Archívum

A nyelvhez való viszony kérdései az Iskola a határon-ban

Horváth Kornélia
2011. július

„A művészet nyelve – paradox módon – feltétlenül tartalmaz önreflexív struktúrákat. […] Minél egyedibb művészi formanyelvvel állunk szemben, annál nagyobb helyet foglal el benne a nyelvre irányuló s a nyelvi struktúrába beépülő szerzői reflexió.”1

(Jurij Lotman)

„…a gondolat viszonya a szóhoz mindenekelőtt nem dolog, hanem folyamat, mozgás a gondolattól a szóig és ellenkező irányban, a szótól a gondolatig […]. A gondolat a szóban nem kifejezést nyer, hanem végbemegy.”2

(Lev Vigotszkij)

Az elbeszélés és a nyelvhez való viszony problémájának tematizálását Ottlik életművében, de különösen a legnagyobb művének tartott Iskola a határon-ban a magyar próza későmodern fordulata korszakos jelének, mintegy emblémájának tekinthetjük. Az a narratológiai és prózapoétikai kérdésfölvetés, amelyet Ottlik az Iskola regényszövetének szerves részévé tett, egészen az úgynevezett szövegirodalomnak a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján bekövetkező megjelenéséig, s még azon túl is, megalapozta számos későbbi magyar elbeszélés arculatát a szövegkompozíció, az autopoétikus beállítódás és a metanyelvi reflexiók tekintetében. Joggal állítható ugyanis, hogy a regény „keretének”,3 azaz a bevezetőt alkotó három fejezetnek a közös címében (Az elbeszélés nehézségei) megjelölt tematikus-autoreflexív orientáció a későmodern magyar próza rendszeresen visszatérő és meghatározó problémájává vált.

Nyilvánvaló, hogy az ottliki regény poétikai sajátosságai nem merülnek (és nem is meríthetőek) ki a nyelvhasználatra, a nyelvi jel természetére s ennek következményeként a történet megalkotásának akadályaira és lehetőségére irányuló rákérdezésben, hiszen a regény számos egyéb irodalmi, sőt irodalomelméleti kérdést igen erőteljesen vet föl. Ilyenek között említhetjük például a kép és a szöveg, illetve a képi és a verbális narratíva viszonyának kérdését, nyelv és zene világ- és identitásteremtő működésének egymással való kapcsolatát, az Ottliknál – nem utolsósorban Kosztolányi gondolkodásának és írásművészetének hatására –4 mindig jelen lévő ontológiai és egzisztenciálbölcseleti problematikát, szövegeinek összetett metaforikus és szimbolikus szervezettségét, s ezen keresztül mitológiai, bibliai, illetve általános kultúr- és irodalomtörténeti beágyazottságát, vagy éppen az Iskola kapcsán az összetett és eldönthetetlen műfajiság kérdését. Mindezek a kérdések a mára már igen gazdagnak mondható Ottlik-szakirodalomban számos reflexiót, sok esetben egészen részletes kifejtést is nyertek.5 Meglátásom szerint azonban a nyelvről alkotott ottliki elgondolás az Iskola a határon tekintetében megalapozónak és megkerülhetetlennek mutatkozik, mivel itt az első fejezetben reprezentált és reflektált nyelvhasználati módból bomlik ki nem csupán a regénykompozíció, hanem a regényt alkotó és felölelő elbeszélésfolyamat is, a nyelvi struktúra tehát az egész regényszövegre nézve meghatározó szerepet tölt be. Vizsgáljuk meg tehát, miként működik a nyelv az Iskola hősei, illetve beszélői számára azok különböző életszakaszaiban!

