a fát nem kapálni szerette, hanem a falécekből repülőmodelleket készített, később igazi asztalos lett. Gyerekkorom egyik illata a faforgács, enyv illata és a szédítő hígítók szaga, a másik a mezők, kertek, virágok, kiskacsák, tehenek, lovak, pillangók közelsége.

Nagyszüleim nem parasztok voltak, hanem uradalmi cselédek Nagykálló környékén, egy Perked-puszta nevű tanyán. A negyvenötös földosztáskor kaptak anyai nagyszüleim nyolc hold földet, azon gazdálkodtak, amikor én megszülettem. Kiskorom java részét náluk töltöttem, de ugyanott éltek a többi rokonok is. Amikor már járni tudtam, anyám örömmel bízott nagyanyámra minket a húgommal, biztonságban tudott bennünket. Nagyon élveztük a természeti létet minden szépségével, szabadságával, veszélyével együtt. Talpam érzi a forró homok érintését azóta is és a határ végtelenségét. Minden munkát láttunk, amit végeztek, a jószág etetését, a csalán szedésébe besegítettünk, de aprítani nagyanya aprította a moslékba. Nem megyek bele a részletekbe, mert egyik megírandó regényem témája ez.

Viszont a verseim tele vannak a gyerekkori képekkel, és az álmaim is.

Egyetlen rossz élményem sincs gyerekkoromnak ebből az idejéből. Még arra sem emlékszem, amit anyám állít, hogy egyszer kikaptam egy kiskacsát a többiek közül, és a nyakánál fogva szaladtam vele nagymamához. Persze megfojtottam. A sok unoka és gyerkőc között mi kivételesek voltunk a húgommal, mert már akkor városinak számítottunk, amikor még csak Nyíregyházán laktunk. Ha beteg vagy nyűgös voltam, még egészen kicsiként, és sírtam, akkor nagymama a konyhai dikóra fektetett, rám tette az összes takarót, a takarókra pedig a búcsúkban kapott vagy vett szentképeket, feszületeket, kisangyalokat, Szűz Máriát, és azokkal foglalkoztam, mivel játékom még nem volt. Nagyon régen volt ez, két-három éves koromban, de a hangulatára emlékszem.

Egy könyvük volt csak, a Biblia, azt is inkább nagyapa vette kézbe, mert nagymamám nem tudott olvasni. Nagyapa újságot is olvasott, írni nemigen írt semmit. A nevét alá tudta írni, nagymama pedig a szokás szerinti keresztet tette oda, ha alá kellett írnia valamit.

Később, amikor Pestről jártunk haza nyaralni – az általános iskola harmadik osztályától már itt laktunk –, nem is hiányzott más olvasnivaló, nagynénémnél meg minden nyáron újraolvastuk a Noszty fiú esetét Tóth Marival. Ez az egy regény volt náluk olvasható a párt propagandakiadványain kívül. Tehát olvasásra ösztönzést én csak az iskolától kaptam, az viszont nagyon erős volt, már felső tagozatosként szatyorszámra hurcoltuk haza a könyveket a könyvtárból. Nagymama meg is rótt érte: Kislányom, csak rontod a szemed! – mondta. Később, amikor már verseket írtam, mindig nagy feszélyezettség és szorongás volt bennem, amikor odaadtam nekik, nagyapának és nagymamának a könyveimet, mert tudtam, hogy nagymamának vagy én, vagy nagyapa olvassa fel. Megjegyzett a versekből sorokat, és egy év múlva, amikor mentem, rákérdezett: ez mit jelent, kislányom? Örülök, hogy két verseskötetemmel, ha így is, de kapcsolatba kerültek. Azután pedig meghaltak.

Édesanyámban nyilván már gyerekkorában megvolt a festői tehetség, de sajnos ő nem tanulhatott tovább a háború miatt, és fantasztikus a sors: már ötvenéves is elmúlt, amikor Pápasalamon felé közeledvén az autóban megszólalt: „Milyen szép ez a táj! Érdemes lenne megfesteni!” Mi a húgommal tudtuk – iskolás korunkban ő rajzolt nekünk mindent a füzeteinkbe –, hogy milyen tehetséges, karácsonyra kapott tőlünk egy festőkészletet. Azóta kis megszakításokkal egyfolytában festi a szebbnél szebb képeit.

Az első önálló kiállításán, nézd, milyen véletlen!, Pápán, a városi televízió riportere megkérdezte tőle: Miért csak ilyen későn kezdett festeni? Azt válaszolta: „Nem volt rá időm. Föl kellett nevelnem a gyerekeimet!” Ebben benne van röviden, amit gyakran kérdeznek tőlem: hogy miért olyan kevés a női alkotó a művészetekben.

Mert a történelemben más a sorsuk a nőknek. És szavazati jogot is csak a huszadik század elején kaptak. Tehát nagy lemaradásuk van. Ritka csoda, hogy anyámból így előtörhetett a festő. Az is lehet, hogy fordítva történt: nem engem ösztönöztek anyám képei, hiszen amikor írni kezdtem, ő még nem festett, hanem én ösztönözhettem verseimmel őt.

Gondolom, az érzékenységet tőle is örököltem, és még ki tudja, kitől. Nem lehet utánanézni, mert a szegényeknek még családfájuk se volt, hogy utánanézhettem volna. Persze nem is akartam. Még fényképünk sem volt addig, amíg az általános iskola tablójába nem kellett csináltatni egyet.

A Kilencek, illetve Nagy Gáspárék, Baka Istvánék indulása után kezdted pályádat, Zalán Tibor elhíresült esszéjében Arctalan nemzedéknek nevezte ezt a korosztályt. Mennyiben érezted, érzed ezt igaznak magadra, pályád kezdetére? Miben nyilvánult meg számodra ez az arctalanság? Úgy sejtem, akkoriban, a hetvenes évek végén egyszerre jelenthette azt, hogy az aczéli szorítás talán enyhült valamelyest (a hatvanas évek végéhez, hetvenes évek elejéhez képest), de ez egybeesett azzal, hogy ekkoriban kezdődött erodálódni, fogyatkozni az irodalom közönsége is.

