Archívum

De a szívet, azt föl, föl, barátaim!

Csoóri Sándor: A szétzilált nemzet
2011. június

„Aki Rolls-Royce-ról és kéjlakokról
álmodozik, az távozzék innen!
[…]
Kissé lehajtani a fejet.
De a szívet, azt föl, föl, barátaim!”
(Kosztolányi Dezső)

„A Csoóri-esszék az irodalom, a politika, a kultúra, az európai és a magyar történelem, a belső szellemi tradíciók és a külső intellektuális fejlemények tágasságában mozognak, ezek szálaiból képeznek organikus és nyitott, befogadó szellemű egységet” – olvasható Jánosi Zoltán (némely elemzésében egyenesen költői izzású) új kötetében (Barbárok hangszerén).

Ám ennek a külsejében is művészi szépségű könyvnek az elolvasása után nem sokkal elképedve fogadtam Beke Albert a Kapu 2010/3. számában közzétett, dühtől szikrázó, acsarkodó írását (Csoóri Sándor, az utolsó református…), mely végül is oda konkludál: „Csoóri egy meglehetősen szűk írói réteg szószólója, s nagyon sokan vannak, éspedig főként a fiatalok között, akik hátat fordítanak neki, és nem törődnek vele.” Amit itt a szerző – mondata második felével – állít, lehetségesnek tartom. Azt is elfogadom – mint a költő rendszerváltozás utáni lírájának volt elemzője –, hogy a Csoóri-versek között sok az egy ritmusra készült, a fragmentumszerű, de máris hozzátenném: a cikk szerzője által „valódi” bálványként emlegetett Adynál az ilyen versek száma még sokkal nagyobb. Sőt, itt van a polcomon a Föltámadott a tenger… című antológia, s magam is olvastam Csoóri Sándor „csasztuskáját”. Én is úgy vélem továbbá, hogy a Magyar Nemzet kritikarovatában megjelenő recenziók általában információszegények, s többnyire megmaradnak az üdvrivalgó laudáció műfaji keretei között. De azt már nem fogadhatom el, hogy a szerző „a reformátusok” nevében mondja el saját véleményét, leginkább azért nem, mert egy református – azaz puritán, Krisztus-követő – ember ilyen rágalmazó, feljelentő stílusban sosem fogalmaz.

Szorongva olvastam tehát Beke cikkét. Azon tűnődtem: honnan és miért tör föl hirtelen ennyi indulat? Máris fölpattantam, lázasan kerestem elő jegyzetfüzeteimet, sietve futottam végig 2010-es céduláimat. Ám hogy a belső őrlődést végleg lezárjam, arra csak nemrég csillant fel a remény, amikor új Csoóri-kötet született. Bár én szövegekkel foglalkozom, nem pedig emberekkel – hiszen nem vagyok sem pszichológus, sem besúgó, sem perzekútor, még kevésbé feldühödött vagy lekenyerezett szimpatizáns –, az alábbiakban A szétzilált nemzet főbb gondolatköreinek bemutatására és méltatására vállalkozom.

*

A kötet írásait olvasva három szövegszervezői tudat tárult fel előttem: egy politikusi, egy költő-irodalmár és egy kultúr(a)kritikusi. A politikus Csoóri onnan indítja gondolatmenetét, hogy 1848. március 15-e abban különbözött a többi forradalomtól, hogy a nép végre szellemi embereire hallgatott. Innen érthető meg a Márciusi Charta ülésein, illetve a Székesfehérvári Találkozón elhangzott 2007-es megnyitó beszédek magva, melyekben a szónok a „nevettető automatákkal” szemben egy – a heideggeri etikának megfelelően – „önmagának törvényt adó” „szellemi felsőház” körvonalait rajzolja meg. A „Gyurcsány-korszak testszaga”, a Fricz Tamástól származó „következmények nélküli ország”, a „sunyi, bajuszos bértollnokok”, a „Luciferkó-díj”, valamint a „gyengeelméjűek telepe” és más epitheton ornansok tisztán jelzik a múlttal való kritikus számvetés igényét, ám a kötet írásai ezen túlmenően nem nyújtanak konkrét cselekvési programot. Itt azonban megjegyzendő, hogy A szétzilált nemzet előadásai eredetileg megnyitó, problémafölvető orációk voltak, s mint ilyenek, a maguk idejében valóban küldetést teljesítettek: megszólították a magyar értelmiséget. A programot e szellemi közösségnek együttes erővel kellett (volna) megfogalmaznia.