A hősöknek a katonaiskolába kerülés pillanatáig az a gyermeki létállapot volt a sajátja, amely a másik ember, a tér, az idő és a nyelv vonatkozásában is az archaikus hiedelmekre emlékeztető mágikus-mitikus viszonyként írható le. E viszonyulás egyik fő jellemzője, hogy az egyén még nem különíti el magát az őt körülvevő világtól, hanem ellenkezőleg, mivel egy meghatározott, egységes és differenciálatlan közösség, tér, idő és nyelv részeként éli életét, természetesnek veszi a megértés tökéletes működését. A gyermek, miként az archaikus ember, nem egyénként vagy szubjektumként tekint magára, hanem a kollektívummal való egységben létezik: ennélfogva esetében inkább létállapotról, mintsem léttudatról beszélhetünk.

Eme mitikus jellegű létérzékelés nyoma és igénye a regény mindhárom főhőse, Szeredy, Medve és Bébé esetében is megmutatkozik. Szeredynél ez a Barikával való gyermeki-szerelmi kapcsolatban érhető tetten, amelyet Szeredy – Bébé elbeszélésében idézett (Első rész, 5. fejezet)6 – meggyőződése szerint harmincöt évvel később Magdával ugyanott folytathat, s amelyet Bébé néhány oldallal később, a következő fejezetben így ír le: „Szeredy azt is mondta […], hogy azzal a budai kislánnyal olyan hallgatólagos, emberi fogalmakban ki sem fejezhető, mélységes és titkos szövetségben éltek, mint egy halandók közé csöppent, álruhás pogány isten és istennő. Ők tudták egymásról, hogy az emberi világ fölött járnak, és a földi mértékek nem érvényesek rájuk; de a többiek, a felnőttek nem tudták ezt róluk.” (43, kiemelés tőlem, H. K.) S nem véletlen, hogy Bébé a folytatásban ezt a létállapotot a saját és Petár kapcsolatára vonatkoztatja: „Hát ilyesfélét éreztem én is, amikor a kettes hálóteremben a betóduló másodévesek közt egyszerre csak megpillantottam Halász Péter ősidőktől fogva ismerős ábrázatát. Ilyen titkos kötés kapcsolt össze bennünket is; így lebegtünk mindig pár arasszal az emberek feje fölött, szabadon, és senki sem gyanította, hogy nem közöttük járunk a földön.” (43, kiemelés tőlem, H. K.) Medvének hasonló a viszonya a cselédlányukhoz, Veronhoz,7 s még inkább anyjához, akinek iskolabeli látogatásakor még magától értetődőnek veszi, hogy az anyja a „néma gyereknek is érti a szavát”:

„– Vigyél haza.

Medve hangsúlytalanul ejtette ki ezt a két szót, aztán összeszorította a száját. Nem tudott többet mondani ennél. De fölöslegesnek is érezte. Abban a szempillantásban, ahogy felismerte anyját a szökőkútnál, rögtön tudta, hogy kiszabadult innen.” (Második rész, 6. fejezet, 142.)

Lényeges azonban, hogy ezek a gyermeki létérzékelést és a nyelv mint közvetítő eszköz szükségtelenségét bemutató részek nem kapnak önálló helyet sem a regény fabulájában (hiszen szó sincs kronologikus vagy ok-okozati történetmondásról), sem pedig a szüzsében: minden egyes gyerekkori reflexió vagy emlék a katonaiskolában töltött vagy a későbbi, 1944-es időszak elbeszélésébe ágyazódik be, s egyetlen alkalommal sem nyer külön fejezetet a regénykompozícióban. Mindez pedig éppen e mitikus-archaikus létállapot váratlan megszűnését (vagy felfüggesztését) reprezentálja, mely szakadást a szereplők katonaiskolába lépése s az ottani események váltják ki. Másfelől ezeket a gyermekkori visszaemlékezéseket, mint a fenti példákon láttuk, formailag mindig Bébé elbeszélése közvetíti, s ez a narratív közvetítettség eltávolítja és viszonylagosítja a bennük közöltek érvényét, illetve fenntarthatóságát.

