Archívum

Balatoni

2011. június

Gépfegyverropogásszerű dörgéssel kezdődött a vihar.

Petrusz felriadt.

Babi néni állt az ágya mellett.

A balatoni vihar egyszerre lecsap, mondta, és Petrusznak félkótyagosan is eszébe jutott, hogy hallotta, illetve olvasta már ezt a mondatot.

Kicsit hadd üljek ide. Butaság, de gyerekkorom óta felék a mennydörgéstől. A nagyanyám ijesztgetett azzal, hogy látod, Babika, a Jósiten haragszik rád. Máig ezt érzem, pedig hol van már a Jóisten az én életemből…

Petrusz szeme előtt a „Jósiten” szóra az ég jelent meg, ahogyan kora este, rögvest megérkezése után a Balaton vizén fekve nézte az eget, vagyis a felhőt, és megállapította, a felhő egy men(n)yasszony fátyla, aki mintha sietősen távozott volna egy láthatatlan régióba, és a fátyla is sietősen libbent; vajon mi történt: megijedt, hogy lekési az esküvőjét, vagy inkább menekült, hogy ne kelljen az oltár elé járulnia?

Előbb apámhoz bújtam, aztán Emilhez, de még az én a Mackóm is fogta a kezemet, hogy ne féljek.

Petrusz Ágitól tudta, hogy Mackó Babi néni fia volt, kései gyerek, harminckét évesen felcsavarodott egy fára, és meghalt.

Ági hozta ide, a keresztanyjához. És most egyedül jött, Ági sehol, illetve sejthető, hol van, Kápolnay doktor ágyában. Babi néni meg tőle várja, hogy védelmébe vegye, mint az életében jelen volt férfiak, mert sosem lehet tudni, a mennydörgésből nem a haragvó Jóisten szól-e, de ezúttal tényleg.

Mennyi halál, gondolta Petrusz az újabb dörgésre. Amikor a partról jött fel, egy kalapos, szakállas ember szólította meg, és rögvest közölte, hogy nem koldus. Csak olyasvalaki, aki el szokott töprengeni az élet dolgain. Petrusz valóban úgy vélte, a szeme nem koldul. Elmesélte, hogy 2001-ben karamboloztak, mindenki odalett a családjából, csak ő maradt meg, most már tudja, büntetésképp. Szatyrából fénymásolt, kétrét hajtott A3-as papírból készült „újságot” vett elő.

Ima, tessék megtekinteni, ezt az imát szoktam elmondani mindennap. Szívesen önnek adományozom, mert jó embernek látszik, nem kergetett el. Tessék parancsolni.

Petrusz még sosem parancsolt senkinek. A „jó ember”-től szinte lúdbőrzött. Adott kétszáz forintot az imádkozónak, aki ezt kalap levéve köszönte meg.

Hol van az a papír? Benne maradt a fürdőszatyorban, biztosan.

De most akkor mi lesz?, kérdezte Ágit négy napja.

Nem lesz semmi, Petrusz, felelte a lány. Vége. Vagyis egy fenét… És most megyek, mondta, és azzal felállt, és távozott úgy, hogy alig szürcsölt bele a jeges kávéjába.

Petrusz ült még egy ideig, a szemét is behunyta. Azt figyelte, mi az az érzés, ami leginkább eluralkodik rajta, mi az, amit lát. Abban a pillanantban a Balatonra nyílt a tekintete, és valahol belül érezte, ahogy a tó selymes vize körbesimogatja a testét. Bedugja a fejét a víz alá, és úszik, lassan, kényelmes karcsapásokkal, még csodálkozott is rajta, hogy nem kell levegőt vennie, úszik, csak úszik, mintha ettől fogva ez lenne az élete. De aztán a presszó teraszán kinyitotta a szemét, és azt suttogta maga elé: Babi néni. Tudta, hogy oda kell mennie. Egy percig sem volt benne bosszúvágy, hogy akkor most ott fog szenvedni, jól odaszenved. Babi néni mondta, amikor még a nyár elején elbúcsúztak: Ide bármikor jöhetsz, akár egyedül is…

Mért jönne egyedül?, csattant fel akkor Ági, és úgy nézett, fejcsóválva Babi nénire, mint aki nem teljesen normális.