Lehet, hogy akkor arctalanok voltunk, de kezdetben minden nemzedék arctalan. Ma már nem érzem akkori önmagunkat arctalannak, inkább lázadók voltunk a magunk módján. Mi voltunk a lakiteleki nemzedék. Kis túlzás ez, de csak nagyon kicsi. 1979-ben, amikor az én első kötetem megjelent, Lezsák Sándorral az élen megrendeztük Lakiteleken a fiatal írók tanácskozását Korszerű nemzeti önismeret címmel. Az aczélos szorítás nem érdekelte Lezsákot, csak annyiban, hogy Aczél letilthatta volna az egészet, ha Lezsák Csoóri Sándor segítségével nem nyeri meg Illyés Gyulát is díszvendégnek. Illyés égöve alatt mehetett csak a tanácskozás. Ezt az anyagot tavaly a húszéves évfordulóra megjelentette az Antológia Kiadó, Illyés beszéde CD-mellékleten. Ha valaki akar valamit tudni az akkori fiatalokról és az irodalmi élet egy részéről, a kultúrpolitika szorításáról, valamint az azóta eltelt húsz évről, elolvashatja. Rajtunk nem múlt. Minden iskolában ott lenne a helye, mert azóta olyan léptékben kezd el változni a világ és a világmagyarázatok, hogy lehetetlen nyomon követni. El tudom képzelni, hogy egy mai fiatal fel se fogja, mi történt ott. Micsoda gúzsba kötve táncolás! És a többi műhely is, a Mozgó Világ, a Fiatal Írók József Attila Körével együtt. Mi, akik mást akartunk, és megelégeltük a rövid pórázt, az irodalom autonómiatörekvéseinek kerestünk lehetőséget. Új és új folyóiratokat, beleszólási jogokat a díjakba stb. Gondolj bele! Most is ezekről beszélünk a választmányi üléseken, illetve folyóirat már nem lehet, mert most a pénzhiány lett a legfőbb akadály, nem a kommunisták félelme.

Már akkor, harminc éve fölmerült bennünk: miért csak az Élet és Irodalom létezik országos irodalmi hetilapként. Kitaláltunk mindent, de kicsik voltunk mi még a megvalósításhoz. És mi történt? Tavalyelőtt Csoóri Sándor kijárta azt a pénzt, ami szükséges volt egy másik irodalmi hetilaphoz. Hogy ne csak egyből választhassunk húsz évvel a rendszerváltás után. Egy év se telt bele, a lap csődbe ment. Ez persze a jobboldal szégyene is, de az egész helyzetet mutatja. Sajtószabadság? Az ’57 óta egyedüliként létező irodalmi hetilap, az Élet és Irodalom egyik nap üres címlappal jelenik meg. Tiltakozásul a sajtószabadság hiánya miatt! Nem szégyellik magukat? Amikor nekünk, akik elmondhatnánk, bemutathatnánk, hogy másféle szellemiség, másféle irodalom is létezik Magyarországon, egy gramm papírunk nincs.

Kicsit elkanyarodva – és visszatérve a kérdésedre:

Az akkori arctalanokból az egyik legmarkánsabb arca épp Zalán Tibornak van. Rangos, kiemelkedő költő lett, és ezer műfajban dolgozik. De megtizedelt bennünket az idő. Hogy is kezdtük? Meghalt Kormos István és Nagy László nagyon hamar. Azután a mi soraink következtek: Baka István, Sziveri János, Nagy Gáspár, Szervác József, Csajka Gábor Cyprian. Balaskó Jenő. A mi nemzedékünk. Ahogy telik az idő, már nem számít tíz év a nemzedékek között. És egyre kevésbé számít. Például Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas költő lett. Lezsák Sándor egyike a keveseknek, akik még nem járatták le magukat a politikában, az országgyűlés alelnöke. Csak három név az akkori arctalanokból.

A hidegháború olykor jobban öl, mint az igazi háború. A lelkekben biztosan. Meg az a roncsolás, amit a Kádár-korszak végzett el rajtunk, hogy a legtermékenyebb éveinkben voltunk leginkább megfosztva a szabadságtól, nyilván meglátszik rajtunk és az életművünkön. Mi már nem éreztük az idősebbek igazodását, mások voltak a reflexeink, csak röhögtünk a Dobozy-féléken, de még így is dermesztő volt az a rendszer. Amikor a szentendrei tanácskozáson Csengey Dénes, Elek István és jómagam elmondtuk a hozzászólásainkat, olyan botrány lett, hogy még mi magunk se olvashattuk el a saját hozzászólásainkat utólag. És aztán, főleg az én fellépésem miatt, mert meg mertem kérdezni, hogy miért külföldi kiadványokból kell megtudnunk az igazságot ’56-ról és Kádár szerepéről, az egész Fiatal Írók József Attila Körét felfüggesztették egy időre.

Én, aki nem egy tudós családba születtem, és nem voltak polgárok a felmenőim között sem, Márait igazán csak ’85-ben olvashattam volna, amikor Amerikában Márai-könyveket kaptam ajándékba Püskiéktől meg Csicsery-Rónai Istvántól, de a repülőtéren elvették tőlem.

Általában nem szeretem azt a nézőpontot, amely különbséget tesz költők és költőnők között. Ma már erősen anakronisztikus ez a beállítás, a nyolcvanas években azonban még lépten-nyomon beleszaladhattál ilyen különbségtételekbe; éreztél-e akkoriban bármiféle rosszallást vagy idegenkedést annak kapcsán, hogy temérdek jó-rossz férfi költő között azon kevés nők egyike voltál, akik irodalomra adták a fejüket? Vagy éppen ellenkezőleg: dédelgettek, kényeztettek a pályatársak (tudom, ez is, az esetleg nem mindig világos szándékú körbeudvarlás is lehetett roppant kellemetlen)?

Nincs ilyen. Csak jó és rossz költő van. Sajnos azonban, ahogy az élet más területein is, a nőknek ezerszer kell bizonyítaniuk, hogy alkalmasak. És ha sikerül, akkor is kevesebb munkabért kapnak. Legutóbb, a Nagyításnál nálam fiatalabb férfiak ugyanolyan beosztásban, mint én, több fizetést kaptak, csak mert férfiak. Ezt az évszázados, -ezredes (?) lemaradást behozni jó pár évszázad szükséges. Az elnyomatás érzéséből nagyon nagy költészet születhet ugyanakkor, ha egyáltalán a szokásrend merevsége nem akadályozza a nőt abban, hogy arra gondoljon: alkotó lesz. Leül a papír elé. Farag egy szobrot. Fest, zenél stb. Hány nő van a miniszterek között most a parlamentben? Egy sincs. Hetven költőből, ha megnézed az antológiákat, jó, ha tizenöt nőt találsz. „A nő a világ négere” – mondta John Lennon. Én azt mondom: mi vagyunk a legnagyobb kisebbség.