Kérdésfelvetésünk szempontjából mindez azért is jelentős, mert közvetve jelzi a mitikus-mágikus nyelvhasználatba vetett hit érvénytelenségét az iskola világában. Pedig a hősöknél kezdetben nyilvánvalóan megvan a nyelvhez való viszony evidenciájába, illetve ontológiájába vetett meggyőződés: erre utalnak Szeredy iskolabeli történetmondásai, amelyek pusztán az események szóbeli megismétlésével, „sámánisztikus módon” képesek megszüntetni azok ártó, fájdalmas természetét;8 Medve hite a néma megértésben, ahol a szavak csupán a segédeszközök szerepét játsszák, mert a közös lényeg ennél mélyebben található; és végül ilyen Bébé már-már mágikus erejű vonzalma a nevek iránt.9

Ez a fajta nyelvhez való viszony (ahogy a léthez való viszonyulás általában) drasztikus törést szenved az iskola világában. A hősöknek nem mellékesen arra kell rádöbbenniük, hogy a nyelv, a szó itt teljesen más és főként feltételes jelentést nyer. A katonaiskola mesterséges nyelvére egyértelműen rávilágítanak az elbeszélő Bébé szavai: „itt lehetőleg más neve volt sokszor a legközönségesebb tárgyaknak is, mesterkélt és félrevezető neve” (83.). Az iskola nyelvhasználata az önkényes és konvencionális nyelvi jelre épül, s ez a feltételesség a nem verbális jelek esetében is megnyilvánul: a jelölő és a jelölt közötti ontologikus és organikus kapcsolat felszámolódását jól mutatja a falra kerülő fekete kéznyom Bébé-féle értelmezése, amely a „Mene, Tekel”-szerű jel mindenféle jelentését megkérdőjelezi.10

Az önkényes és konvencionális nyelvhasználat par excellence példái a katonai parancsok, amelyek semmiféle teret nem adnak az egyéniség megnyilvánulásának,11 miközben a kollektívumhoz tartozást sem szerves, még csak nem is racionális-oksági, hanem arbitrárius (ezért az újoncok számára tökéletesen esetlegesnek tűnő) módon alapozzák meg. Jól példázzák ezt Bébé szavai az Első rész 9. fejezetében: „Bognár rajonként vezényelte kézmosáshoz a hálótermet. Alig érthető, képtelenül hangzó műszavak röpködtek: »Első bajtársság. Fellépni! Visszakozz!« Ez a visszakozz volt a leggyakoribb vezényszó.” (57.)

Lényeges azonban, hogy a civil világ és az iskola közötti ellentét a nyelvhasználat tekintetében is csak látszólagos, s mindkettőre érvényesnek mondható Medve meglátása, mely szerint a világban „szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik” (237.). Éppen mivel mindkettő a saussure-i típusú konvencionális jellel operál, lehetséges a két világ nyelve közötti fordítás, amit Medve Gábor meg is tesz a kéziratában (Első rész, 14. fejezet, 83.). Ám az iskola világában egyetlen esetben a jelölő és a jelölt közti kapocs organikusnak és motiváltnak, épp ezért lefordíthatatlannak mutatkozik: a tanszerláda esetében. „S mégis, a tanszerládát ő sem tudta másnak nevezni. Az ő fülét is bántotta volna, ő is elviselhetetlen hazugságnak érezte volna, ahogyan írja, ha padnak, íróasztalkának vagy hasonlónak kereszteli el, s még talán leginkább azzal a megoldással kacérkodott, hogy szanlerdátának vagy lanterszádának nevezi, mert így legalább kiküszöbölné az eredeti kifejezés csekély, de sajnálatosan félrevezető értelmét, s ugyanakkor nem térne el túlságosan az igazságtól.” (84.) Látható, hogy e szó-jel esetében a jelölő, vagyis a tagolt hangsor valamilyen szervesen hozzátapadó, pontos fogalmakkal közelebbről meg nem határozható, egyszersmind ontológiai érvényű jelentést hordoz: ezt nevezi Bébé a jel „igazságának”. Épp azért szükséges eltávolítani a szó nyilvánvalóan mesterséges jelentését (’pad’, ’asztalka’ stb.), hogy ez az eredendőbb értelem, vagyis, Gadamerrel és Ottlikkal egyszerre szólva, „a szó igazsága” előjöhessen. Ezt pedig a hangzás, az artikulált hangalak felerősítésével látja elérhetőnek mind Medve, mind Bébé. Nyilvánvaló tehát, hogy a szó ontológiai – mondhatnánk, hermeneutikai – értelemben vett „igazsága”, mely a jel hangzó oldalának aktivizálódásával lép előtérbe,12 a költői nyelvnek lesz a legsajátabb jellemzője (mindezt megerősíti, hogy a fenti eszmefuttatást Medvének, a professzionális írónak a kézirata kapcsán teszi Bébé).