Petrusz látta a kisablakon át, mint dobálja ide-oda a nyárfa lombját a szél. Nem emlékezett, félt-e valaha is a mennydörgéstől, villámcsapástól. Attól sokkal inkább, hogy Ági egyszer csak bejelenti, hogy: Vége, kis Petruszom. És lám… Túl jó volt neki egy ilyen nő. Ezt Kápolnay doktor is így gondolhatta. Ki tudna egy doktoranduszt az élet ösvényein megfelelőbb módon terelgetni, mint a doktor úr maga?

Babi nénihez azzal állított be előző délután, hogy Ági is jön majd, idejön, csak őt előreküldte. Nem tudná megmagyarázni, mért mondta ezt. Babi néni megölelte és megpuszilta.

De hiszen itt itthon vagy, felelte sugárzó arccal.

Most a kezét a fiú karjára tette.

Jó, hogy itt vagy, Petrusz. Rossz ám egyedül.

Meleg, bársonyos tenyérbőrt érzett, ami most kellemesebbnek tetszett, mint Ági érintése. Sose mondta volna meg, hogy egy majdnem hetvenéves kezet érez.

És mit fogsz csinálni, amíg Ági megjön?, kérdezte Babi néni kisvártatva.

Írok, vágta rá Petrusz, de ettől most tényleg megrettent. Szinte magának magyarázta: Már többen mondták, hogy írnom kellene. Most belevágok.

Ne mondd! Miről akarsz írni?

Még nem tudom. Biztos kitalálok valamit. Van rá idő. Sok minden kavarog bennem.

Babi néni sóhajtott, Kavarog… na, azt én is ismerem. Ha azt leírná valaki, ami bennem kavarog, abból sikerkönyv lenne, én mondom. Petrusz, elhiszed?

El, válaszolt, és úgy fordult, hogy a karja kicsúszott Babi néni keze alól.

A vihar elmúlt, de maradt a szél, és a széltől megfájdult Petrusz feje.

A nyárfa továbbra is vad táncot lejtett az ablak előtt. Az ágyban ült felhúzott térddel, és a Karamazov testvéreket használva alátétül, ceruzával írt egy összehajtott A4-es papírra.

A lány csak turkálta a jeges kávét. Az a szép cukrászdai költemény, amit a pincérnő néhány pillanattal korábban eléje tett, már alig hasonlított önmagára. A lány beleszívott a szívószálba, majd elfintorította az arcát. Nem is jön belőle, tiszta jég. A fiú csak a profilját nézte. A magas, szinte egyenes vonalú homlokot, a vékony, hegyes orrot, az ajka két csipkéjét és a határozott, szintén hegyesnek számító állát. Várta, hogy mondjon végre valamit, ami nem a jeges kávéról szól. Bár tudta, hogy a lány szavai is jegesek lesznek.

Amikor Petrusz ezt leírta, Babi néni hangját hallotta: Reggeli!

Nem vagyok éhes!, kiáltotta vissza.

Dehogynem. Éhes vagy, kisfiam, gyere csak le szépen. Ne várd, hogy felcipekedjek, ahhoz már öreg vagyok.

Lement, vitte magával a papírt, és miközben Babi néni eléje tette a sajttal – ahogy ő emlegette – felsütött kenyeret, a paprikát, a paradicsomot, meredten nézte a néhány soros irományt.

Már el is kezdted?, kérdezte Babi néni, és ő is a papír felé pislogott. Megy?

Megy hát, vonta meg a vállát Pertusz, és hogy elterelje a figyelmet, látványosan nagyot harapott a felsütött kenyérből.