Persze a nők mindig jól jönnek a sok férfi között unikumként, hogy ne legyen olyan unalmas az élet. Szerencsém volt, az első kötetemmel berobbantam, csodálatos kritikákat kaptam, egyenrangúnak fogadtak el Zalánnal, Szerváccal és a többiekkel. Nem éreztem, hogy azért, mert nő vagyok, másként kezelnek. Persze körbeudvaroltak, de tudtam kezelni, azt hiszem. Pedig nehéz volt. Egyik napról a másikra lettem „a Tótherzsi”, nehéz volt kiszűrni, kinek kellek én, kinek a híresség. Akkor másképp oszlott szét a figyelem, mint most. Az egy nyilvánosságban ha valaki híres lett, az egész irodalom tudott róla. Most szétszóródik a figyelem különböző médiumokra, más a költőnő a tévében, mindegyik tévében más, más a Belvárosban, más Kecskeméten. Tehát akkor ez nem okozott gondot, élveztem és szerettem az életet, fiatal voltam. Pár évtizeddel később, amikor a Magyar Nemzetnél kezdtem olvasószerkesztőként dolgozni, odajött hozzám egy harminc év körüli srác, és azt mondta: én a te verseiden nőttem fel. Egy másik azt mondja: te vagy a legendás Tóth Erzsébet? Nem gondoltam, hogy legenda lennék, még élek, mondtam neki, láthatod.

A hetvenes–nyolcvanas években sem volt, manapság sem könnyű irodalmárként élni és megélni, noha más-más okból. Hogy élted, hogy éled meg ezeket a viszontagságokat? „Teher alatt nő a pálma”, vagy a művészi megélhetés kilátástalansága az alkotókedvet is apasztja?

Ez a legfontosabb kérdés, ami mostanában foglalkoztat. Meséltem, hogy paraszti sorból származnak a szüleim. Ők mindketten esti iskolán végezték el a gimnáziumot. Ugye, ott voltunk mi, gyerekek, akiket nevelni, etetni kellett. Anyám a fejébe vette, ha már olyan jól tanulunk, akkor egyetemre kell mennünk. Nem volt kérdés. Én is örültem, legalább még tanulhatok egy kicsit, mielőtt dolgozni kezdek.

Igen ám, de hova jelentkeztem? A Marx Károly Közgazdasági Egyetemre. Fogalmam sincs, miért. Az ember nem komoly tizennyolc évesen – ahogy valaki, talán Kassák mondta. Jártam a közgázra, olyanok oktattak, mint Berend T. Iván, Hagelmayer István, bukdácsoltam rendesen, egy csöppet sem izgatott a tananyag.

Amikor eljött a diplomaírás ideje, már javában első verseimet írtam. Ennek ellenére lediplomáztam, és mentem közgazdászként dolgozni a Hajtóművek és Festőberendezések Gyárába. Semmi kivetnivalót nem láttam ebben, hiszen nagy költők, írók is dolgoztak munkahelyen, Csehov és Németh László orvos volt, Vas István, Eliot, Kafka hivatalnok stb. Amikor megkaptam a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, rögtön otthagytam a rendes munkát. Nekem nagyon sok pótolnivalóm volt, hiszen semmi bölcsész-humán végzettségem nem volt, iszonyú olvasásra adtam a fejem, azóta is örökké olvasnék. Tehát az irodalomból megélni csak úgy lehet, ha közben van állásod irodalomközeli helyen. Szerkesztő, lektor, fordító, ilyesmi. Akkor, harminc, negyven éve sokkal jobban fizették ugyan az írókat, az akkori honorárium többszöröse a mainak, de még arra sem lehetett alapozni.

De aki költő, vagy annak érzi magát, annak hiába mondod ezt. Az irodalom magába szippant, bekebelez szőröstül-bőröstül. Kapálózhatsz, éhezhetsz, eladósodhatsz, negyven-ötven évesen már nem váltasz. Ha szerencséd van, a családod eltart, kisegít stb.

És ha vagy olyan bölcs, hogy tudd: ez neked jár. Te pénzben kifejezhetetlen módon, nem többet tudsz a világról, hanem mást. Szükség van rád. Ezt kell elhitetni magaddal, semmivel nem törődni.

Tehát röviden. Irodalomból megélni egy tisztességes költő nem tud. Vagy belehal ebbe, vagy próbálkozik még egy kicsit, és majd kiderül.

Hogy senkiházi, bunkó, műveletlen ügyeskedők húszmilliós kocsikban ülnek, és még rád is köpnek, ha szólni mersz, hogy ne dumálj az út közepén, a zebrán, örülhetsz, hogy így megúsztad. Aztán a középszer uralma, mint mindig. Ez nehéz kérdés, de azt látni, hogy a könyök legalább olyan fontos a karrierhez, mint a tehetség… De kit érdekel a karrier?

Az Egy végtelen vers közepe, első köteted címadó hosszúverse, miközben hallatlanul gazdagon rétegzett, ha jól olvasom, elsősorban szerelmes vers. Vagy inkább: a szerelem, a szerelemsóvárgás verse. A cím talán nem csak azt jelenti, hogy ez egy szüntelen „versben-gondolkodás” kihasított szelete; mintha a „közepe” itt az ’origója’ értelmét is fölvenné. Tévedés azt gondolni, hogy valamiképp ez a vers, ennek a versnek a szemlélete, világot bekebelező és mégis világhiányos szerelmi-érzéki indulata – utólagosan, hisz ez korai versed, tehát előresugárzóan – egész költészetednek is közepe: origója, forrpontja?

Amikor az Egy végtelen vers közepe című kompozíció elkezdett bennem formálódni, persze címe sem volt, nem tudtam, hogy kompozíció lesz. De valami furcsa ritmus, monoton belső dallam szöveget kért magának. Iszonyú tudatlanságomnak és merészségemnek köszönhetem, tényleg csak magamra hallgattam. Az egyéb versek mintegy mellékesen keletkeztek. Jól érzed, egy életre meghatározó szerelem versdokumentuma, és a szerelem persze egy egész világ fiatalon. Nemes Nagy Ágnes írja: „Szeretsz. Szeretlek. Mily reménytelen.” Mert ha jobban meggondoljuk, minden szerelem reménytelen. Konkrétan reménytelen, nem lehet a másik embert a „magunkévá” tenni, egy világ készül ebből a hiányból, mely valahogy mégis a szeretett emberből táplálkozik. Szándékosan fogalmazok ilyen „földhözragadtan”, hiszen a szerelem elsősorban érzéki vágy. Átszellemülése, indulatátvitele csak következmény. Ezt persze csak utólag tudom, akkor csak szenvedtem. És írtam. Másrészt ebből a hiányból óriási világ teremtődhet: nálam a költészet lett a beteljesülés, tehát ebben az értelemben nem volt reménytelen. A költészet, bármilyen hiányt tükröz is, maga a remény. „Addig vagyok ember, amíg verset írok.” Egyébként egy kis, gondolkodó állatka vagyok. Végül is ennek a kisugárzása hatott a többi versemre is, és konkrétan is jelentkezett még egyszer az életemben. Az a versfolyam, amit most írok, és ami már nem fért be ebbe a válogatásba, leginkább a Végtelen vers közepére emlékeztet, csak itt már kettős monológban zuhognak alá a sorok.

