Archívum

A „kifelé kopogtatás” képei, avagy a megnyíló fényterek

Üzenetek Sz. Varga Ágnes Kabó művészetéről
2011. június

Sz. Varga Ágnes Kabó, bár a ’80-as évek közepétől Pomázon él és dolgozik, szentendrei művésznek számít, hiszen ott született, ott érték az első meghatározó élmények és benyomások, ott eszmélkedett, ott teljesedett és formálódott ki alkotó személyisége, jelleme. Ott tanult a felejthetetlen Pirk János szakkörében. (A mai napig őrzi egyik színes krétarajzát, amelyet még a gyermekien tiszta szívű mester korrigált.)

Tehát emlékei, ideáljai, barátai és művészi kapcsolatai leginkább Szentendréhez kötik őt. Így szinte törvényszerű, hogy kezdetben a középkor romjain és romjaiból újjáépülő kisváros szuggesztív látványelemei – mediterrán hangulatot árasztó zegzugos utcái, kerített udvarai és hegyes tetői, késő barokk, copf és klasszicista templomai, kálváriái, keresztjei, építészeti motívumai – erős hatást gyakoroltak megigazulását kereső művészetére. Ezért több mint természetes, hogy a Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után álomszerű, érzelmes és irodalmias, Chagallt idéző szürrealista vízióiban – úgynevezett kereső korszakában – újra meg újra átélte ezeket az emlékképeket.

Munkái azonban akkor váltak igazán érdekessé és éretté, amikor ábrázolásában már elszakadt a közvetlenül beazonosítható látványelemektől, valamint a romantikusan borongós, valóság fölötti meseszövéstől, és expresszív kompozícióit egy önmagáért beszélő, magával ragadó, félig elvont formakincsre változtatta.

A ’90-es évek eleje óta, körülbelül 2003-ig, minden látomását, félelmét és problémáját egy rendkívül felfokozott, szenvedélyesen robbanékony érzelemvilágú, mégis kontroll alatt tartott, drámai szín- és formarendszerben fejezte ki.

Pasztellképein ez a félabsztrakciós „rendetlen rend” erős ellentétekre épült. Sötét és világos, fekete és fehér, narancs és/vagy sárga és fekete, vörös és fehér színek (s ezek kombinációi) csaptak össze a papírfelületeken.

Egymással kíméletlenül szembeforduló és egymástól energikusan távolodó mozgásirányok és motívumok feszültek egymásnak, illetve robbantották szét a formákat, és tolták kifelé a kép határait. Dinamikus, gyors függőlegesek és vízszintesek, egymást keresztező nyers, barbár átlók s az ezekkel cselekvő viszonyt kialakító hegyes- vagy tompaszögű cikcakk, illetve spirál vagy írásjelszerű villámvonalak szervezték és szaggatták a művek terét, ragadták meg az egymással kergetőző indulatokat és a kép síkjában megdermedő jel-alapelemeket.

Alig sejtetett természeti, tárgyi és emberi töredék alakok, tüzesen izzó, narancsos, sárgás ellenfényben sötétlő dombok és völgyek, rajtuk feketén düledező, foghíjas ákombákom léckerítésbetűk, árnyképként üszkösödő facsonkok, tántorgó sírkeresztek és düledező sírkövek, görcsben púposodó kálváriahalmok, karikába hajló töviskoszorúk és megfeszülő korpuszok vad és sötét táncot lejtő sziluettjei körvonalazódtak az egyik oldalon – míg kirojtosodó, szaggatottan kacskaringózó, vonagló, vágó sebeket osztó, rajzos kézjegyek sűrűsödtek az imaginárius másikon.

Egyszer mintha a durván kihegyesedő, nyersen kemény, félelemkeltően rideg, üvegszilánkszerűen éles, agresszíven uralkodni vágyó formák terjesztették volna ki hatalmukat a kép fölé, másszor meg mintha a magába feledkező, szelídebb alkotói meditáció szülte volna meg finomabb, univerzálisabb lélekformáit a mű megkomponált kettős egysége számára.

Az utóbbi néhány évben – körülbelül 2004 óta – lassú fordulat következett be Sz. Varga Ágnes művészetében: újabb pasztellképeinek és grafittal, szénnel készített munkáinak legfőbb jellegzetességét ugyanis a meditatív lecsendesedésben találhatjuk meg.

Mai témáit tehát nem a látványvilágból származtatható, felzaklató fantázia- és emlékképeiben, hanem az önemésztően fájdalmas látomásoknak hátat fordító, elmélyülő szemlélődésben, az elcsendesült lélek alászállásaiban, sötét tárnák labirintusjárataiban fényre áhítozó bolyongásaiban lelhetjük fel.