Ugye, jó, Petruszkám?, lépett most mögéje a néni. Aztán majd felolvasod nekem, ami sikeredik?

A fiú most nem válaszolt. A következő pillanatban azt érezte, hogy Babi néni a tenyerét a homlokára teszi és ott nyugtatja. Mintha egy múzsa keze lenne, legalábbis Petrusznak ugyanolyan jólesett, mint amikor hajnalban Babi néni a karjához ért hozzá.

Az én Mackóm is írt… verseket. Egészen kis korában. Azt mondta, belém szerelmes, és megírta, mint Petőfi Sándor. Tudod, milyen az, amikor a fiúk csak azt tudják elképzelni, hogy az anyukájukat veszik majd feleségül.

Petrusz, hogy ne kelljen válaszolnia, inkább ivott. A szájához emelte a pöttyös porcelánbögrét, amiben tea volt. Babi néni meg hátraengedte a fejét, miközben kortyolt, így vált el a homloka a néni kezétől.

Elhatározta, úgy ír le mindent, ahogy történt. Az ágyon fekve, továbbra is a Karamazovokat használva alátétnek, gyorsan, kapkodva körmölt, mintha attól félne, hogy elfelejti, amit – úgy érezte – sosem fog elfelejteni.

A lány már ott volt. Amikor a fiú befordult a sarkon, rögtön észrevette, hogy a presszó teraszán ül, pedig nem volt jellemző, hogy pontosan érkezett volna, pláne az, hogy előbb, mint ő. Intett a túloldalról, de piros lett a lámpa, várnia kellett. A lány épp csak felemelte a kezét, aztán visszaejtette az ölébe, és oldalt nézett, ahol egy koldus ácsorgott az árnyékban. A fiú ismerte a koldust, néhányszor már beszélgetett vele, pénzt is adott neki.

Aztán a zebrán át már futott, a terasz magasított dobogójában meg is botlott kissé. A lány épp csak felemelkedett a helyéről, nyújtotta az arcát, hogy megpuszilja.

Jeges kávét kért, a fiú limonádét. Nézte a pincérlány kézfején a tetoválást, ahogy egy indázó vonal az ujjai között futott, befonva a kezét. A hüvelkyujján egy Dávid-csillag kéklett.

Mondanom kell neked valamit…

Petrusz itt megállt. Kínzó zsibbadást érzett az agyában: nem tudta, hogyan nevezze a fiút a szövegben. Holott valaha sokat töprengett azon, milyen név lenne az ideális, mondjuk, a számára, és hogy különböző nyelveken miként hívnák. Most bármit választhatott volna, mégsem ment. Zakatolt az esze, felmondta magában a fél utónévkönyvet meg egy csomó vezetéknevet. De mind olyan béna volt, „cs” és „zs” betűkkel tűzdelve.

Aztán beugrott, és rögtön vigyorra húzódott a szája. Kovács Jézus, még Ágival viccelődtek, mi lenne, ha Kovács lenne a nevük, és Petrusz kitalálta, hogy a Jézust választaná melléje.

Mért, a dél-amerikai országokban mindennapos a Jézus, mondta, sokkal inkább kultúrnév, mint a Kevin vagy a Patrick, érvelt nagy bölcsen.

Mondanom kell valamit, Jézus… – írta le, de mintha ettől a szótól elerőtlenedett volna a keze, kiejtette a kezéből a vacak, lötyögős hegyű tollat, és félretolta öléből a papírt a Karamazovokkal együtt.

A víz, csak a Balaton segíthet, gondolta, és szedelőzködni kezdett.

Odalent Babi néni várta.

Nézd csak, ez az, mondta.

Egy régi, rongyos papírdarabkát tartott a tenyerén, amin gyerekírással állt két négysoros versszak.

Mackó írta, itt van, 1982. május 8.

Petrusz rámeredt a dátumra, azt hitte, káprázik a szeme.

Akkor születtem, mondta.