Mindhárom hős vágyik a szavak „igazságára”: Szeredynél ez a szavakkal való „sámánkodásban” mutatkozik meg, Medvénél pedig a néma, szavak nélküli megértés igényében, s abban a szökés után a fogdában megérlelődő tapasztalatában, hogy a „felnőtt” világban, legyen az civil vagy katonai, ez nem lehetséges, a nyelv szavai viszont torzítóak, és elhalványítják az „igazságot”. Medvének azonban mindennél fontosabb ez a keserű felismerés, s az a tudat, hogy neki mégis ezekkel a szavakkal kell kezdenie valamit: ez készteti arra, hogy professzionális íróvá váljon.13 S fogdabeli gondolatai végső következménye, az önmagával megtalált békesség, valamint e harmónia külső jele, a sajátos, eredeti módon viselni kezdett sapka, a „medvesapó” világossá teszik, hogy Medve eme ráismerése önnön identitásának föllelését is jelenti: „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt; nem igaz, gondolta, de ugyanekkor fájdalmasan érezte, hogy nem tud többé tudomást nem venni erről a világról, melyben a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik, sőt el sem tudja hagyni őket többé, visszamenekülve saját fellengzős világába, lelke isteni magányába, ahol forma nélkül is teljes és tökéletes minden. […] A fáradtságtól időnként el-elszenderedett, s ahogy egyre kietlenebb, egyre kétségbeesettebb lelkiállapotban riadt fel újra meg újra, Isten tudja, hanyadik felébredésekor egyszerre csak békesség fogta el.” (237., 238.)

Bébé esetében a legkitapinthatóbb az ontologikus nyelvbe vetett bizalom, s ez, mint említettük, elsősorban a nevekhez s köztük a saját nevéhez való viszonyában mutatkozik meg. Bébé számára a név nem pusztán megkülönböztető jegy, hanem viselőjétől elválaszthatatlan, annak „lényegét” feltáró entitás. Halász Péter „Petárrá” történő átkeresztelése a kettejük mitikus kapcsolatát volt hivatott jelölni, s mikor ez a mitikus kötés az intézetben végleg felszámolódik, Bébé egyre ritkábban használja elbeszélésében a régi becenevet. Az első szakadást ez a mágikus viszony akkor szenvedi el, mikor Bébé gimnáziumba, Petár pedig az alreálba kerül; Bébé nem is szerez barátot a gimnáziumban töltött egy év alatt, s ennek oka egyszerűen az, hogy bár szívesen közelednek hozzá, nem ismerik Bébé „valódi” nevét: „Nem nagyon szerettem új osztálytársaimat. […] s noha engem néha kegyesen kitüntettek azzal, hogy »kedves Benedek«-nek vagy éppenséggel »Bencé«-nek neveztek, talán még tőlük húzódoztam a legjobban. Volt, aki udvariasan »kérlek, Both«-nak szólított, a szomszédom mindig csak »te«-nek – te így, te úgy –, mintha nem is tudná a nevemet; de hát én sem Bence, sem Both, sem Benedek nem voltam, hanem Bébé, s minthogy Halász Petár barátom, aki ezt tudta rólam, sajnos messze járt, ezek itt hiába próbálkoztak mindenféle képtelen megszólítással, idegenek maradtak számomra, s én is idegen voltam közöttük. Ezért kívánkoztam a katonaiskolába. A gyerekkorunk sokkal valódibb és izgalmasabb világába kívánkoztam én vissza…” (kiemelések tőlem, H. K., 42.) S paradox módon Bébé végül valóban az intézetben lel igaz barátságra, noha Petár, mint erre ráébred, számára „meghalt”. Mi több, Bébé az iskola falai között valamiképpen gyerekkora világába is visszatalál, mivel beceneve egy véletlen folytán még a kezdetekkor kitudódik. Ettől kezdve társai is így szólítják, s ő maga még 1944-ben is ezt tekinti valódi nevének: „Amellett ez volt a nevem, ez a nevetséges Bébé”.