Sz. Varga úgy alkot, mintha lehunyt szemmel vizionálna egy belsőleg tárulkozó, titkot kereső, majdnem tárgy nélküli, imaginárius új világot. Nézése tehát olyan, akár a látását sutba dobó, vakot játszó emberé, aki belső életének sűrített képkivetítéseit újra meg újra egy-egy szűkszavú alapzárványba tömöríti a bonyolult egyetemes és eszkatologikus valóság, valamint az egyén kapcsolatának lényegi tartalma és végső értelme szerint. Azaz mindig egy-egy lecsupaszított tematikájú, ember nélküli, látszólag üres téridő-helyzet közszemlére tett költői képébe költözteti, vizionálja lelkének, érzéseinek, gondolatainak végső soron egy teljes evilági-túlvilági dimenziót adó, közös mindenséget alkotó titkait. Olyan ez, mint amikor az ember a maga teremtette sötétkamrájában ülve megpróbálja meghatározni és megragadni az univerzumban elfoglalt helyének tér-idő koordinátáit. Ezért kép nélküli töprengései, Istenre, belső tűzre, univerzális energiamezőkre összpontosító tűnődései során réseket vág magának az egzisztenciális rejtelemként reá boruló sötétség komor és csupasz falain, hogy értelmezhető segédeszközöket, irányjeleket találjon magának az élet börtönéből való kijutáshoz.

A megnyíló, elmozduló sötét falak résein keresztül misztikus fényjelenségek szűrődnek be a tudat alatti világ kazamatáiba, amelyeknek élesen felragyogó fénypászmái, geometrikus vályúkba csalt sugárzó fényfolyadékainak párás gomolygásai átjárják, átitatják a koromsötétségbe zuhanó lélek legmélyebb zugait is.

Derengő, pislákoló termek, sejtelmes terek tárulkoznak fel előtte; résnyi ablakok és ajtók nyílnak ki hirtelen, amelyeken keresztül betódul a FÉNY, s amelynek irányába elindulhat a „szellemi lélek” „szellemi teste” a titokzatosság mint végcél felé.

A Kabó-féle kép tehát nem korommal fedett ablak, melynek fekete bársonyába, ha réseket kapar az ember, a való világ látványelemei, tájrészletei nyílnak ki előtte.

Nem szurokkal lekent tükör, melynek kátránymoszatjába, ha ujjnyi vagy tenyérnyi széles utakat húz az ember, a saját arcának részletei tekintenek vissza rá.

A Kabó-féle kép nem leírja, nem ábrázolja, nem visszatükrözi a rajtunk kívül álló káprázati világ jelenségeinek részleteit, hanem ezeken áthajolva, áthatolva, egyenesen ránk szabadítja az igazi, a közvetlen, az esszenciális tudást mint lényegi metaforát.

Ezért a Kabó-féle kép olyan, mint egy beavatási tárgy: beavat bennünket az éltető titkok mélységeibe. Olyan, mint egy közvetítő közeg: nyílegyenesen röpíti tekintetünket, személyiségünket, szellemi lényünket a végső színhelyek számon kérő színpadaira. Olyan, mint egy visszautasíthatatlan szellemi kaland, mely a lélek pontos célba érkezéséről hivatott gondoskodni. S olyan, mint egy lázító szabadító, aki felszítja, felizzítja bennünk a vágyat a színről színre való látás megtapasztalására, a mellébeszélés nélküli végső nagy találkozásra.

A Kabó-féle kép természete tehát kettős, mint az árnyképé, ahol mindig szemből, a kiemelt sötét motívum „fala” vagy fekete aurája mögül tör ránk a fény. S ez a fény hol sárgán, hol narancsos vörösen izzik, mint a tisztítótűz vagy a poklok hevesen lobogó lángjai. Hol aranyos gyapjúként ragyog, mint a mezőkre vagy a füves domboldalakra hajló angyalfejek glóriás hajfürtjei, hol meg a kicsordulásig feltölti ragyogó kékes, fehéres világával a résre nyitott szobaajtó mögötti teret, mint az elektromos áram Csontváry Kosztka Tivadar a Jajcei villanymű éjjel című képén az erőmű telephelyét. Hol meg csak vékonyan elődereng a vaksi és hideg űrből, mint a múló holdfogyatkozás sötét hasán lassan kirajzolódó gyémántsarló…

Művei a „kifelé kopogtatás”1 képei. Tarjáni Imre költő szavaival élve együtt kellene mondanunk: „Nem tudhatom mi van / az Egyenesek végén / de a következő lépésem is / az örökkévalóság felé vezet / mert minden ami van: Isten / és emlékezet”.2

De nem! Ezek a képek sokkal inkább a befelé kopogtatás figyelmeztető jelei: „Uram tévelygőnek és kifosztottnak érzem magam / bűneim olyan súlyosan terhelik éjszakáimat / hogy félek a sötéttől / az örök sötétségtől is félek”.3

Végső soron – ad absurdum – mind a két lehetőséggel számolnunk kell, egyszerre.

1 Lásd Tarjáni Imre Kifelé kopogtatás című verseskötetét, amelyet Sz. Varga Ágnes (Kabó) illusztrált. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2002.

2 Isten és emlékezet, i. m. 31.

3 Imádság, i. m. 29.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.