Micsoda? Ezen a napon?, rikoltott fel Babi néni, és közelebb emelte a szeméhez a lapot, hogy jól lát-e. Ez nem lehet igaz, fiacskám! 1982. május 8-án?

Igen, felelte Petrusz száraz hangon.

Akkor Mackó nyolc évvel volt idősebb nálad… Huszonnyolc éves vagy, állapította meg Babi néni, és úgy nézett Petruszra, mintha először látná életében.

Igen, mondta megint Petrusz.

Hát csak vigyázz magadra, tette még hozzá halkan.

De aztán annál élénkebben folytatta, Hadd olvassam fel, mit írt az én Mackóm, jó?

És már kántálta is:

Édes anya, drága anya,
Nem lenne semmi nélküled,
Te vagy az egyetlen világ,
Kiből csakis jó dolog szület!

Édes anya, én kis anyukám,
Legyél majd mindig velem,
Cserébe azt megígérhetem,
Hogy én jó kisfiad leszek!

Az utolsó sornál Babi néni hangja elcsuklott, a kezében remegni kezdett a papírszelet. Nagyokat pislogott, amikor Petruszra nézett.

Én mindig vele lettem volna, istenemre, mindig… Csak ő… Na, mindegy. Akkor is jó kisfiam marad, tudod?

Babi néni egyet sóhajtott.

A szerelem, Petrusz, szólalt meg aztán. Az a lány faképnél hagyta, a nyavalyás kígyó. Pedig mennyire nem volt hozzá való. De ezt csak én tudtam. Mackó meg aznap ivott és ivott. Én megértem. De mért ült autóba? Megmondjam? Jött hozzám. Hová ment volna máshova?

Lám, gondolta Petrusz, én is ide jöttem, és nem a saját anyámhoz. Bár ez így nem igaz. A Balatonhoz jött, hogy gyógyítgassa, balzsamozza kicsit. Babi néni keze… csak egy kéz. Egy véletlen érintés. Nem lehetett rá számítani. Különben sem őt simogatta meg, most már tudta Petrusz, hanem az ő Mackóját. De jó, suhant át rajta, hogy anya nem becézgette soha, hanem kizárólag a nevén szólította. Még azt sem mondaná, hogy „Petruszom”, mert tudja, hogy a fia ugyan, ám mégsem az övé.

Mégis visszament az emeletre. Igen, huszonnyolc éves vagyok, na és? És mi az, hogy vigyázzak magamra? Mert még nem vittem semmire? Tessék, írok. Nem lehet mindent egyszerre. Élni, tanulni, odafigyelni mindenkire. Meg vigyázni. Azért nem ment haza, hogy anya ne mondhassa: Ideje lenne megkomolyodnod, Petrusz.

Megmutatja, mennyire komoly.

Fogta a könyvet és papírt, a tollat.

Mondanom kell valamit, Jézus… A fiú érezte, ahogy a lány a jeges kanállal a lelkében kezdett el kavargatni. Tudod, sokat gondolkodtam kettőnk dolgán. Hogy mennyire is vagyunk egymásnak valók. Úgy értem, hosszú távra… És azt hiszem, tudom, hogy nem nagyon. Ne keresd magadban a hibát. Én nem vagyok rá alkalmas.

No és a doktor úr?, kérdezte erre Jézus száraz, rekedt hangon.

Miféle doktor úr?, kérdezte a lány, hogy jön ez ide?

Most magyarázzam el?

A lány egy percre elcsöndesedett. Lefelé meredt, mintha a kis asztalka márványerezetét tanulmányozta volna egy igazi tudóspalánta alaposságával.

De most akkor mi lesz?, kérdezte Jézus, mert benne meg valamiféle vákuumszerű üresség kezdett kialakulni.

Nem lesz semmi, Jézus, felelte a lány. Vége. Vagyis egy fenét… És most megyek, mondta, és azzal felállt, és távozott úgy, hogy alig szürcsölt bele a jeges kávéjába.