Ez utóbbi mozzanat azonban Bébének a Medvétől és Szeredytől való jelentős különbözőségét is föltárja, hiszen arra utal, hogy Bébének a nyelvhez és a névhez való viszonya az iskolai évek és a később eltelt idő folyamán sem változott. A névnek Bébé fölötti hatalmát világosan jelzi a kerettörténet második, váradi fejezete, ahol hősünk eleinte rendkívül élvezi új, rejtélyes személyiségét, melyet álnevének köszönhet, ám később, éppen a név ereje miatt, képtelen megszabadulni fölvett arculatától.14 S végül maga a név, amely franciául bébit, kisbabát jelent, azt tudatja az olvasóval, hogy Bébének a leírt események végére, vagyis az elbeszélés kezdetéig sem sikerült „felnőnie”, s átalakítani gyermeki nyelv- és világszemléletét.

Ebből az aspektusból különösen jelentős tény, hogy az egész regényszövegben Bébé az elsődleges elbeszélő. Szeredynek a nyelvvel való kapcsolata a Bébé által bemutatott „sámánkodásán” kívül nem tematizálódik a szövegben, s mivel ő nem lép elő elbeszélővé, az ő megváltozásáról és „fejlődéstörténetéről” csak közvetve kapunk hírt: nála alighanem a zene az, ami a nyelvhez való viszony helyébe lép (ez más Ottlik-művekben is tetten érhető, elegendő a Minden megvanra utalnunk). Ugyanakkor Szeredy története sem lezárt és befejezett élettörténet, hiszen a regény kezdetén éppen az ő problémája készteti Bébét arra, hogy a lehetséges megoldást keresve Medve kéziratához forduljon.15 Medve pedig, akinek kéziratából a narrátor Bébé néha egyenes, néha közvetett módon idéz (más esetekben pedig az olvasó a leírt szituáció alapján sejtheti, hogy az elbeszélés alapja valószínűleg ismét csak Medve kézirata), nos, Medve a regény kezdetekor már halott. Halott, mert már megírta a maga kéziratát, a maga regényét, ami áttételesen azt is jelenti, hogy mint író kialakította a maga sajátos és egyedi írói nyelvét. Ez a nyelv és a benne megmutatkozó világlátás kezdi ingerelni Bébét, akinek ahhoz, hogy az e nyelven mondottakat cáfolni vagy korrigálni tudja, szintén meg kell alkotnia saját elbeszélését. Az elbeszélés mint történetmondás azonban a nyelvvel folytatott folytonos küzdelmet jelenti, ami ugyanakkor az íróvá válás lehetőségét is hordozza Bébé számára: ennek lesz markáns reprezentánsa az Iskola a határon-nak a fikció szerint a Bébé-narrátor által írt, az elbeszélés idejével és a szavak működésével autopoétikusan sokszorosan számot vető szövege.

Jegyzetek

1 Lotman, Jurij, A szöveg három funkciója. In Uő: Kultúra és intellektus, ford., vál., szerk. Szitár Katalin, Bp., Argumentum, 2002, 30.