Nyilván többekben felmerül majd, hogy az itt közölt írásokban túlnyomó részt követel magának a bírálat. Lehetséges, ámde itt emlékeztetnék Kosztolányi Dezső Lenni vagy nem lenni című esszéjére, melyben a „széchenyis építő” ugyanígy bírálja a haza anyagi-szellemi-erkölcsi állapotát, s bírálatának szinte minden sora ma is helytálló. Hogy – Csoóri szerint – „Magyarország ma nem nemzet és nem társadalom”, hogy „levegőt, vizet, lelket, szellemet áruba bocsátani tilos”, hogy „politikus és író erőszakos szétválasztása urbánus provincializmus”, hogy „a hajdani (Bartók, Kodály, Babits, Kosztolányi, Móricz, Fülep, Szekfű, Illyés, Radnóti, Cs. Szabó, Márai, Szerb, Tamási, Sinka, József Attila és Németh László nevével fémjelezhető) aranykor után ma csak zűrzavart, testromlást, lélekégetést találunk”, hogy „nincs nemzeti önvédelmünk, hiszen már hadseregünk sincs” – nos, e kijelentések ugyancsak igazságokat hordoznak. A kérdés csak az – Kosztolányinál 1930-ban és Csoórinál 2007-ben egyaránt –, hogy mindezek után tudunk-e még szeretettel nézni erre a „lángoktól ölelt kis” országra, erre a szétzilált nemzetre, vagy már fel is adtuk a küzdelmet?

Ennél a kérdésnél találkozunk először a kultúr(a)kritikus Csoórival. „A finnek úgy gondolnak a hazájukra – írja –, mint a saját lakásukra.” Újra itt van a Nyugat első számának ignotusi párhuzama a finnekkel. Emlékszünk még a kérdésekre? „Egészében véve furcsa, hogy ez a kis nép oly súlyt vet arra, hogy a világon legyen. Mit szeret ezen a nyelven, mely nem jelent egyebet, mint egy kényelmetlenséggel többet? Mit mond neki ez a muzsika, mely nem mond semmit? Mit félt ezen a kultúrán, mely halovány leöntés tea a nyugati főzetésből?” (Kelet népe) Miért foglalkozik Csoóri Sándor a lelki és idegrendszeri betegségek egyre növekvő számával – a pánikbetegséggel és a depresszióval? Miért kutatja a tettrekészség és tehetetlenség lelki-tudati hátterét? Miért mondja, hogy a kétségbeesés lett új néphagyományunk? Miért érzi mentális hendikepnek még a Mátyás-templom „befáslizott tornyát” is? Mert a haza a költő számára olyan, mintha saját teste volna.

Amikor azt írja: élet helyett ma csupán túlélünk, automatikusan David Morrell altruisztikus, önkereső regényhősére, John Jeffersonra gondolok, akit megkérdez szép vietnami kedvese: „Mi életed célja?” S ő csak annyit felel: „Túlélni.” A hetvenes évek, az Apokalipszis most Amerikája, Nyugatja volt ilyen deprimált, céltalan. És most ez kísért Magyarországon a kétezres évek második évtizedébe lépve… Hol van a gyökere ennek a kényszerlétnek? Azt hiszem, a kultúra és a Németh László-i – havi fix nélküli, lelkifurdalásos – értelmiségi létmód végletes becsületvesztésében és deflorációjában. A Nem tollforgatók vagyunk… című esszében olvasom, hogy egy alkalommal kikérte magának Sütő András: „mi nem tollforgatók vagyunk, hanem írók!” Micsoda differencia – a köpönyeg- és gyomorforgató kisiparosok és az írók között! De ugyan ki törődik manapság ilyen csekélységekkel? Az ilyenek helyére százával tolulnak az égetőbb kérdések.