A fiú nézte, ahogy jól ismert mozgásával, mintha kissé lábujjhegyen járna, sietősen lépked. Elhaladt a koldus mellett, aki kezében ócska kalapjával feléje bólintott, majd utánafordult. Jézus látta, a szája is mozgott, bizonyára azt mondta, amit mindig is szokott, akár kap némi aprót, akár nem: Békességet a jóakaratú embereknek!

Nagyon odasütött a nap, a lány jeges kávéjában a vaníliagombóc szemmel láthatóan olvadt pillanatról pillanatra.

Az utolsó szavak egyre halványabbak lettek, a régi toll, amit az ablakpárkányon álló, lepattogzott mázas köcsögben talált, kifogyott.

Leszaladt a földszintre, ahol Babi nénit fürdőruhában találta.

Gyere fürödni te is, mondta a néni. Most a legjobb a víz, vihar után. Olyan friss tud lenni, erőteljes. Ági ma jön?

Nem tudom, felelte Petrusz halkan. Nem esett jól hazudnia Babi néninek, amióta látta remegni a kezében azt a papírszeletet.

Nem is baj, olyan jól megvagyunk így kettecskén, nem igaz?

De, de igaz, felelte Petrusz.

Vagy írnál inkább? Nem akarok ám teljesen rád telepedni, csak tudod…

Nem, szakította félbe gyorsan Petrusz, most úgy érzem, írtam eleget. Menjünk fürödni, hátha ihletet ad!

Az biztos, a Balaton egy csoda! Aztán elolvashatom, ami született? Ha előbb Áginak akarod majd megmutatni, megértem…

Húzok fürdőgatyát, mondta erre Petrusz, és iszkolt fel a szobájába.

Úszott, pontosan úgy, ahogy elképzelte: lassan, kényelmes karcsapásokkal, és megint csodálkozott rajta, milyen jól bírja a víz alatt. Nézzenek oda, hiszen nem is kell levegőt vennie, úszik, csak úszik, mintha most már ez lenne az élete. A zöldesbarna semmit látta, amikor kinyitotta a szemét, ahogy kavargott körülötte, körbebugyolálta, mint egy hűs takaró. Egyik karját tette a másik után előre, a lábával rugdalt kicsit, megint hunyt szemmel. A világ végéig el tudna így úszni, de hát ez butaság, a világnak nincs vége, a víz körbeér mindent, éppenséggel ez az örökkévalóság.

Már nem is tempózott, eggyé vált a vízzel. Lám csak, ezt is Áginak köszönheti, hogy idáig eljuthatott…

Petruszkám, hé, kisfiam, kicsi fiam, ne tedd ezt velem…! A mindenedet… Na, nyisd már ki a szemed, édes istenkém…

Petrusz távolról hallotta Babi néni hangját.

Aztán kinyitotta a szemét.

Élsz, te, te… Mi ütött beléd, mondd? Lebegni a vízen, mint egy hulla.

Petrusz látta Babi néni arcát, az volt most az ég, semmi mást nem érzékelt.

A néni mellette térdelve hajolt a fiú fölé.

Úgy kellett kivonszoljalak, a műtött szívemmel… Mért csináltad ezt? Mi?

Petrusz érezte Babi néni kezét, amint végighúzódik a homlokán, de most nem úgy, mint reggel, amikor az asztalnál ült. Homokszemek súrlódtak az ujjai alatt.

És ekkor az jutott eszébe, hogyan is lehetne folytatni az irományt, ha már kimentették a habokból, és a jelek szerint nem lesz belőle vízi lény örökre.

Halkan elmotyogta, már csak azért is, hogy megjegyezze:

Jézus arra gondolt, hogy legalább egy hete nem öntözte meg a lány virágait, de ezért most egy csöppet sem szégyellte magát…

Micsoda? Jézus?

Babi néni ekkor kezébe vette a fiú csatakos fejét.

Édes kicsi Petruszom, kis mackóm, ne félj, nem lesz semmi baj…

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.