2 Vigotszkij, Lev: A gondolkodás és a szó. In Uő: Gondolkodás és beszéd. Bp., Akadémiai, 1971 (Eredeti, orosz nyelvű megjelenés: 1956.)

3 Szegedy-Maszák Mihály kifejezése, aki abban látja e keret legfőbb különbségét a regény többi részéhez képest, hogy itt „a történetmondás kalandja végül is másodlagos az események elbeszéléséhez képest”. Szegedy-Maszák Mihály, Ottlik Géza. Pozsony, Kalligram, 1994, 86.

4 Irányadóak e tekintetben Ottlik szavai, aki szerint Kosztolányinál a legfontosabb az „alapérzése a létnek, a létezésnek a sűrűsége, dinamikája, hevessége, eksztázisa, a puszta világ szépsége és nagyszabású volta”. Hornyik Miklós, Ottlik Géza. Újvidék, Forum, 1982, 250.

5 Csak jelzésértékűen lásd pl. Korda Eszter, Ecset és toll, Bp., Fekete Sas, 2005; Kis Pintér Imre, Lenni, de látni is a létezést. Ottlik Géza világegyenleteiről, Jelenkor, 1982, 5/402, Zemplényi Ferenc, Regény a határon. Megjegyzések Ottlik Géza Iskola a határon című regényéről, ItK 1984, 7/484; Balassa Péter, Ottlik és a hó. Egy motívum története. In Uő, Észjárások és formák, Bp., Korona Nova, 1998, 15–27, Horváth Kornélia, Ottlik Géza: Iskola a határon, Bár, 1996/1–2, 186–204; Kulcsár Szabó Ernő, (Fel)adott hagyomány? A keresztény művelődésszerkezet örökségének néhány kérdése 1944 utáni irodalmunkban, Protestáns Szemle, 1996, 286-298, Mártonffy Marcell, Párhuzamosok találkozása. Az Iskola a határon biblikus értékeléséhez. In Uő, Folyamatos kezdet, Pécs, Jelenkor, 1999, 279–296; Szegedy-Maszák Mihály, i. m., 89–94, 132–144, Mártonffy Marcell, Olvasás-példázatok. A parabolaértelmezés változatai Ottlik Géza Iskola a határon című regényének magyarországi fogadtatástörténetében, Műhely, 2001/1, 71-86. és 2001/2, 33–44, Fűzfa Balázs, A műfaj. In Uő, „…sem azé, aki fut…” Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a hagyomány, a prózapoétika, a hipertextualitás és a recepció tükrében, Bp., Argumentum, 2006, 97–104.

6 Ottlik Géza, Iskola a határon, Bp., Magvető, 19928, 38. (kiemelések tőlem, H. K.) A továbbiakban erre a kiadásra hivatkozom, s az oldalszámokat a főszövegben szereplő idézetek után közlöm.

7 „Veronika ott volt vele mindenütt gyerekkorának egész őserdejében, ott volt mellette már a sűrűbbfajta bozótban, ahová az emlékezésnek csak egy-két tört sugara tud behatolni, hozzátartozott még a magányához is. Együtt olvasták a mesekönyveket a földön ülve, együtt sétáltak kézen fogva a Gellérthegy barátságtalanul jól ápolt sétányain, együtt nézegették a kirakatokat a Vámház körúton, együtt ismerték meg az évszakokat, az ég tavaszi színét, alkonyati lilaságát.” (Harmadik rész, 2. fejezet, 234.)

8 Vö. „Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. […] S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről a gonosz nyomása.” (Medve kézirata, 14, kiemelés tőlem, H. K.)