Az első két könyved verseiben a szürreális képzettársítások, a váratlan, sorról sorra meglepetést hozó, az olvasót kibillentő, „arcul ütő” perspektívaváltások és e montázs-szerkesztésnél általában nem jellemző „romantikus hangoltság” (Zalán Tibor) olyan sajátos elegyet hoztak létre, amelynek nem nagyon látni párját a magyar irodalomban. Mert mondhatnám, hogy persze van köze Nagy Lászlóhoz, Szilágyi Domokoshoz, sőt Kassákhoz, de mind-mind csak távoli rokonság. Meg van egy olyan gyanúm, hogy te a szokásosnál sokkal többet tanultál a nyugat-európai modern költészetből. Vagy mindentől függetlenül: ez volt akkor a te belső hangod, amelyet nem kellett keresned, csak megtalálnod? (A voltra még visszatérünk: harmadik köteted, az Arcod mögött május a hosszú hallgatás után poétikai váltást is hoz.)

Természetesen mindenki olvas. Óriási kész mintákat talál a benne forrongó indulatok, érzelmek, gondolatok kifejtésére. Hogy én jóval később és szeszélyesebben olvastam, mint a bölcsészek, talán ez magyarázza a már kezdetben is egyedülálló hangot. Pécsi Györgyi le is írta: Tóth Erzsébet költészete idegen test a magyar költészetben. Másrészt erősen hatott nemzedékünkre és természetesen rám is Nagy László és az általad említett költők, rám még külön Csoóri Sándor is, hogy a kritika egy része azt harsogta teljes erőből: Nagy László-epigonok. A hatás aztán sokféleképpen él tovább, rejtett utakon. Attól kell legjobban őrizkedni, ami a legnagyobb hatással van rád. Igyekeztem is a versírásban távolodni tőlük, mert éreztem a veszélyt. Másrészt így igaz: nagyon sok orosz, finn, amerikai, lengyel költőt olvastam, és nyugat-európait is persze. Sylvia Plath kikerülhetetlen volt. Ma is szívesebben olvasom a külföldi költőket, jobban izgatnak. Természetesen ízlésemet és szellemi horizontomat ez befolyásolta, és ha saját hangom kialakult, ahogy remélem, az külön csoda. Érdekes volt, hogy a szinte öntudatlanul rám törő költészet után sokáig elhallgattam. Nyilván költőként éltem, de nem írtam le egy sort sem. Olyan sokáig, hogy pályatársaim szinte elkönyvelték: Tóth Erzsi nem ír. Nyolc év után megint egymás után írtam a verseket. Kiforrott, kész világ állt össze bennem. Csordás Gábor mesélte, hogy egyszer Koszta Gabi, a felesége mutatta neki a Kortársat: „Nézd, Tóth Erzsébet verse. Talán még valaki ír Tóth Erzsébet néven?” Gábor elolvasta, és határozottan mondta: „Nem, ez ugyanaz. Biztos, hogy az Erzsi írta.” Csöndben alakultam.

Ez a majd évtizedes önkéntes száműzetésed az irodalomból aligha csak egy okra vezethető vissza. Volt-e mögötte poétikai indok is: valamiféle alkotói válság vagy erőgyűjtés, vagy egyszerűen csak megcsömörlöttél (egyik versedben ezt írod: „hallgattam az Irodalom híreit / hogyan osztogatják egymás között a díjaikat / hogyan jutalmazzák egymást a jószolgálatokért / örültem hogy már nem tartozom közéjük”, jóval később meg ezt: „Önmagáért fut mindenki”)?

Nem mondok újat azzal, hogy mindenki másképp éli meg a saját versírását. Nálam hihetetlen szellemi-lelki bénulás keletkezett akkor, én, aki minden titkomat, legbelsőbb, legmélyebb életemet teszem közzé a verseimben – mert csak úgy van rá bátorságom, egyébként elég szemérmes vagyok –, azt vettem észre, hogy nincs mit mondanom. Megfagytam. A belső időm nem érte utol a külsőt. Kívül nagy változások, rendszerváltás a politikában, szinte észre sem vettem, nem nyüzsögtem ott, talán mélyen, nagyon mélyen éreztem, hogy most valami iszonyú fontos történik, de… közben nem az én ízlésem szerint történik. De hát az én finnyásságom nem mérvadó. Politikában nincs helye ilyesminek, ezért is vagyok költő, nem politikus. A taxisblokád volt az első olyan élményem, hogy átfutott rajtam: én, aki megúsztam minden háborút, komoly társadalmi történést, hiszen ’56-ban még csak ötéves voltam, hogy ilyen lehetett a háború. Mentem gyalog Zuglóból Rákospalotára, és láttam az elszánt, szörnyű arcokat, halálfélelmem volt, látom-e még anyámat. Pontosan tudtam, hogy máris megtámadták a demokráciát, miközben Antall József halálos beteg. Attól féltem, visszaáll minden. Ahogy majdnem vissza is állt, csak sokkal kegyetlenebb formában. Csöndben megvilágosodott bennem, hogy törzsi háború folyik, már nemcsak a szellemben, hanem az utcán is. Az ötven évig uralkodók nem bírták elviselni, hogy vége az uralmuknak. Ahogy azóta sem bírják feladni. Közben magánéleti válságaim voltak, de ezek szinte végigkísérik életemet, tehát semmi új. Ennek a tömény reménytelenségnek a feldolgozása egyszerűen nem érett meg még a versre, és éppenséggel el tudtam tartani magam, dolgoztam anyám vendéglőjében. Azt gondoltam, a költészet nálam véget ért. Olvastam persze másokat, de a vendéglői munka nagyon megterhelő volt, nem volt megfelelő szellemi kondícióm a versírásra. A szervezetem mondta fel a szolgálatot, depresszió tört rám. Csak akkor még nem tudtam, hogy ez betegség. Azért így is összejött egy kötet a régebbi verseimből, ez jelent meg az Antológia Kiadónál Arcod mögött május címmel. Tehát nem írtam ugyan, de félig-meddig mégis az irodalomban maradtam. Olyannyira, hogy hívtak az Élet és Irodalomba versrovatvezetőnek 1995-ben. Nagy nehezen, de elvállaltam. Éreztem, hogy magamra zúdítom régi barátaim haragját, de sokkal súlyosabb volt, mint hittem. Egyetlen verset sem küldtek az én szeretett, tisztelt költőim. Az ÉS-nek? Normális vagyok én? Féloldalas lett így a versrovat, csak az ún. urbánusok küldtek, de olykor, ha egy-egy induló fiatal küldött, akit még nem lehetett besorolni, az se volt jó. Ki ez? – hangzott a kérdés. Nagy Gáspár aztán egy karácsonyi számba elküldött egy verset, olyan ajánlással, hogy „csak és kizárólag T. E.-nek”.

