Archívum

Hagyomány és bóvli

Csender Levente: Fordított zuhanás
2011. június

Tudjuk jól, a szülőföld, főként ha éppen Erdély az, olyan élmény, amelytől egy író, ha akarna, sem tudna szabadulni. Általában azonban nem is akar, jól látható ez még az Erdélyből elszármazott fiatalabb évjáratú prózaíróink munkásságában is. Dragomán György, Csender Levente, Nagy Koppány Zsolt, Tompa Andrea, hogy csak néhányukat említsem, egymás után dolgozzák fel a legkülönbözőbb formákban ifjúkoruk, neveltetésük, eszmélésük erdélyi élményeit, s vannak, akik már az áttelepülésből, az ingázásból, a mai magyarországi és erdélyi léthelyzetekből, illetve a kettő egymásba ékelődéséből fakadó újabb keletű tapasztalataikat is. A legkövetkezetesebb ebben a tekintetben a székelyudvarhelyi születésű (1977), 1991 óta Magyarországon élő, de műveiből kiolvashatóan gyakran hazajáró Csender Levente, aki a harmadik novelláskötetét (Fordított zuhanás, 2010) is jórészt ezen tematikának szenteli.

Első kötetének (Zsírnak való, 2003) írásai még inkább csak a múltban, a nyolcvanas évek Erdélyében játszódtak, az előző, a Szűnőföldem (2006) című kötet történetei viszont már nemcsak a múltból táplálkoznak, hanem az áttelepültek és a visszajárók otthontalanságélményét, identitászavarait is középpontba állítják, de ugyanakkor az otthon maradtak legújabb kori, szintén értékválságos, a hagyományoktól elszakadó, kibillent idejű világáról is szociografikus hitelességgel szólnak. Ha jól olvasom az új kötetet, a szerzőt ugyanezek a problémák, ugyanez a világ továbbra is foglalkoztatják. „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” – mondja a Tranzitváró című írásnak a Budapest–Marosvásárhely repülőjárat törlése miatt nagyapja temetéséről lemaradó elbeszélője, a maga föld és ég közötti tranzitjában tartózkodó ősének. Az itt és az ott, a lent és a fent világának különbségeit, de a közöttiség állapotát és az elbeszélő unokának a nagyapához s vele együtt a másik, odahagyott világhoz való viszonyát is esszenciális tömörséggel és szépséggel fogalmazza meg ez a szöveg. A Retúrjegy című elbeszélés pedig egyenesen az előző kötetbeli Síró asszony című történet (az alkoholista, erőszakoskodó fiú iránti önfeláldozó anyai szeretet) újraírásának tűnik még tragikusabb végkifejlettel, de a Görcs című novella is anya és fia viszonyának tévútra futását meséli, ha más okokból is, s mindkét szöveg gazdagon él ezúttal is a kihagyás, elhallgatás lehetőségeivel.

Az új kötet első két írása (Barbárok vagytok, emberek!, A forradalom hőse) viszont még itt is a múltba tér vissza, a romániai, székelyföldi 1989. decemberi, akkor forradalmi jellegűnek látszó eseményeket dolgozza föl. Előbb egy, a barbár és a terrorista szót életében először halló gyermek nézőpontjából láthatjuk a Székelyudvarhelyen történteket. Majd az oroszhegyi forradalom eseményeit és az igazságtalan megtorlás stációit meséli el az unokaöccse Vass Kiss Elődnek, aki a négy, évekre börtönbe zárt rab egyike, s aki a szabadulása után, már Budapesten, állítólag öngyilkosságot követett el. Csenderre korábban is jellemző volt, hogy önéletrajzi hitelességű, személyesen átélt történeteket dolgozott fel, az elbeszélő mögött gyakran bátran feltételezhettük magát a szerzőt, ebben a kötetben is így tehetünk, s talán még ezekben az írásokban is. Az említett két szöveg ugyanakkor konkrét történelmi eseményeket beszél el valósághűen, jórészt valós szereplőkkel, s a gyermeki nézőpontok alkalmazása ellenére leginkább éppen a dokumentatív hitelességük mellbevágó, főként a „forradalom” áldozatává váló Vass Kiss Előd és társai sorsával megismerkedőnek. Az elbeszélő unokaöcs nem nagyon cifrázza, és alig is kommentálja, minősíti a történteket, inkább szikár tárgyilagossággal adja elő, amit látott, hallott s megtudott, jó érzékkel, ugyanis ez esetben a tények is beszélnek magukért, épp ezért talán az írás végén sem lett volna szükség a történtek ellentmondásainak, abszurd elemeinek egyfajta összefoglaló ismertetésére. Csender szereti lekerekíteni, lezárni az elbeszéléseit, ez azonban esetenként felesleges, a művek esztétikai összhatását rontó didaxishoz, publicisztikussághoz vezetett korábban is, most is. Az előbbieknél sokkal inkább szépirodalmi karakterű a kötetcímadó novella (Fordított zuhanás), amely az elbeszélő egykori imádott, de már térben is távoli, hétszáz kilométernyi távolságra került tanítónőjénél tett látogatását és az alkoholista ronccsá vált tanítónő sorsát remekül ötvözi, de utolsó mondatára éppúgy nincs szükség, mint az emberi nyomorúság, betegség különböző változatait egyetlen történet két szereplőjéhez kötő s így talán egy kicsit túlhajtott, mégis megrázóan szép Debilek utolsó tagmondataira („az isten háta mögött, ahol már semmi sincs”). A Fordított zuhanás azért is figyelemre méltó, mert a kötetben egyedül itt billenti el a szerző a valóságosnak ható történetet a látomás felé, s olyan poétikus eredményességgel, ami a talán túlzottan is röghöz kötött csenderi próza rejtett tartalékait, új távlatait sejteti. A Debilek pedig olyan csenderi írás, amely már nem Erdélyben, hanem Magyarországon játszódik, de tulajdonképpen a rendszerváltozásokon, egészségügyi privatizációkon, racionalizációkon átment kelet-közép-európai térség bármelyik országában megtörténhet, hogy a magatehetetlen betegek vagy például a fogyatékosok érdekeivel az állami intézmények mit sem törődnek már. Az elesettekkel, kiszolgáltatottakkal, szenvedőkkel együtt érző, humanista írói szemlélet ebben a világban is megtalálja és felmutatja azonban azokat a szereplőket, akik minden saját kínjuk-bajuk ellenére hoznak áldozatokat másokért.