Helyénvaló-e, hogy tízszer annyi valósággal traktálnak bennünket napra nap, mint amennyit képesek vagyunk befogadni, s amennyi még a javunkra válik? Hogy unokáink előlegéből élünk, s hogy elfogadunk mindent a világtól, mint a holtak? Hogy egyre több az értelmiségi „kitántorgónk”? Egyáltalán: kinek áll érdekében mindez? Vagy a görcsös ellenségkeresés mögött csupán a mi képtelenségünk lappang, hogy egyénileg és közösségileg is fölismerjük saját érdekeinket? Az iszapszerűen elömlő kérdésekre végül a Hamvastól ismerős krízis–katarzis dinamikával felel a szerző: „a lélek megrázkódtatása és megtisztulása nélkül elképzelhetetlen bármilyen újrakezdés”. Krízis tehát van, katarzis kell – erre mutat rá érzésem szerint leghangsúlyosabban A szétzilált nemzet. A katarzis pedig csak a művészetek által érhető el; azaz elsősorban nem gazdasági manipulációkra, monetáris injekciókra, hanem kultúrára van szükség. „A kultúra ugyanis nem dísz, nem fényűzés, nem ráadás valamire, hanem élet!” – fogalmaz Csoóri. (Milyen szépen egybecseng ez a kijelentés Szentmártoni János, az írószövetség új elnökének nyilatkozatával: „a költészet nem luxus!”)

„Nem azt mondom, hogy ma nincs irodalom, legföljebb azt, hogy ami van, azt többnyire bravúros ezermesterműhelyek szomszédságában írják, szép, világos szobákban, szellemesen, pazarul, mézes puszedlik társaságában.” Ezzel a – Deák László-i „önimádó irodalmat” idéző – szarkasztikus mondattal szólal fel először a költő-irodalmár Csoóri. Mert bár Készülődés a számadásra című, 1987-es kötetének három jelentős eszmefuttatásához (A világ érzéki metaforája, Természet és líra, Műfajok őrségváltása?) hasonló nagy esztétikai szintézist nem tartalmaz az új kötet, ez az egy mondat elárulja: a költő még mindig a legfelelősségteljesebb személyességben s így az életvilág problémáinak, illetve a személyiség morális intencióinak kipárolhatatlanságában látja megtestesülni vers és költő viszonyát, s hogy egy Petőfiéhez hasonló bonthatatlan költői univerzumban gondolkodik. Néhány allúzió erejéig megjelennek továbbá a Kiskevély és a Nagykevély ihlette versek (A lombok régen nappal is aludtak, Húsvét küldönce), másutt pedig Barbár című költeményére találunk utalást („Egy barbár talán még bennem is van”).

Végül: kissé zavarónak találtam a kötetben a sok önismétlést, illetve hogy az anyag feléig érve voltaképp már minden lényeges kijelentés olvasható. Ennek oka persze egyfelől műfaji, hiszen a feljegyzések fragmentum volta elkerülhetetlenné teszi a szemantikai és tematikus heterogenitást, másfelől azonban azt is el tudom képzelni, hogy az ismétlések mögött éppen a nyomatékosítás szándéka áll. A reményé, hogy a felelőtlenség időszaka után most végre valóban a felelősség, a kulturális kormányzás időszaka következik el Magyarországon, hogy testi-lelki-szellemi éhezésünk véget ér, és hogy inkább tenni fogunk, nem pedig vádolni, megbüntetni, előállítani, feljelenteni. Mert „forradalomról álmodom én, / s akkor a szarvas is, fecske is / tiszta vizet talál. / Vagy jön a tisztátalan halál, / ki már csak végső / bűnünkre vár.” (Kiss Benedek: A végső bűn előtt)

(Nap Kiadó, 2010)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.