Szándékosan voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, egyetlen ember miatt feladják a gyűlölködést? Nem szándékosan, akaratlanul. A költő úgy van megszerkesztve, hogy képes az első tekintettel nézni a világot. Ezért lehet költő. Az első pillantás az ártatlanságé. Mintha nem tettünk volna már meg egymás ellen mindent, amit lehetett – ahogy írom is egyik versemben. Ez az ÉS-beli munka, ahonnan két és fél év után elküldtek, volt az ártatlanság elvesztése. Onnantól tudtam, hogy itt soha nem lesz béke. De még kiegyezés sem. Ahol hatalomról, iszonyú pénzekről, hatalmi hálózatokról van szó, ott nem lehet béke. Ahogy a világban sem, ugye látod? Aztán a Magyar Nemzettől is elküldtek, ahol olvasószerkesztő voltam, és ott kezdtem el tárcákat írni, a Magyar Hírlaptól meg eljöttem, mielőtt elküldtek volna. Akkor indult a Nagyítás. Mégis szerencsésnek mondhatom magam, mert a prózáimat így, főleg az interneten, többen olvasták, mint a versesköteteimet valaha is. Olyan olvasókat szereztem így, akik most már biztosan megveszik a verseskötetemet is.

Mindig az életrajzommal kell felelnem a kérdéseidre, mert minden ott van, onnan eredeztethető. És hiába beszélnék még napokig, akkor se tudnám megmondani, hogy miért nem írtam olyan sokáig. Ahogy ideje van a sírásnak, és ideje van az örömnek, ideje van a vetésnek és az aratásnak… ideje van a versírásnak is. Akkor nem volt ideje. Nálam magasabb erők döntenek. Sors? Nem tudom. Azt mondják, Isten teremtette az embert. Szerintem fordítva van. Az ember teremtette az Istent. Mert szüksége van rá. Egyszer csak megtalál egy dallam, öt-hat év után, vagy akár csak egy sor, és nem hagy nyugton, amíg vers nem lesz belőle. Ilyen egyszerű.

A sértettség, amiről beszélsz, hogy „osztogatják a díjaikat”, persze megvolt bennem, hiszen azt hittem, nekem „jár” a József Attila-díj, a Radnóti-díj, amit megítéltek a költőtársaim, csak a hatalom elvette tőlem. De minden jó valamire. Amikor aztán megkaptam a József Attila-díjat ’95-ben, Fodor Gábor adta át, ennek is csak pár hétig örülhettem. Egy volt barátom odajött hozzám, és közölte: látod, kijártuk neked a József Attila-díjat. Rossz volt, mint a hányinger. Hogyhogy kijártátok? Én azt hittem, nekem az jár. Persze ezt csak magamban mondtam.

Azóta bölcsebb vagyok. Mi az, hogy jár? Ki dönti el, hogy jár vagy nem? Néhány csinovnyik-irodalmár? Persze hogy nem jár senkinek. A díjakat, úgy van, ahogy mondta a barát, csak „kijárni” lehet. Ma is. Ma még jobban, mert nagy a tolongás.

Nekem az olvasók a legnagyobb díjaim, hogy ennyire lehetetlen viszonyok között is megtalálnak. Odajönnek könyvhéten, leveleket írnak vadidegen emberek.

Ez adja az erőt. Számon kérik, követelik a verseket tőlem. Ez felelősség.

Az Arcod mögött május kötet és különösen az összegyűjtött versek Nem lehetek című ciklusba sorolt versei jól érzékelhető poétikai módosulást jeleznek. Dísztelenedett, egyszerűsödött a Tóth Erzsébet-vers, a korábbi nagy ívű látomások széttöredeztek. Miközben alaphangoltságát: egyszerre személyes és világra nyitott természetét megőrizte. Ez a világranyitottság vagy inkább: világrafigyelés aztán fokozatosan erősödött verseidben, a társadalmi, ökológiai érzékenység, az elesettekkel és kisemmizettekkel való együttérzés költészeted egyik védjegye. Itthon ez nem illeszkedik éppen a kordivatba (miközben Nyugaton még „zöld”, azaz „környezettudatos” költészet is van). Mennyire zavar, nem veszi-e el az alkotókedved, hogy egyes irányzatok igyekeznek idehaza a perifériára szorítani az ilyen látásmódot?

Persze hogy változom, de ez nem szándékos. Teljesen tudatlanul írok, nem határoztam el, hogy mostantól dísztelenebb, szikárabb, keményebb verseket írok. Nem. Addigra ilyen lettem. Az író legnagyobb erénye szerintem az egyszerűség. Ez az ő udvariassága az olvasó iránt. Megőrülök attól, ha nekem „szenvedni” kell egy vers megértéséért. Persze nem az egyszerű megértésre gondolok, mert egy vers, ha igazán vers, mindig sorok mögötti titok. Rejtély, hangulat, ami árad, nem tudod magad kivonni alóla. Na, ez nincs meg a versek többségében. Amit nem lehet megtanulni. Hiába nagy nyelvbűvész valaki, ha engem nem érint meg. Azt hiszem, a nyelv a kisujjában kell legyen a költőnek, ez az alap. Ha utána még produkálja is magát, az nekem súlytalan. Többnyire. Nem érzem a tétet. Nem mintha az egyszerűségért nem kellene küzdeni. Azt a legnehezebb elérni. Ezért is olyan ritka, amikor két sorban is valami villámcsapás érhet, vagy megérint a szépség, amitől sírni tudnál.

Csak kerülgetni, kérdezni lehet a költészetről, mert annyira titok a léte, működése, hogy fölösleges a leleplezésére törekedni.

A lényeg, hogy semmit nem határozok el. Én csak leírom, amit diktál nekem valaki. Nem tehetek mást. Aztán persze formálgatom, akár évekig. Mondok egy példát. Egy filmben hallottam pár sort egy versből. Annyira szíven ütött, hogy két sor rögtön megmaradt bennem: „A tengerparton állva, mint egy vergődő hal, hálót fon körém az eső.” Az egész film alatt emlékezni akartam a folytatásra, nem sikerült. Aztán a film végén elhangzott újra az egész, az is oda volt írva, Nazim Hikmet költeménye.

A tengerparton állva,
mint egy vergődő hal,
hálót fon körém az eső.
Könnyű ebben az esőben a halál,
rózsám,
és könnyű várni a halált.