9 Csak néhány példa: Eynatten nevének eltorzításáról szóló részletes beszámolója, s ugyanitt az újoncok formális bemutatkozása egymásnak (Első rész, 1. fejezet), Bognár neveket „kicsavaró” artikulációja (Első rész, 3. fejezet), a két kapu elnevezéséről szóló, értelemadást nélkülöző tudósítása („…a két legnagyobbat, az északi országútra nyíló és a malom felőli, déli, leláncolt hatalmas vaskaput úgy hívták, hogy Netter-kapu és Koller-kapu, senki sem tudta, hogy miért.” 40.) vagy Szeredy vezetéknevének kiderítése (Első rész, 10., 11. fejezet, 67, 71.)

10 „…és ha Medve tenyerének a nyoma végzetes jel volt a falon, talán a láthatatlanná vált fekete kéz szörnyű »mene, tekelje«, hát annyi bizonyos, hogy nekünk erről nem volt tudomásunk, sőt ma sincs róla tudomásom. Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés; az is lehet, hogy jeleket ró a falra, mindenfelé, szívesen kínálkozó, sőt magukat kellető jelképeket; s kétségtelen, hogy magam is könnyebben tudnám rendbe szedve és cselekményszerűen elbeszélni, hogyan telt el három évünk, ha a fekete kéz jeléhez igazodom: csakhogy számunkra semmi ehhez foghatót nem jelentett, az időnk múlásában pedig, a valóságban, semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg.” (120.)

11 Vö. pl. Schulze első megjelenésének jelentével: „Amikor végre megszólalt, ilyesfélét mondott: »Mgye« – halkan, de vakkantva –, vagy talán nem is mondott semmit, csak a bajusza vége rándult egyet fölfelé; a hálóterem vigyázzba vágta magát dörgő bokacsattanással.

Formes Attila elkésett a mozdulattal.” (55.) Ezután következik Formes gyakorlatoztatása, vagyis látszólagos különbözősége (cipőtlensége) miatti megbüntetése.

12 Ezzel kapcsolatban Gadamer meglátásaira utalnék: „Míg az egyéb beszédnél az értelemre való előrefutás a meghatározó oly módon, hogy a beszéd érzékelése folyamán hallásunkat és olvasásunkat teljesen a közölt értelemre irányítjuk, addig az irodalmi szövegnél minden egyes szó önmegmutatkozása hangzósságában kapja meg jelentőségét, a beszéd hangzásdallamának pedig éppenséggel még arra nézve is jelentősége van, amit a szavak kimondanak. Sajátos feszültség keletkezik a beszéd értelemiránya és megjelenésének önprezentációja között.” Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretáció. Szerk. Bacsó Béla, Bp., Cserépfalvi, é. n., 34., valamint vö: Gadamer, Hans-Georg: A szó igazságáról = Uő: A szép aktualitása. Bp., T-Twins, 1994, 111–141.

13 Medve fogdabeli dilemmái Kosztolányi gondolatait idézik az írásról: „De mit akar ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója a számukra. (235.) Vö. „Nem tudom, hogyan születik a vers és a regény. De azt tudom, hogy nem születik. Nem születik és nem születhet úgy, hogy valaki valamit »meg akar írni«. Azért hangsúlyozom ezt, mert az a közhiedelem, hogy az írónak rendszerint van valamilyen témája […] A költő, mikor írni kezd, nem látja világosan témáját, célját, mondanivalóját.” Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? In Uő, Nyelv és lélek, Bp., Osiris, 19993, 453–454.

14 Vö. „Én rejtélyesen ültem a kályha mellett, ahogy megbeszéltük, szótlanul és álnéven bemutatva. Eddig kitűnően ment minden…”, majd: „Nem értettem pontosan, mire akar kilyukadni Szeredy. Már valamilyen más darabot játszott, én meg ültem a kályha mellett álnéven, benne ragadva a szerepembe.” (kiemelések tőlem, H. K., 11., 12.)

15 „Az jutott ugyanis eszembe, hogy ebben a csomagban lehet talán felelet Dani kérdésére. Néhány hete kaptam meg, cukorspárgával összekötött kéziratköteg volt…” (16.)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.