Az alapvetően komorra hangolt kötetvilágban üde színfoltként hat Sanyi utazása egy budapesti építkezés fölött lebegő Toi-Toi vécében. A rövid, tárcanovellaszerű szöveg azt jelzi ismét, hogy Csendernek van érzéke felismerni a groteszk helyzetekben is a poézist, illetve hogy képes azokból is játékosan, humorosan kibontani. Az Erdélyből Magyarhonba szakadt kőművesről, az ő tudat- és lelkivilágáról, emlékeiről és vágyairól sokkal többet megtudunk ebből a rövidke, szellemes írásból, mint a kötet fárasztóan hosszú, London című szövege vélhetően Székelyföldről Budapestre, majd Londonba csángált elbeszélő hősééről. Pedig itt Csender sokkal inkább próbál élni a nyelvi jellemzés eszközeivel is, csakhogy nem elég következetesen, például Angliában a hőse már nem úgy gondolkodik, beszél a nőkről s általában a körülötte lévő világról, ahogy néhány nappal korábban még Budapesten tette: „Épp elkaptam Koleszár Rózát, egy széles szájú, vörös hajú, enyhén telt luvnyát, aki a száját úgy nyitogatta, ahogy csak a legképzettebb szukák tudják.” Az egész angliai útinaplónak, az élményekről és munkavállalási kudarcokról szóló részletes beszámolónak nem látszik értelme és tétje lenni, hacsak annyi nem, hogy a végén az elbeszélő megállapíthassa: „Visszaértem oda, ahonnan annyira el akartam menni, de annyi és olyan tapasztalatokkal érkeztem, hogy már nem kívánkoztam sehová.”

Egészen más világot mutat be a kötet utolsó írása (Födni ofszetlemezzel), de az újabb keletű székelyföldi ofszetlemezes tetőfedés divatját élményszerűen karikírozó szöveg is kelt némi hiányérzetet. Az írásötletben rejlő gazdag lehetőségeket nem sikerül a szerzőnek maradéktalanul kibontani. A valahol a hegyen, az erdő szélén, a Hargita közelében álló nagyszülői házzal, amelyet végül az elbeszélő segítségével, a nagyapai akaratnak megfelelően, a romlékony zsindely helyett ofszetlemezzel fednek le, semmi különös nem történt, „csak állt vastag, sárral tapasztott kőfalaival, és két kis ablakán keresztül nézte közel háromszáz éven át, hogyan változik körülötte a világ”. Sokat látott és tapasztalt tehát, de hogy mi mindent, arról az elbeszélő csak keveset tud, mert, ahogy mondja: „én alig értek a sok régi jelből, amit magán hordoz, és nincs, aki elmondjon mindent, hogy mi is történt két- vagy háromszáz évvel ezelőtt”. Így a ház évszázados tapasztalatai háttérben maradnak, s a hangsúly a groteszk szituációra helyeződik, arra, ahogyan a hagyományra bóvli rakódik (az ofszetlemezek, ráadásul, meztelen női képek lenyomatát őrzik). Ez az írás jól példázza, hogy a szerző kedvelt elbeszélői szituációja és az egyes szám első személyű nézőpontból való közvetlen, vallomásos jellegű elbeszélésmód könnyen a választott téma és világ ábrázolásának korlátjaként hathat. Máskor pedig ugyanennek az alaphelyzetnek a végiggondolatlansága vezet apróbb következetlenségekhez, sutaságokhoz, hiteltelenségekhez a jobb írásokban is.

Mindezek miatt nem érzem, hogy Csender Levente pályáján ez a kötet érdemi előrelépést jelentene. A fiatal író tehetsége, kor- és valóságérzékenysége mellett nyelvi és formai érzéke vitathatatlan, egyelőre azonban még adósunk az igazán jelentős prózával, pedig ehhez talán már csak nagyobb alkotói koncentrációra és műgondra lenne szükség.

(Magyar Napló Kiadó, 2010)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.