Ilyen verseket szeretnék írni, ha dönthetnék. Ez lenne az én versideálom. Azt hiszed, tudok? Dehogyis. Inkább karcos, darabos, indulatos verseket írok mostanában. Számomra is meglepőeket. De talán egyszer sikerül szép verset is írnom.

Hogy kívül állok a divaton, az nekem erőt ad és biztonságot. A divat hamar változik, egy szép haiku pedig örök életű. Vagy a nagy költők mind.

Nem kell alkalmazkodnom divatokhoz, csak a saját belső sugallatomhoz, dallamaimhoz. Az én vezérem bensőmből vezérel… A költő különben is valahogy időn kívül áll. Valójában olyan, mint egy ma született bárány. Éva a Paradicsomban, aki leszakítja az almát. Csak most nem az Éden van körülötte, hanem betonházak és gépek. A költő félkegyelmű egy kicsit. Nem érti a dolgokat. Nem tud illeszkedni. Alapkérdéseket tesz fel örökké. Mert azok soha nem avulnak el. Szükség van ilyen pillantásra, mert különben óriási szakértő mindenki mindenben. Gőgös még a legtudatlanabb ember is, sőt. Az a legpökhendibb. Semmi jelentősége a műveltségnek. Az érzékeny ember: hülye. Ne ölj? Nevetséges. A hollywoodi filmbirodalom jó pár évtizede igyekszik, nem kis sikerrel, mosogatóronggyá változtatni az agyunkat. Az itthoni média is, miért ne?

Ha valaki meg tudja őrizni magában a gondolkodót, már az is nagy eredmény, nemhogy a költői érzékenység… Mert ezek a külső hatások iszonyatos erővel tényleg megváltoztatják az ember agyát. Az életét, a mintáit, még az erkölcsét is. Olyannyira, hogy már védekezni sem lehet. Mert A fajok eredetét elolvasva, és majdnem megértve, azon gondolkodom: mikor volt az a pillanat, amikor az előember emberré vált. Hány évezredig tartott? Tehát az emberi életet olyan mértékben változtatja meg a kapcsolatok elgépiesedése, e-mail, sms, internet, virtuális háló stb., hogy biztosan megváltoztatja az agy minőségét is. Egyes képességek elsorvadnak, mások megerősödnek. Elsorvad a meghittség, a kedvesség, a közvetlen érintkezés. Az álmodozás, a fantázia. Ez valójában emberirtás. Az ember lényegét próbálja gépekkel helyettesíteni. Mi helyettesítheti azt, hogy hozzáérek a szeretett lény bőréhez, hajához? Egy gép? Mert most úgy néz ki, hogy igen. Az az érzésem, hogy már mi is valami jövőbeli ember mutánsai vagyunk. Hogy lehet olyat kitalálni, hogy a költészet morális szerepe elavult? Na és? Ki tiltja meg, hogy elmondjam? Ha van morális erőm, gerincem, azt a génjeimmel kaptam, és a szüleim nevelésének köszönhetem. És amióta tudom, hogy milyen veszélyben van ez a tartomány világviszonylatban, tudatosan őrzöm. Például úgy, hogy Tarkovszkij-filmeket nézek, amelyekben még van nyoma a gondolkodásra való késztetésnek.

De ez nem dicsőség, félre ne értsd. Adottság. Születési hiba. Soha nem elhatározásból írok olyan sorokat, verseket, melyekben található úgynevezett társadalmi érzékenység. Van, és kész. Ezt ugyanúgy versbe illőnek tartom, mint ahogy az ürítési szokásaimról például nem érzek késztetést verset írni. Nagyon mélyen van bennünk génjeink öröksége, de mindig felszínre tör. Gondolod, hogy a tinglitangli divatok tehetnek ez ellen valamit? Ugyan!

Egy régi olvasóm azzal állt elő nemrég, hogy te már harminc éve írtál a hajléktalanokról, pedig akkor még nem is voltak. Ez a vers az első kötetemben jelent meg.

Így hangzik a két utolsó sora: „Gyakran elmegyek mellette azóta is, / mikor egy gyűrött zsákot látok a Keleti pályaudvar előtt lélegezni.” Hirtelen váltással jött ez a két sor, pedig az a nagyapám, akinek az emléke ezt a verset elindította, soha nem járt Budapesten. Az időt éreztem meg, hogy a város átveszi a falu szerepét, de nem tudja a falut helyettesíteni. A parasztember lefeküdt egy fa alá, ha elfáradt. Az a gyűrött zsákba takarózott ember, akit valamikor az ősidőkben láttam a pályaudvar előtt, számomra ezt jelképezte. A városban nincs eperfa, hogy nyugodtan kipihend magad alatta. Nyilván elfáradt a hosszú utazásban, és lefeküdt az első helyre, ahol lehetett. Nagyon hosszú utazás ez a faluból a városba. És még nincs vége.

De amikor ezt írtam, fogalmam sem volt erről. Sugallat volt. Ennyit a szociális érzékenységről. Akiben nincs ilyesmi, az bizonyára sokkal szegényebb ember, csak sajnálni tudom.

Verseidet áthatja az olykor sötét, keserű, néha játékosabb önirónia, önreflexió. Papp Endre „meditatív önreflexió”-nak nevezte ezt A lisszaboni járat című kötetedről írván, amely „rigorózusan fegyelmezi a konfesszió érzelmi kitöréseit”. Hangsúlyozza ugyanakkor verseid szenvedélyességét, a „hamu alatt is parázsló belső izzás”-t. Alkotói alaptermészeted ez a kettősség, tehát mintegy „magától jön”, vagy kemény „munka” van mögötte, azaz többszörös átírások és újraírások eredménye?

Nagyon örülök minden kritikának, Papp Endrét különösen szeretem és tisztelem, okos, és van érzéke a költészethez. Sajnos, ez nem mindig jön össze a bölcsészeknél. Egyáltalán, nagy szükség volna és van a kritikára, hiszen a kritika a vers első segítője, értelmezője, útrabocsátója a versnek. Mint egy szemüveg a rosszul látónak. Persze sok minden kellene még, hogy a vers élni tudjon: olvasó, irodalmi élet, ahol igazán mérlegre kerül az alkotás. Mi ennek az esélyét is elvesztettük rég, nincs szellemi élet, szellemi nyomor van. Szubkultúrák vannak, képviselőik nem járnak egymás romkocsmáiba. Visszatérve rám, persze én ismerem legjobban a verseimet, de távlatba helyezni már nem tudom. Mert nem tudom kívülről nézni, és nem látom a környezetet, ahol megjelenik. Sokkal több idő kellene, mert szellemi élet híján egy vers vagy egy költő az őserdőben bolyong, és nem ismeri sem a növényeket, sem a vadállatokat. Legfeljebb egy majom válaszolhat neki.

Hogy változom, az természetes. Én nem láttam még hároméves kislányt, aki ironizált volna a szülein vagy önmagán. De ötévest már láttam. Tehát ez a képesség megvan bennem, élni segít, lehoz a földre, kijózanít. Nyilván a versekben is megvan ennek a hatása. Például ha nem lenne humorérzékem, már rég meghaltam volna. Hogy a versekben ez mikor és hogy jön elő, hogyan szervezi az új verseket, tudja a fene. Nem olvasom a régi verseimet, mert hátborzongatónak, unalmasnak, monotonnak tartom, de az olvasók és olykor a kritikusok megnyugtatnak. Minden leírt sor mögött kemény munka van. Talán húsz-huszonöt sort álmodtam, ugyanannyit csak úgy kaptam, a többiért keményen megdolgoztam.

A lisszaboni járat is csak képzeletbeli: elvihet-e a Rossz környékről? El kell-e, el lehet-e menni a rossz környékről? Összegyűjtött verseid címe és utolsó sora: Aliz már nem lakik itt, mintha azt sugallná, ez a rossz környék – ez a Rossz környék – az otthonunk. Ott kellett volna maradnunk. (Ugye, nem veszed zokon, hogy az olvasó – még ha jelen esetben férfi is – azonosul a költői énnel?!) E címadó vers búcsú a nemzedékedtől is, amelyről, akikről prózában külön könyvet írtál. Ez a legutolsó otthonunk? A nemzedék? De hát azt írod: „a szerelmek elmúlnak maguktól, de a barátságokat tövestől, gyökerestől tépi ki az idő, a kor, melyben születtünk.” És végül is: kicsoda Aliz? Alterego? (Van egy olyan gyanúm is, hogy intertextuális motívum – vagy esetleg egyik macskád neve?!) Úgy emlékszem, a Rossz környék egy kétsorosában bukkan fel először: „Elmúlt a nyár, / engem mégsem realizált.” – Aliz panasza.

Lisszabonban soha nem voltam, pedig nagyon izgatja a fantáziámat, filmélményeim és elsősorban olyan írók, mint Pessoa, Saramago és valahogyan még Borges hatására is. Az alkotó embernek, aki történetesen ír, az irodalom ugyanolyan, ha nem nagyobb élmény, mint az élet, amit átélt. Sőt, többet mondok. Minden elolvasott könyv, ami tényleg hatással volt rád, benne lesz további életedben, még ha nem is vagy író. Tehát egy idő után nem lehet elválasztani az irodalmi hatást személyes életed történéseitől. De minden versemnél utólag rájövök, kit szerettem akkor, és milyen könyveket olvastam.

Aliz, Giza, különböző hősnők nevei, mind-mind én vagyok, és egy kicsit mások is, a húgom, anyám, barátnőim, és akiket nem szeretek, nincs egyetlen minta. Persze nyilván belőlem van a legtöbb ezekben a hősnőkben – mert én hősnőknek nevezem a versben megjelenő személyeket, ha nő, nem lírai alanynak –, de nem kizárólag nők a hősök, férfiak is vannak. Természetesen tele vannak a verseim idegen motívumokkal is, jöjjön rá mindenki saját maga, hogy melyek ezek. Annyit segítek, hogy sokszor választok filmcímeket verseim címének, és nem mindig könnyű a kapcsolatra rájönni, olykor meg nagyon egyszerű. Alice már nem lakik itt – ez egy korai Scorsese-film címe, csak magyarosítottam.

A Rossz környék. Hát igen. Rossz környék volt a Bosnyák utca, zajos, koszos, lepusztult környék, a ház is, ahol harminc évig laktam, aminek a helyén most csak a legyalult föld van, és erről a volt házról íródott az Aliz-vers. Semmi nem választható el semmitől. Rossz környék Magyarország is, ahogy Kelet-Európa is, ha úgy vesszük. És miért ne vennénk úgy, hiszen mi élünk itt, mi éljük át minden háborúját, gyalázatos békéit, gyarmati sorba süllyedését. És most már rossz környék a Föld is, maga körül az űrszemétből álló „Szaturnusz-gyűrűvel”.

Mégis: ez az életem. Nem tudnék máshol élni, pedig sok helyen voltam: Helsinki, Tallinn, Bécs, New York, Chicago, Florida, Kréta, Korfu, Tunisz, csak az emlékezeteseket mondom, a távoli vidékeket. Hosszú órákig mesélhetnék. New York került a legközelebb hozzám, ahova még egykötetes költőként mentem egy nemzetközi költőfesztiválra, ahol akkor a magyar irodalom volt a díszvendég. Tolnai Ottó jött még az akkori Jugoszláviából, Eörsi István épp nyugat-berlini ösztöndíjjal volt New Yorkban, és Baránszky László mint New York-i, András Sándor mint washingtoni költő csatlakozott hozzánk. Pár napos fesztivál volt, de a vízumomat egy hónapra kaptam meg, és ott is maradtam egy hónapig. Külön történet, hogy ez ’84-ben volt, már a szentendrei beszédem után, és az utolsó percig szórakoztak velem, hogy nem kapom meg az útlevelet. Az utolsó pillanatban lökte elém egy rendőrnő, de úgy, mintha egy marék gilisztát dobott volna az asztalra. Mindegy. New Yorkban szereztem barátokat, akik aztán még többször meghívtak. Egyből beleszerettem a városba. Nem lehet megmagyarázni, miért. Néha, régi amerikai filmeket nézve, amikor még állnak az ikertornyok, mindig elszorul a szívem. Mintha az én tornyaimat semmisítették volna meg. Persze egy kicsit az enyém is volt, ahogy mindenkié, aki látta.

Magyarországon is megvannak a kedves vidékeim, elsőként Nyíregyháza ugye, hívnak oda többször, nemcsak a Ratkó-díj óta. Most a Költészet Napján Kecskeméten voltam a Kodály-iskolában, nagyon jó volt magamon érezni száz-száznegyven fiatal ember figyelmét, csendjét. Hogy megfogtam őket. Ez a legfőbb öröm. A fiatalság.

És jó az is, hogy nem szakadt meg minden barátság, Lakitelek lassan második otthonom lesz, Lezsák Sándor mindig meghív a lakiteleki filmszemle zsűrijébe, szabadegyetemre, előadásokra, fellépésekre. Ő az a barát, aki nem lett hűtlen, akármennyi dolga van is. Most például dedikálásra és könyvbemutatóra megyek oda. És el ne felejtsem: Debrecen! Ahol a verseimből csodás színdarabot álmodott Mispál Attila rendező és a színészek, színésznők. A Kőrózsa, betonszív nagy öröm volt nekem és nekik is, tudom. Barátságok születtek. Az egyetlen színész, aki a férfi szerepeket játszotta, váratlanul meghalt, a bemutató utáni nyáron. Minden előzmény nélkül összeesett a színpadon. Alig volt harmincéves. Ilyen tragédiák is vannak, de Debrecen is ott van a legkedvesebb városaim között. Aztán Iszkázra is gyakran megyek, a Nagy László-emlékházba. Azt tervezem, hogy szép csöndben így behálózom verseimmel az egész országot. Nem viccelek.

Papp Endre hangsúlyozta, a bizonytalanságérzet lírád egyik meghatározó jegye. Létbizonytalanság, léthiány, önbizalomhiány, a dolgok két- vagy sokarcúsága – sok minden lehet emögött. Azt is kiemelte ugyanakkor a kritikus, hogy az irodalom mint centrális érték határozza meg látásmódodat. Mit adhat ma alkotónak és olvasónak az irodalom? Hogy fér össze állandó létbizonytalanságunk és az irodalomba vetett tántoríthatatlan hitünk? Tántoríthatatlan?

Nézd, soha életemben nem éheztem, nem voltunk szegények, háborúban nem éltem, most, hatvan felé közeledve fordult elő velem, hogy meg kell gondolnom: egy buszjegyet vegyek, vagy kettőt. Tehát saját bőrömön érzem az ország helyzetét, borzalmas szegénységét. Kiszolgáltatottsága az én kiszolgáltatottságom, én is hitelekből élek, és a rezsivel is tartozom. Nem vagyok egy külön kaszt része. De! Érezheted a fenyegetettséget, bizonytalanságot, léthiányt földi javakkal eltelve is. Tehát ez vagy benne van valakiben, vagy nincs.

A költők és a versszeretők mindig kevesen voltak, inkább regényt olvasnak az emberek. De az a sűrítmény, titkokkal teli, borzongató tartomány, amit minden ember átél néha, egyedül a versekben jelenik meg. Csakhogy lusták az emberek, és félnek az igazságtól. Könnyebb egy regényen elandalodni. Bár most ez leegyszerűsítés, rögtön bocsánatot is kérek a nagy regényíróktól, akiket imádok, de hadd legyek elfogult a költészettel.

Az irodalom szerepe? Egy nagy nulla lennék a magyar nyelv és költőink nélkül. Minden egyes mozdulatomban, megnyilvánulásomban, lélegzetvételemben, fájdalmamban benne vannak. A magyar kultúra óriási segítség nekem, hogy élni tudjak. Ahogy a franciának meg a francia. Miközben minden érdekel, ami a világ kultúrájában történik. Nagyon bizalmatlan és szomorú vagyok a fejleményeket látva. Az irodalmat és a művészetet és képviselőit igenis külön társaságnak láttam, akiknek felelősségük van. Figyelmeztetni az értékre és az értékvesztésre ugyanúgy. Nem azt várnám tőlük, hogy átvegyék a „műveletlenek” szintjét, hangját, világlátását. Ha összedől is a világ, nekik el kell rendezni a cserepeket, nem továbbzilálni a dolgokat. De ez csak kis megjegyzés. Az irodalomba vetett hit – vagy inkább az emberi nemesség maradékába vetett hit – mindig meglesz bennem. Mindig volt ok a sopánkodásra, mégis csodálatos művek születtek és születnek. Lehet, hogy változnak az életfeltételek, több lesz a gép – rémületes, hogy vannak komoly emberek, főleg Amerikában, akiknek egyetlen könyv nincs a lakásukban, mert az már nem divat –, de az igény a költészetre mindig meglesz. Emlékszem, Floridában aludtunk egy családnál, a New York-i ismerőseinknél, egy-két éjszakát. Gyönyörű, addig csak filmekben látott fényűzés, nagyvonalúság, pompa, de valahogy áramvonalasan letisztult minden. Hol vannak a könyvek? – kérdeztem. A feleség nézett rám, nem is nagyon értette a kérdést. „Könyvek? Talán a fiam valamelyik szekrényében. Tudjátok, ő most egyetemista” – mondta. Hátborzongató volt.

A Nem lehetek ciklusa lírád elkomorulását hozta. Aztán A lisszaboni járat és a Rossz környék újra nyitottabb, szenvedélyesebb, lendületesebb versei után mintha az Aliz-ciklus is sötétebb, kilátástalanabb világról és komorabb hangon szólna. Hová, merre tartunk? Hová, merre tart az Aliz már nem lakik itt összegyűjtött versei után Tóth Erzsébet költészete?

Ilyen az élet. Alkonyodik. De én csak leírom, amit valaki diktál. Most ilyeneket diktál. Én lepődöm meg olykor a legjobban. Évek óta foglalkoztat, gondolom, nemcsak engem, az ügynökmúlt, hogyan élnek azok az emberek, akiket beszerveztek stb. Ez is az elhalasztott igazságok közé tartozik, mert ha idejében nem tisztázunk valamit, nem mondjuk ki „az igazságot”, nem hagyjuk lélegezni, működni, megrohad bennünk, a társadalomban, és volt-nincs igazság. Tehát az igazságot nem szabad elhalasztani. Ez persze nem versbe való, de egyszer aztán egy éjjel álmomban megjelent egy öreg, rossz arcú ember, valahogy bujkálva, félősen ment valahova. Másik éjjel megszólalt bennem a Spinoza reggelije. Reggel csak le kellett írnom.

Úgy érzem, egész történelmünket beleértve, soha nem voltunk ilyen reménytelen helyzetben. Valahogy nem kormányokban csalódom, csalódtam soha, hanem az egész magyar értelmiségben. A magyar értelmiség elárulta a hivatását. Ahelyett, hogy összefogna a nemzet felemelésére, egymás ellen fordítja minden erejét. Mert hiába születik meg esetleg a kor nagyregénye, csodálatos versei, esszéi, novellái, ha nem lesz ember, aki elolvassa. Ha a fél ország analfabéta lesz. Ha a szegénység és műveletlenség megszűnése érdekében nem történik valami radikális lépés, vége az országnak. Egyébként a könyvhéten megjelenik az Aliz, és akkoriban Helsinkiben is megjelenik egy verseskötetem, a nagy finn költő, Hannu Launonen fordításában. És ha már itt tartunk, az észteket is szívembe fogadtam, főleg Tiiu Koklát, aki az észt kötetem fordítója. Csodálatos teremtés, a János vitézt, Csoórit, Kányádit, Örkényt fordította észtre többek között. Ez ad nekem erőt. És például a te figyelmed, a Kortárs érdeklődése. Készül a Kőrózsa-versciklusom, amit kénytelen voltam szüneteltetni, mert nagyon sok szellemi és lelki erőt vett ki belőlem. Remélem, ez évben befejezem.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.